Számos hiedelem, koholmány él vagy legalábbis élt a gombákkal kapcsolatban. Ezek egyike, hogy „a napos területeken, legelőkön termő gombák kivétel nélkül jók, míg az erdők árnyas mélyén rejtőzők általában mérgesek” (Gaál 1936: 293). Él, vagy legalábbis élt ennek a hiedelemnek teljes ellenkezője is. Például egy baranyai (zengővárkony–nagypalli) gyűjtés szerint a szántóföldön termő gomba nem jó, csak az erdőben (helyi kifejezéssel: erdőn) termő (Nyilassy 1951, idézi Oldal 2007: 132).

A római költő, Horatius Quintus Flaccus (Kr. e. 65–Kr. e. 8.) Saturae (Szatírák) című művében egyes embertípusokat és jellegzetes hibákat vett célba, de étkezési tanácsokat is adott. Ezek egyike, ami az említett hiedelmet tartalmazza, így szól:

Pratensibus optima fungis
natura est; aliis male creditur.

Magyarul:

Odakünn, a mezőn nőtt gomba a legjobb,
másfajtában nem bízhatsz

(fordította Urbán Eszter; Saturae II. 4. 20–21, 1961: 454–5).

Az ókori római gombák tudós azonosítója, Gigliola Maggiulli szerint ez a fungus pratensis nem más, mint a mezei csiperke, amelynek egyik olasz nyelvjárási elnevezése is fungo prataiolo vagy egyszerűen prataiolo (Maggiuli 1977: 65; latin fungus, olasz fungo ‘gomba’, latin pratum, olasz prato ‘rét, mező’, latin pratensis, olasz prataiolo ‘réti, mezei’).

A mezei csiperke (Agaricus campestris) a csiperkefélék családjába (Agaricaceae) tartozó gombafaj. Régebbi tudományos elnevezései a kerti csiperke és a réti csiperke, latinul Psalliota campestris és Agaricus campester. A mezei csiperke szintén előszeretettel fogyasztott, számos rokona közül kiemelhető erdei párja, az erdei csiperke (Agaricus haemorrhoidarius), amely sík- és hegyvidéki lombos erdőkben elterjedt, nyáron és kora ősszel terem. Magának a mezei csiperkének is tudományos szempontból megkülönböztethetők némely változatai, amelyekhez valamelyest hasonlóan az igényesebb népi taxonómiák is megkülönböztetnek különböző változatokat.

Mezei csiperke

Az ízletes rizike (Lactarius deliciosus) a galambgombafélék (Russulaceae) családjába tartozik. Gyűjtött és kereskedelembe is nagy tételben kerülő gombafaj. Barnás-narancssárga színű. A kalap átmérője 5–12 cm között van. Fiatalon laposan domborodó, majd kiterül, a közepe benyomódik, végül tölcsér formájú lesz. A pereme sokáig begöngyölt marad. Halvány narancsokker vagy rókaszínű alapon sötétebb, kör alakú zónák figyelhetők meg. Helyenként zöldesen foltosodik. Felülete nedvesen ragadós-nyálkás. A lemezek színe a kalapéhoz hasonló. Sűrűnállók, eltérő hosszúságúak, keskenyek és a tönkre kissé lefutók. A lemezek érintésre lassan zöldesre színeződnek. A tönk 3–7 cm hosszú és 1–2,5 cm vastag, majdnem hengeres, a töve néha kifejezetten elkeskenyedik. Kalapszínű, a felületén kicsi, sötétebb, lapos gödröcskék láthatók. A hús fehér, a széleken és a tönk kérgében narancssárga, a tönkben üreges, törékeny. A tejnedv narancssárga, majd halványodik, és végül (néhány óra múlva) zöld színű lesz.

Ízletes rizika

A késő őszi fenyvesek (erdei, fekete- és főleg lucfenyőerdők) talán legkedveltebb, mikorrhizás gombája. Néha már júniustól, de főként augusztustól októberig található.

