A magyar nyelven megjelenő szövegek nagy százaléka idegen nyelvből lett lefordítva. A fordított szövegekre sok olyan szabály is vonatkozik, amelyet jobb esetben a magyarul szöveget előállító íróemberek is követnek – a helyesírás szabályainak betartása mellett ilyen például, hogy a páros testrészeket magyarul egyes számban írjuk (adott esetben persze előfordulhat egy-egy „szemei”, de például az, hogy „ajkai”, soha). Számos olyan dologra kell azonban odafigyelnie egy fordítónak, amire egy anyanyelvén írónak nem, lévén előtte nem fekszik egy forrásszöveg, amelyhez „hűnek” kellene lennie.

Sokszor megfogalmazott szabályszerűség például, hogy a fordító következetesen fordítsa a kulcsszavakat, kulcsmotívumokat. Ez a szabály a pontosság kritériuma alá sorolható be. (Jómagam láttam már olyat, hogy egy köteten belül két novellában ugyanannak a szereplőnek – angolul Porky Groutnak nevezték az illetőt – egyszer „Kövér”, a másik alkalommal pedig már „Dagadt” volt a ragadványneve, de az efféle hiba még a megbocsáthatóbbak közé tartozik.)

Oda kell figyelni az előzményekre is, és igazodni hozzájuk: súlyos hiba, és felér az olvasó arculcsapásával, ha például az egymással hagyományosan magázódó Poirot és Hastings vagy Sherlock Holmes és Watson doktor a magyar szövegben tegeződnek egymással.

Ha nem is általános érvényű szabály, de a fordításokban hagyományosan át szokás váltani az angolszász mértékegységeket a Magyarországon használatosakra: a lábat méterre, a hüvelyket centiméterre stb. (Kivételt képez a mérföld.) Ennek oka, hogy a honi olvasó jellemzően nem tudja – vagy ha tudja is, nincs kedve – átváltogatni a külföldön használatos mértékegységeket, mivel ez megszakítaná az olvasást, rontaná az élményt. Itt tehát egy olyan elv érvényesül, amely a célnyelvi befogadóra van tekintettel: hasson rá ugyanúgy a szöveg, ahogy az eredeti szöveg olvasójára hathat(ott).

Fontos az is (Kappanyos András hívja föl rá például a figyelmet), hogy ha vendégszöveg szerepel a szövegben, azt vegye észre a fordító, és – hasonlóan az eredetiben forrásnyelven idézett klasszikus szövegekhez – keresse meg és használja annak kanonikus magyar megfelelőjét. Az úgynevezett zárványokat viszont – azaz az eredetiben idegen nyelven megjelenő szövegrészeket – a fordításban is meg kell hagyni zárványként, azaz nem szabad lefordítani őket. (Ha például olaszul szólal meg a szereplő az angol könyvben, az a magyar szövegben is legyen olasz.)

Fordítóként mindezeket a szabályokat tudatosíthatjuk, a legfontosabb elvárása mégis az lesz az átlagos olvasónak: legyen magyaros a szöveg, ne juttassa eszébe, hogy fordított szöveget olvas. „A fordítónak mindig azzal kell számot vetnie, hogy az eredeti szerző milyen módon fejezte volna ki magát akkor, ha a fordítás nyelvén írt volna” – fogalmazta meg az általános érvényű szentenciát Alexander Fraser Tytler skót író és ügyvéd a XVIII. század végén. Ha ezt észben tartja a fordító, gördülékeny, magyaros szöveget alkot.

Természetesen a fent említett szabályszerűségeket nem lehet általános érvényre emelni: merőben más hozzáállást kíván például egy gyerekkönyv, ahol sokkal erősebben kell igazodni a leendő befogadó igényeihez, s emiatt bizonyos értelemben nagyobb szabadságot élvez a fordító, jobban „elszakadhat” az eredetitől – ugyanakkor más szemszögből nézve nagyobb a felelőssége is, hogy „hű” maradjon az eredetihez.

Szabó Mihály, a TINTA Könyvkiadó munkatársa