Megjelent: Magyarország 1979/6: 22. o.

A távközlés és a hangrögzítés fejlődése világszerte a rögtönzött és előkészített beszédre irányította a figyelmet. Megsokszorozódott a beszéddel foglalkozó elméleti és gyakorlati munkák száma. Míg régebben a standard hangképzés, a helyes hangsúlyozás, hanglejtés, a nyelvi eszközök gazdaságos használata stb. túlsúlyban az előadó-művészet, a szónokok gondjai közé tartozott, jelen korunkban már mindenki számára elsődleges követelmény.

Tévedések terhelik

A harmincas évek végétől — Kodály Zoltán kezdeményezésére — sok szó esett nálunk a beszéd fonetikai kérdéseiről. Ám a helyzet itt egészen más, mint a fejlett beszédkultúrájú nyelvi közösségeknél. Már az első és a maga területén történetileg nevezetes budapesti országos ejtés versenyeken (1938—41) kiderült, hogy a magyar beszéd nyelvileg helyes hangzásának normatív rendszere nincsen, vagy csak egy-egy kisebb részletében van vázlatosan feltárva. De még ez a szerény ismeretanyag sem könnyen hozzáférhető, másrészt tévedések terhelik. Kivételes szerencse volt, hogy a legjobb erőket magában foglaló bíráló bizottság mégis nagyjából helyesen mérlegelte a teljesítményeket.

Az egyik bizottsági tag, jelentős fonetikus-nyelvtudós nyilatkozata ma is időszerű megállapításokat tartalmaz: „A hallottak alapján osztályoznunk kellett a pályázókat, márpedig a helyes ejtés megítélésére tárgyilagos kritériumaink nem voltak. Ilyenek — tudtommal — nincsenek is. A bizottság úgy segített magán, hogy új elbírálási alapot keresett. A »jó« és »helyes« síkjáról átcsapott a »szép« síkjára: a szerint válogatott, hogy melyik a tetszetősebb. Aki szép hanganyagot, világos artikulációt hozott a versenyre, annak nyert ügye volt.” (Megjegyzendő, a mai bíráló bizottságok tevékenysége sem sokkal haladja meg a műkedvelő nyelvészkedést, hiszen alig akad valaki, aki szabatosan meg tudna fogalmazni olyan egyszerű jelenségeket, mint például, hogy melyik három legáltalánosabban használt lejtésmenet jelzi a folytatást tagmondathatáron, vagy mikor ajánlatos vagy éppen kötelező csoportos kiemelő hangsúlyokat használni stb.)

Azóta sem sikerült előbbre lépnünk. Jellemző, hogy az 1965. évi egri „Helyes kiejtés” tanácskozás során Bárczi Gézának, a kiváló nyelvtudósnak értelemszerűen meg kellett ismételnie az előbb idézett gondolatokat: „Míg nem alakítjuk ki a helyes magyar kiejtés normáit, nemcsak nem állhatunk elő igényekkel, de meg sem tudjuk mondani, hogy milyen az egyetemes érvényű választékos kiejtés, mit kell tanítanunk és tanulnunk. Nagyon távol vagyunk még attól, hogy ilyen normákat a gyakorlatba átvigyünk, és mindenkire, aki a nyilvánossághoz szól, kötelezővé tegyünk.” Bárczi szavaiból is az tűnik ki, hogy nem ismerjük nyelvünk intonációs alkatát, és az abból elvonható szabályokat.

„Felkapjuk a hangot”

A nyelv a lassú fejlődésű jelenségek közé tartozik, természetes tehát, hogy a köznyelvi beszédhangzásban még a legkedvezőbb beavatkozás hatására sem mutatkozhat lényeges minőségi javulás két-három évtized elteltével, különösen nem akkor, ha a helyes kezdeményezés megreked a beszéd fórumaira csak áttételekkel kiható ejtésversenyeknél, a publicisztikánál és beszédművelő bizottságoknál. De hogyan kerülhetett a nyelvtudomány abba a helyzetbe, hogy mind a mai napig nem tudja kiszolgálni az oktatást és a beszéd mindennapi gyakorlatát a hangsúlyozás, hanglejtés, szakaszokra tagolás, a szünet és az időviszonyok (tartam, sebesség stb.) társadalmilag érvényes elemi szabályaival?

A Bessenyei fellépését követő nyelvi föllendülés első évtizedeiben a beszéd először keltette fel a tudósi érdeklődést. Gyakorlati intonálásának egy és más sajátosságát.

A kor viszonyaihoz képest széles nyomtávon kibontakozó „beszédtudomány” sajnos, nem folytatódott. A megnyitott lehetőségek kihasználása helyett szerény, csaknem szegényes másfél évszázad következett. Kazinczy—Révai görög—latin hagyományokon nevelődött konzervativizmusa érvényesült a nyelvtudományban. Ebben a szemléletben a beszélt nyelvnek csak alárendelt szerepe lehetett. A múlt században és századunk első felében a nyelv — tudósa számára — elsősorban az írott nyelv volt; a beszéd köznyelvi változata Magyarországon késve, gondozatlanul, kanyargós fejlődéssel alakult ki. Nem csodáljuk, hogy a nyelvészek a minden tekintetben ingadozó-kereső köznyelvi beszédet gyanakvással szemlélték.