A nyelvtudomány, ezen belül az areális nyelvészet feladatai közé tartozik egyes földrészek nyelveinek számbavétele. Az eurolingvisztika a nyelvészet viszonylag új tudományága, mely külön Európa nyelveit vizsgálja több szempontból. Magát Európát is többféleképpen lehet meghatározni, s a különböző (földrajzi, politikai, antropológiai) nézőpontok mind szerepet játszanak az eurolingvisztika kialakulásában. Magát az eurolingvisztika terminust (pontosabban megfelelőit, az angol eurolinguistics és a német Eurolinguistik műszókat) csak 1991-től használják, de a jelentős magyar kapcsolatokkal rendelkező, a berlini Magyar Intézetben is tevékenykedő, majd munkásságát Dublinban kiteljesítő Ernst Lewy (1881–1966) és Décsy Gyula e tudományág első jelentősebb művelői, klasszikusai. Lewy még csak Európa kitüntetett területeit és nyelveit vizsgálta (1942/1964), Décsy már átfogó monográfiát írt az európai nyelvekről, Lewyhez hasonlóan németül (1973).

Décsy Gyula (1925. március 19. Negyed, Nógrád megye – 2008. december 30. St. Petersburg, Florida) a budapesti egyetemen végzett, az MTA tudományos munkatársa volt (1952–56). 1956-tól nyugaton élt. A göttingai (1957–59), majd a hamburgi (1959-től) egyetem tanára volt, az uralisztika vendégprofesszora amerikai egyetemeken. 1967-től a turkológia és uralisztika közös folyóiratának, az Ural-Altaische Jahrbüchernek is szerkesztője volt. Az 1970-es évek végén áttelepült az USA-ba, a bloomingtoni Indiana Egyetem professzora lett. Főbb kutatási területei a szlavisztika, az uralisztika (különösen a szamojéd nyelvek), a nyelvcsaládok és nyelvszövetségek kérdésköre, a nyelvkeletkezés voltak. A nyelvszövetségekkel kapcsolatos munkásságának keretében írta meg az európai nyelveket részben elterjedtségük, részben övezeteik (areáik) és struktúráik szerint csoportosító munkáját (1973; ismeretései: Kálmán 1975, Balázs 1983: 19–22). A mű vázlatos bemutatása egyben korának felidézése is.

A tájszótárak jelentőségét sokan és sokszor megemlítik, de a következők – bár egy kicsit tudományos nyelven megfogalmazva – mindenképpen szót érdemelnek:

1. A nyelvtudomány területén egy ilyen szótár alapvető forrása a nyelvjárástani, a szótörténeti-etimológiai, a szóföldrajzi, a szójelentés- és szóképzéstani, egyéb lexikológiai és szinonimikai, továbbá egyebek mellett a szószerkezetekre, közelebbről az állandósult szókapcsolatokra irányuló kutatásoknak.
2. Egy tájszótári kötet megjelenésével fontos forrással gyarapodnak a nyelvjáráskutatás segédtudományai is, például a hely- vagy településtörténet, a gazdaságtörténet, a növény- és állattan, a földrajz. Emellett e szótár megjelenése egyaránt fontos a néprajzkutatóknak és a művelődéstörténészeknek.
3. Számottevő a szótár közművelődési jelentősége. A magyartanárok, az irodalomtörténészek, a műfordítók, az írók és költők, a nyelvi lektorok, az újságírók a szépirodalmi alkotásokban előforduló – gyakran régies – nyelvjárási szavak értelmezéséhez kapnak e kézikönyvvel nélkülözhetetlen forrást. Gunda Béla joggal szögezte le a Magyar Nyelvőrben (Nyr 104: 401): „A szócikkekből a további problémák és tudományos feladatok, tanulmány- és disszertációtémák özöne árad. A szerkesztők és a szócikkek írói – ismeretlen forrásokig vezetve el bennünket – nemzedékek számára nyújtanak kutatási lehetőséget, megkímélik őket a fárasztó anyaggyűjtő munkától.”

