A ceruza őse az íróvessző volt, amit vonalazásra használtak. Kezdetben egy ólomkorong volt, amit később felváltott az ólompálcika vagy szénvessző. A ceruza elnevezése a latin cerussa szóból ered, magyar elnevezése – irón – csak a nyelvújítás korától ismeretes. Népiesen plajbásznak is nevezik.

A ceruzát mai alakjában csak azóta ismerik, mióta Cumberlandben, Borrowdale mellett 1560-ban az első grafittelepeket felfedezték. A 17. századtól kezdve egymás után tárulnak fel az európai grafitbányák is, és azokon a helyeken, ahol az alapanyag adva van, kezdenek ceruzakészítéssel foglalkozni (Ausztria, Csehország).

A ceruzát kezdetben kisipari módszerekkel, elsősorban asztalosok készítették. A természetben talált grafitot vékony rudacskákká hasították, ill. fűrészelték, és vagy így, vagy faburkolatba enyvezve készítették. Az irónkészítés kisszerű kereteit igazolja az, hogy Faber, a későbbi nagy ceruzagyáros, valamint a többi irónkészítők feleségei az egy hét alatt termelt mennyiséget vasárnaponként a városokban próbálták eladni.

Milyen hosszú lehet (vagy legyen) egy mondat? Ugye, milyen értelmezhetetlen – ha tetszik, értelmetlen – ez a kérdés? – Nem lehet a mondatokat rőffel mérni – írta az egyik nyelvművelő cikkében Kosztolányi. Nem bizony! Mégis találkozunk az ellentétes felfogással. Vagy úgy – úgymond –, hogy egy hosszú mondat után írj egy rövidet; vagy úgy – pl. szerkesztőségekben –, hogy írj rövid mondatokat, mert az egyszerű olvasók azokat kedvelik. Belevegyül aztán ebbe a felfogásba még az a félreértés is, hogy az egyszerű mondat érthetőbb, mint az összetett.

Mit gondoljunk hát e csacskaságokkal, babonákkal kapcsolatosan? – Fordítsuk meg a hosszúság mérését: ne a keletkező mondatoknak akarjunk határt szabni, hanem a már elkészült mondatok terjedelmét próbáljuk meg szemügyre venni. Ezt a kétségtelenül fáradságos munkát Deme László nyelvész professzor végezte el: többféle nyelvi változat szövegeinek sok tucatnyi oldalán lévő mondatok szavait megszámolva. Azt találta, hogy egy-egy mondat (egyszerű mondat vagy tagmondat) átlagos szószáma szépirodalmi szövegekben 10-12 szó, a publicisztikai műfajokban 12-13 szó, a tudományos és hivatali iratokban 13-14 szó.

 A tollkés

A toll megvágására az ún. tollkést használták. A tollkés latin kifejezését, a penicilust használták nálunk, majd a nyelvújítás korától ismeretes új megjelölése, amely a német Federmesser szó szerinti fordítása.

A tollkést nem házilag készítették, hanem vásárolták. Már elég korán, 1545-ben, majd 1548-ban a Nádasdiak számadásaiban találkozunk tollkés vásárlására vonatkozó adatokkal, az alábbiak szerint: „Posonban 1545. márc. 16. Az nap vöttem az uram clamarisahoz cisuralist (tollkést) 4.-den-ért”, 1548. aug. 16-án „item vöttem cisuralist (tollkést) hozza es port 6 den.-ért”. Arra vonatkozóan, hogy a tollkést mennyire megbecsülik, bizonyítékul szolgál önálló leltári tételként való felvétele. Pl. a Rákóczi árvák 1688-ban Munkács várában maradt és Patakra vitt ingóértékeinek lajstromaiban „4 pennacsináló késecske” is szerepel.

Még a nyár elején olvastam az egyik napilapunkban: „A felhőszakadásnak köszönhetően telefonok százai némultak el a nagykörút környékén.” A telefontulajdonosok – gondoltam – aligha köszönték a nagy esőnek, hogy nem tudták használni készüléküket.

Efféle sutaságokat nap mint nap olvasunk a sajtóban, hallunk a rádióban, tévében, közéleti beszédekben. Megköszönni – a szó jelentéséből következően – természetesen valami jót szoktunk, hacsak gúnyból ellenkezőjére nem fordítjuk a szavunkat: „Köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám!” – azaz: Igazán nem ezt vártam (volna) tőled!

Az írás rögzítésére szolgáló közvetítő anyagok közül még ma is legfontosabb a tinta (atramentum). Magyar elnevezése a latin tincta (ti. aqua) 'festett' (ti. víz) átvétele.