Idővel a beszélt nyelv mellőzése kártékony hagyománnyá vált. A hangrögzítés lehetősége már 1879 óta (Edison fonográfjával kezdődően) adott, ám a nyelvészek legalább hatvan évig nem vettek róla tudomást. Az első magyar beszédfelvételeket a bécsi Phonogramm Archiv der österreichischen Akademie készítette 1913-ban. A Magyar Tudományos Akadémiának 1950 óta vannak nyelvjárási és legújabban köznyelvi felvételei. Jóllehet a hangrögzítés döntő jelentőségű a csak a hangos beszédben létező nyelvi kifejező eszközök tanulmányozásánál és a beszéd oktatásánál, a gyakorlati célra készült akusztikai-auditív dokumentáció egyelőre még kezdetleges.

Nem egyértelműen

A fejlődést és a legsürgősebb feladatok tudatosítását az is hátráltatja, hogy még az oktatástervezésben sem mindig egyértelműen használják a „helyes kiejtés”, „szép beszéd”, „beszédművelés” stb. kifejezésekkel jelölt fogalmakat. Jóformán személyenként változik, hogy valamelyik kifejezés használatakor rehabilitációs beavatkozásról, standard hangképzésről és sebességről, mondattanilag és stílusbelileg talpraesett kifejezőkészségről, kellemes orgánumról (a megnyerő fellépés hangi változatáról) vagy más egyébről van-e szó. A intonáló eszközökre, a nyelvileg legfontosabbakra, ritkán gondolnak. Van olyan álláspont is, amely szerint bármelyik idézett kifejezés a gyakorlati munkában a beszéd összes alkatelemére vonatkozik.

Az általános színvonal emelése szempontjából az ejtésversenyek szerepe csekély. Jobbára csak a figyelem felkeltésére alkalmasak. Hibájuk, hogy szűk körre, a versenyzőkre korlátozódnak, akiknek többsége csak közvetlenül a verseny előtt gyakorolja beszédtudását. Felkészülésüknél lényeges segítséget csak a szerencsésebbek kaphatnak. A versenyek többsége ma még felolvasóverseny, de újabban — és ez haladás — rögtönzött beszéddel is lehet jelentkezni. Végül: a teljesítmények helyes megítélése nem minden tekintetben megbízható.

Ma már létezik a helyes ejtést segítő kiadvány

Intézményes beavatkozás

A rádióban és a televízióban a milliós tömegekhez közvetített intonálási hibák sokféle változatát hallhatjuk. Ha vannak is jobb és megfelelő beszédteljesítmények, azok nem ellensúlyozhatják a sajnálatosan ismétlődő, nyelvileg vagy akusztikailag, vagy mindkét szempontból hibás beszédhangzásokat. Figyelembe kell venni azonban a következőket. A műsor és hírközlő, részben hírmagyarázó szövegek vagy rögtönzések hangzásának — tehát a hivatásos beszélők intonálásának — sajátosan tompított dinamikája, ritmusa, hangszíne stb. van. Ezt a maga helyén szükségszerűen kialakult beszédstílust könnyen felismerjük. Leginkább csak itt használható, még akkor is, ha a fő intonáló eszközök a megfelelő helyeken nyelvileg helyesen hangzanak. Másrészt azonban azt látjuk, hogy a műsorszerkesztés mai struktúrája nem teszi lehetővé a standard alatti szinten beszélők kirekesztését a műsorokból. Nem számíthatunk tehát arra, hogy a rádió-televízió a mainál nyelvileg lényegesen magasabb szintű köznyelvi beszéd kialakításának eszközévé válik. Ha teszi, illetve közreműködik benne, azt elismeréssel kell üdvözölni, és minden módon támogatni.

A helyes ejtés jelölése egy példamondatban a Mondjuk helyesen! című kiadványból

Attól eltekintve, hogy a beszédszokásokon nagyon nehéz változtatni, az „üres járatú” (nyelvi szerep nélküli) magassági mozgások, hangsúlyozások különböző válfajai és más, gyakori hibák oly mértékben terjedtek el és rögzítődtek, hogy foltozó-javítgató nyelvműveléssel nem lehet célt érni. Az intézményes és rendszeres beavatkozás kétfázisú végrehajtásában az első lépés a nyelvtudományra tartozik: minden részletre kiterjedően meg kell állapítani az intonáló eszközök helyes használatát, majd annak birtokában gondoskodni kell gyakorlatilag és elméletileg képzett oktatókról. Létszámuk akkora legyen, hogy az oktatás minden területére és fokozatára jusson belőlük. Mindezek mellett a beszélt nyelv jelentőségére a társadalomban mindenhol rá kell mutatni. Ha már minden jól megy, azaz, ismerjük beszélt nyelvünk eredendő alkatát, vannak már kitűnő gyakorlati szakmunkák és elsőrendű tanítók, eredményre, egy fokkal magasabb átlagos beszédszintre a legkedvezőbb esetben is 30—40 év után számíthatunk.

Bartók János