Most Kiss Gábor főszerkesztésében a Nagy magyar tájszótárt lapozgatom. A Tinta Könyvkiadónak egyik leghatalmasabb munkája, A magyar nyelv kézikönyvei sorozatának XXX. kötete. Az első megállapításom e kiadványról: nem tapasztaltam még olyan munkát, amiben ennyi szótári egységet ilyen tömören értelmeztek volna. No de menjünk sorjában.

Kiss Gábor (szerk.): Nagy magyar tájszótár

„Mielőtt megszólalnál, gondold végig, hogy amit mondanál, szebb-e, mint a csönd, amit meg akarsz törni.” (Hölderlin)

„Leült a fűbe, és élvezte a holdsugárt, a csend áradását. – A városra nem borul holdfény, csend, az utcák népét nem érdekli a magány. Számára a csend gyötrelem, mert új művet nem terem. Nincs benne cél, erő. Csupán elhulló idő, melyben az ember tervet se sző. A város csendje veszélyt, félelmet rejtő, elmúlást, végsőt sejtető. Meg kell törni hát, le kell győzni, ezért serénykedik olyan lázasan minden városlakó… Folyvást alkot, dicséri művét és magát. Az öntudatlant, a csendtől rettegő teremtőt. Ám akinek látása van, s elméje merengő, nem fél. Keresi a csendet, a holdfényt, a magányt” (Sári László: Az ifjú Lin-csi vándorlásai).

Paál László: Erdő széle

Mi hát a csönd: leküzdendő, fenyegető gyötrelem, avagy egyszerűen természetes szünet a hangok között? Az egyik legszebb fogalmat jelentő szavunk, a lélek ígéretes menedéke?

A napokban jelent meg Molnár Csikós László vajdasági nyelvésznek az Újabb divatszavak című szógyűjteménye, folytatva a bő egy évtizede piacra került hasonló válogatás, a Divatszavak koncepcióját. A szerzővel a Tinta Könyvkiadó vezetője, Kiss Gábor beszélgetett.

Ez a szótár a 21. század magyar nyelvének lenne a lenyomata?
Szépen hangzana ez, de nem teljesen fedi a valóságot, hiszen a 21. századnak csupán az ötödén vagyunk túl. A szótárban olvasmányosan feldolgozott szavak és a szavak jelentésárnyalatait szemléltető mondatok viszont csakugyan századunkat képviselik, kétségkívül maiak.

Hogyan készül egy-egy divatszót leíró szócikk és milyen részekből áll?
Körülbelül úgy, mint egy újságcikk. Ugyanis 1994 óta heti rendszerességgel írom őket az Újvidéken napilapként megjelenő Magyar Szó kulturális mellékletének Szófigyelő rovatába. Általában nekem akad meg a szemem valamely különös szón, néha pedig mások hívják fel rá a figyelmet.
Az írásban elmondom, milyen szövegekben figyeltem föl az új szóra, majd meghatározom a jelentéseket, amelyekben előfordul. Jellegzetes példamondatokat illesztek hozzájuk, főleg online forrásokból. Ha a szó etimológiája nem magától értetődő, akkor kiegészítem azzal is, különösen az idegen nyelvből átvett szavak vagy tükörfordítások esetében. Olykor foglalkozom azokkal a szavakkal is, amelyek közé a divatszó – alakja, szerkezete vagy jelentése szerint – besorolható.

Molnár Csikós László

Az alábbiakban arra mutatok rá, hogy lajhár szavunk német eredetű, eredetileg a jokulátorsághoz kapcsolódott, állatnév jelentése pedig valószínűleg holland mintára jött létre. A lajhár a mai köznyelvben egy dél-amerikai állatot jelöl, valaha elsősorban ‘lusta; esztelen; esetlen’ jelentésben volt használatos, s ezt a jelentését még a 19. században is őrizte. A lajhár szó egyes nyelvjárásokban él ‘lusta; esetlen’ jelentésben (MTsz. 1: 1280, ÚMTsz. 3: 705, NMTsz. 518).