E kifejezés elég korán meghonosodott nálunk, korai közmondások igazolják: „A biblia bőtsüllésben nem a tentát, papirossat, hanem azt bötsüllyük, akinek szavát magában foglallya. – A mély okoskodás a téntán nyalakozók dolga. – Ténta és a penna a szégyent nem tudgya.”

A papiruszon való írás már tintával történik. Ez a tinta mézgában felkavart és vízzel higított szénkorom volt. A 12–13. századi okleveleinket jó minőségű, színtartó fekete tintával írták. A 13. századi Conradus de Mure szerint okleveleket csak „aliis coloribus exclusis”, azaz fekete tintával szabad írni. Ezt a szabály szigorúan be is tartották. A tinták alapanyaga valószínűleg enkaustum volt, amit a kancellária íródeákja, mivel az nem volt vásárolható, bevált módszerek szerint maga készített. Az enkaustum szőlővenyige, borseprő és törköly, valamint bengebogyó szenesített, porított keveréke volt. Borseprő- és törkölykoromból készítették az ún. frankfurti vagy vegyigefeketét, törkölyből, sárga- vagy őszibarackmagból a párisi feketét, csontkoromból a csontfeketét, papírkoromból a papírfeketét és parafakoromból a spanyolfeketét.

Sok szó esik – kell is, hogy essék – az idegen szavakról, kevesebb az idegenszerűségekről. Azok – a felesleges idegen szók – többen vannak, ezek – az idegenszerűségek – veszélyesebbek. Mindkét csoporttal az a fő gondunk, hogy elaltatják, elsorvasztják a nyelv, a nyelvet használók nyelvteremtő erejét, hiszen a saját – kiküzdött – megnevezés helyett készen kapjuk őket; de az idegenszerűségek még belülről bomlasztanak is: nemcsak a kényelmes megoldás képviselői, hanem ellentétesek is a nyelv alaptermészetével.

Néhány évtizede makacsul él a nyelvhasználatban az alultáplált, újabb a leépít, kivált valamit, a Valentin-nap, az indián nyár. Mivel nyelvünkben sokáig használatos volt az alulról táplál ige, bizony először egy pillanatra engem is félrevezetett az alultáplált, aztán rádöbbentem, hogy ez a német unterernährt ige szó szerinti fordítása, s jelentése ’rosszul vagy gyengén táplált’. Ilyen még az alulfejlett, azaz gyengén fejlett, az alulszámláz, azaz: kevesebbet számláz. – A leépít ugyancsak tükörfordítás a németből, az abbauen igéből; ott a jelentése ’elbocsát, csökkenti a személyi állományt’. Nálunk is ebben az értelemben használják, elég régóta, de – az iméntiek szerint – van rá régi jó magyar szavunk.

Eszembe jut a leépíttel kapcsolatban egy humoros történet. Az egykori Prágai Magyar Hírlap szerkesztője mesélte, hogy – míg hivatalos úton más országban járt – lapja címoldalán az a meghökkentő hír jelent meg, hogy lebontják a bécsi Szent István-dóm tornyát. Ijedten kérdezte – hazatérése után – helyettesétől, honnan e meglepő, hihetetlen hír. – A bécsi Kurírból – hangzott a válasz. És csakugyan, a Kurír hírül adta: „Der Türmer des Stephansdoms wird abgebaut”, azaz: a Szent István-dóm toronyőrét elbocsájtják. A magyarul fogalmazott hír a leiterjakabok, a humoros sajtóbeli elírások egyik példája volt. A Türmer jelentése ugyanis toronyőr, nem pedig torony; az abbauen pedig ’leépít’ ugyan, s ha akarom, ’lebont’, magyarul azonban elbocsájt.

Ezen íróeszköz megnevezésére a 12–18. században nem a magyar toll, hanem a latin penna kifejezését használták. Ezt igazolják a fennmaradt emlékek, közmondások: „Mikoron írna, harom pennat töre el. – A Balduinus pennáját megélesíté a magyar arany. – Eris pennája által jót. – Híremet nem chak keresem pennámmal, hanem rettenetes bajvivó szablyámmal. – Micsoda penna írhatná le Erdélynek nyomorúságát. – Egyikhez is nem hasonlítom pennámat. – Ténta és penna szegyent nem tudgya.”

Az országgyűlési tudósítások szerkesztői még a 19. század elején is pennamártással mérték a beszédeket, azt mondván: ez egy, két, három stb. mártásos beszéd volt. Az országgyűlési gyorsírók igen vékony hajszálvonalakat író pennát használtak, egy pennamártással meglehetősen hosszú kijelentéseket tudtak leírni.

A tollat eleinte nádból, később madártollból készítették. Íráshoz bármely madár tollát fel lehet használni, alkalmasnak azonban csak a varjú, legalkalmasabbnak pedig a lúdtoll bizonyult. De a lúd szárnytollai közül sem mindegyik volt megfelelő, hanem csak a 2. és a 3., az azt követők vékonyabbak és lágyabbak. Hazánkban az 5. században találunk először említést róla, és a 19. század közepéig használták.