Etimológiai szótáraink szerint a már Szenci Molnár Albert magyar–latin szótárában (1604) is szereplő lajhár melléknév ismeretlen eredetű (TESz. 2: 708), vitatott eredetű, felvetődött belső fejlemény jellege és német eredeztetése is (EtSzt. 470).

A fészekgombaszerűek (Nidulariales) rendjét olyan gombák alkotják, amelyek belső termőtömege (gleba) egy vagy több egymástól jól elkülönülő korong- vagy lencseszerű testecskét (peridiola) alkot, mintha a gombában, mint egy fészekben, több kisebb gomba lenne. Spóraérés után ezek a testecskék nem porladnak szét, hanem alakjukat megtartva vagy kilövődnek a termőtest nyílásán, vagy kiperegnek a szabadba. Ily módon terjed a tégelygombák (Crucibulum), a fészekgombák (Nidularia) és a pohárgombák (Cyathus) spóratömege (Kalmár–Makara–Rimóczi 1995: 237). Emberi fogyasztásra nem alkalmasak, viszont a gombában kisebb gombáknak avagy apró fészekben még apróbb tojásoknak mutatkozó, a szaporaság képzetét keltő glebák egyes tájakon a néphitben nyertek némi jelentőséget. Magyar nyelvterületen Erdélyben és Beregben.

Egy a gombákat teljes Európára kitekintéssel leíró spanyol gombáskönyv egy Crucibulum, három Cyathus és két Nidularia fajt tárgyal, némelyiküknek spanyol, gallego, katalán és baszk nevét is megadva (például spanyol hongo nido ’fészekgomba’, katalán niuet ’fészkecske’, szintén katalán trompeta petita ’kis trombita’, továbbá a gombát egyértelműen a boszorkánysághoz kapcsoló, ugyancsak katalán gita de bruixa, García Blanco – Sánchez Rodríguez 2009: 241, 271). A fészekgombákat leíró Harold J. Brodie kanadai mikológus szerint Amerika középső vidékein (Kolumbia, Guadeloupe) a helyi lakosság körében van némi hagyománya egyes Cyathus-fajok afrodiziákumként (nemi vágyat és teljesítőképességet serkentő szerként) való fogyasztásának (Brodie 1975).

A pohárgombák nemének (Cyathus spp.) több faja közül a szürke pohárgomba (Cyathus olla) általában többedmagával fordul elő korhadó fán vagy a talajon. Egész évben terem. Külseje kissé molyhos, belseje sima, fényes, szürkésbarna. Az 1–2 cm nagyságú pohárkák mintha apró pöfetegek lennének felnyílás előtt, azután pedig láthatóvá válnak benne a magok, süvegecskék, valóságos kisebb gombák, amik valójában 3–6 darab fehér, korongszerű glebatestecskék. A magok kilövődnek vagy kiperegnek a szabadba, s így biztosítják a szaporodást.

Szürke pohárgomba

Az alábbi írás eredetileg a Modern Nyelvoktatás folyóirat 26. évf. 3. sz. (2020. október) Könyvszemle rovatában jelent meg.

A Tinta Könyvkiadó gondozásában 2020 tavaszán a Lexikográfiai Füzetek egy újabb számával találkozhattunk. Bár a ’füzetek’ megnevezés ma már inkább csak a történelmi hagyományokat követő könyvészeti, kiadói fogásként értelmezhető vagy értékelhető, mivel sokkal inkább nevezhetők a sorozat darabjai kötetnek, hiszen teljes értékű könyvformátumban és terjedelemben jelentek meg. A sorozat jelen darabja is a maga 344 oldalával és szakmai tartalmával egyértelműen önállóan is megálló kötetnek értékelhető, tegyük hozzá – a tudományterületet feltáró sorozat – 10., egyben újabb köteteként könyvelhető el.