Erdély nevét hallva sok magyar embernek feldobog a szíve, s töméntelen történelmi, földrajzi, irodalmi emlék kezd kavarogni benne; utazások, emberi kapcsolatok emléke – valami csodálatos melegség, melyhez hasonlót akkor érzünk, ha idegenben élő testvérünkkel, barátunkkal találkozunk.

Egy kedves könyvecskét tartok a kezemben, Murádin László A hely, ahol élünk c. művét. Alcíme: Barangolások Erdély helynevei között. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem egykori, ma már nyugdíjas oktatója korábbi írásaiból állította össze ezt az érdekes, izgalmas olvasmányt, mely erdélyi települések, városok, hegyek, völgyek nevét, ezek keletkezését, jelentését magyarázza. Hogyan?

Gyakran mondjuk, hogy a nyelv az élet tükre. És ez így is van, hiszen a nyelv legfontosabb építőelemei, a szavak pontosan jelzik azt a kort, amelyben megszülettek. Ha kimondom azokat a szavakat, hogy turbán, kaftán, dzsámi, minaret, akkor rögtön az oszmán-török kor jut eszünkbe. Ha azokat a szavakat halljuk, hogy békekölcsön, padláslesöprés, beszolgáltatás, kollektivizálás, akkor pedig az 1950-es évek, a Rákosi-kor tűnik a szemünk elé. De a nyelvben nemcsak a szavak, hanem a szavaknál nagyobb egységek, a szólások és a közmondások is jellemzőek egy-egy beszélőközösségre.

A TINTA Könyvkiadónál jelent meg 2015-bem a neves nyelvész, Bárdosi Vilmos tollából a Szólások, közmondások eredete című, 750 oldalas nagy kézikönyv. Belelapozva látjuk, hogy a ló szavunk is tucatnyi szólásban, közmondásban szerepel. A régi paraszti világ emléke megőrződött, mintegy konzerválódott ezekben a szólásainkban.

Napjainkban a lótartás elsősorban a versenysportot szolgálja, illetve csupán hobbitevékenység. Nem így volt ez a korábbi évszázadokban: a ló az ember társa, a mindennapi munkájában segítője, katonáskodáskor pedig a győzelem elősegítője volt. A ló és az ember régi szoros kapcsolatát mutatja, hogy nyelvünkben számos olyan szólás él, amely a lovakhoz, a lótartáshoz kötődik.

Az az örök bölcsesség, hogy Nyomtató lónak nem kötik be a száját, még abból a korból származik, mikor a gabonát a szérűben nyomtatással, azaz kitapostatással nyerték ki a kalászból. A keményre döngölt földön szétszórták a gabonát, majd a lovat (vagy lovakat) egy középen álló személy körbe járatva tapostatta ki a kalászból a gabonaszemeket. Aztán favillával megforgatták a kitaposott szalmát, és mindaddig ismételték a taposást, mígnem a teljes gabonamennyiség ki nem lett ,,nyomtatva''. A közmondás arra utal, hogy a lovak bizony gyakran bele-belekóstoltak a gabonába. Aztán később általánosabb értelmet kapott a bölcsesség: aki valamely rábízott anyaggal – különösen élelmiszerrel – dolgozik, az rendszerint fogyaszt, használ is belőle, és ez bizony nem súlyos vétség.

Parképítők dolgoztak nemrégiben lakótelepünkön. Séta közben, közeledve hozzájuk, figyelmes lettem beszédükre: nem a köznyelvi változattal éltek, s próbálgattam kitalálni, melyik vidékről valók. „Ó, ne is tessék ránk figyelni – szabódtak kérdésemre –, ez csak amolyan buta falusi beszéd!” Nekem azonban tetszett, s mondtam is nekik, milyen szép, és csak őrizzék, amíg lehet.

Hogyan is állunk hát a nyelvjárási beszéd megítélésével? Érdemes lesz e néhány percet erre szentelni, mert mind az elítélésével találkozni, mind az úgymond „tiszta falusi beszéd” magasztalásával.

Az iskolában tanult, a sajtóban (rádióban, tévében, újságokban) használt köznyelv sok százados összetartó fejlődéssel alakult ki – egyéb hatótényezők mellett – jórészt a nyelvjárásokból. Kialakulása – a 19. sz. közepe – óta és napjainkban is szüntelenül táplálkozik belőlük, vesz át különféle – hangalaki, szókincsbeli és nyelvtani – eszközöket, aminthogy ez természetes a nyelv szakadatlanul hullámzó, egységesülő és szétkülönülő mozgásában; eszközeinek főként gyarapodásában, ritkábban fogyásában.