A kötet a szakterület ismert művelője és szakértője, Muráth Judit szerkesztésében, de mondhatjuk nyugodtan, hogy menedzselésében, 13 lexikográfiai tanulmányt tartalmaz. A tanulmányok a magyar lexikográfiai műhelyek képviseletében összesen 21 szerzőt vagy szerzőpárost sorakoztatnak fel, demonstrálva a lexikográfiai kutatások sokszínűségét és sokirányúságát. A tanulmányok két nagy blokkba tagolhatók. Az első blokk a maga hat tanulmányával az első megközelítésben és egyszerűsítve elméleti résznek tekinthető, de már a címek olvasásából is kiderül az olvasó számára, hogy az elméleti rész is – alapvető elméleti vonulatát megtartva – további tagolást kínál. Megjelenik benne további hangsúlyait tekintve tudománytörténeti, tudományelméleti, módszertani és komparatív jellegű tanulmány egyaránt. A második blokk hét eltérő szakterület lexikográfiai világát tárja elénk.

Magyar szaklexikográfia

„Kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát,
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben.” (József Attila)

A „megváltás” köznapi szókincsünknek is része, „felszabadít, felment, megszabadít, szabaddá tesz” (In: Kiss Gábor főszerk.: Magyar szókincstár, Tinta Könyvkiadó, 1998) valamiből, valamitől – segítség által. Az élet nagy kérdéseit tekintve azonban magasabb síkon is fontos számunkra: „üdvösséget szerez, üdvözít, jóvátesz” (uo.). Miért van szükségünk a megváltásra ma? Mitől akarunk szabadulni a megváltással? Mindentől. Saját magunktól. Belezavarodtunk a kavargó, rohanó világba. Kezdjük nagyon nem érteni önmagunkat. Olyan zavartan állunk önnön magunk előtt, mint a születés, a halál vagy az emberi lét bármilyen igazán fontos pillanata, lényege előtt. Milyen Messiásra várunk? Vagy valami azt mondja belül, hogy mindegy, hogy milyen a Messiás, csak szabadítson meg végre minket a sorsunktól, saját magunktól? A zavarodottság, a megváltás hiányától való szenvedés torkollott talán az elmúlt évtizedek „mindent azonnal”, az „egyetlen cél a fogyasztás” őrületébe is.

Csakhogy a megváltás nem megvásárolható, az a kegyelem ajándéka.

Mindenkinek szüksége van a megváltásra. Természetes állapotunkra a bűnösség jellemző „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” (Róma 3:23). A hívők számára megadatik a lehetőség, Jézus kínálja. Ehhez azonban teljes önátadás szükséges. Az út csodásan tiszta: „keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. Hagyja el a gonosz az ő útját, és térjen az Úrhoz” (Ézsaiás 55:7). Ha ezt teszitek, „örömmel jöttök ki, és békességben vezéreltettek, a hegyek és halmok ujjongva énekelnek előttetek, és a mező minden fái tapsolnak örömükben” (Ézsaiás 55:12). Tudhatjuk, hol van a kincs, ám még nem ismerjük végtelen értékét, sugallja Ézsaiás próféta a „Megváltás szimfóniájának” nevezett ószövetségi könyvében, és bizonyságot tesz róla, hogy Krisztus teljes megváltást hoz mindenkinek, „akik az Úrhoz adják magukat, hogy néki szolgáljanak, és hogy szeressék az Úr nevét”.

A keresztény vallás szerint az emberiség elérte a bűnhődést és a bűnbocsánatot Jézus Krisztus keresztre feszítése és feltámadása révén, hiszen ezzel föloldozta a hívőket az eredeti bűn alól. Ezáltal a sötétségből kimenekedve az Isten hajnali fényére juthatnak. A megváltás elve a kereszténység egyik kulcstanítása, ezért az idők során számos vita és eltérő értelmezés született.