Az alábbiakban arra mutatok rá, hogy lajhár szavunk német eredetű, eredetileg a jokulátorsághoz kapcsolódott, állatnév jelentése pedig valószínűleg holland mintára jött létre. A lajhár a mai köznyelvben egy dél-amerikai állatot jelöl, valaha elsősorban ‘lusta; esztelen; esetlen’ jelentésben volt használatos, s ezt a jelentését még a 19. században is őrizte. A lajhár szó egyes nyelvjárásokban él ‘lusta; esetlen’ jelentésben (MTsz. 1: 1280, ÚMTsz. 3: 705, NMTsz. 518).

Etimológiai szótáraink szerint a már Szenci Molnár Albert magyar–latin szótárában (1604) is szereplő lajhár melléknév ismeretlen eredetű (TESz. 2: 708), vitatott eredetű, felvetődött belső fejlemény jellege és német eredeztetése is (EtSzt. 470).

Mollay Károly elfogadható megállapítása szerint a „korai újfelnémet kori bajor-osztrák eredetű” lajhár melléknév előzménye a laicher lehetett, ami viszont a középfelnémet leichære ‘jokulátor; csaló’ folytatása (Mollay 1982: 380). A lajhár tehát valószínűleg a szintén pejoratív csélcsap, csúf, galád, igric, trágár szavakhoz, sőt a ma már nem használatos német jövevényszó sod, sód (‘jokulátor, tréfacsináló; ravasz, alattomos’) szóhoz hasonlóan a jokulátorság és a hitványság összefonódásának tanúsága. Erről az összefonódásról több nyelvészünk megemlékezett (Vértes 1964, Mollay 1982, Hadrovics 1992: 209).

Rácz János: Állatnevek enciklopédiája

A lajhárfélék Dél- és Közép-Amerikában honos, lomha mozgású, fán élő, növényevő emlősállatok; egyik nemük (sokáig valamennyi lajhár) hagyományos elnevezése a latin Bradypus. Ami a lajhárok helyi ismeretét illeti, az etnozoológia klasszikusa, Brent Berlin szerint a háromujjú lajhár (Bradypus) és a kétujjú lajhár (Choloepus) fajokat Dél-Amerikában, az Amazonas vidékén minden népi osztályozás külön számontartja (1992: 264, 272). Például a vajampí (wayampí) nyelvben (Francia Guyana) a’i átfogóan ‘lajhár’, default értelmezésben ‘kétujjú lajhár’ és a’i kay ‘háromujjú lajhár’ (Berlin 1992: 111). A lajhárt az európai nagyközönséggel megismertető korai írások közül Carolus Clusiusé magyarul is olvasható (1604/2001: 197–201).

A lajhár szót állatnévként Csokonai Vitéz Mihály a Dorottyában használta, Cytherével, azaz Vénusszal mondatta a következőket:

Előttem a lajhár fris játékot tészen,
S e leglomhább állat vídám s virgonc lészen.

Csokonai saját soraihoz az alábbi megjegyzést fűzte: „Lajhár, Földi és Fábián elnevezések után az a minden állatok közt legtunyább, leglassúbb és legostobább nágylábú állatocska, melly görögűl Bradypus, deákúl Ignavus vagy Tardigradus, franciáúl Paresseux, németűl Faulthier, az amerikaiaknál pedig a maga sipítnya szaváról Ai nevet visel” (1942: 954).

Szilágyi Ferenc mutatott rá, hogy Csokonai előtt először a lajhár szó állatnévként nem Földi János vagy Fábián József művében jelent meg, hanem a szintén Csokonai debreceni köréhez tartozó Nagy Sámuel „Az Istennek jósága és bölcsessége a természetben. Sander Henrik után” című művének második kiadásában (Pozsony, 1798; az első kiadásban, 1794-ben még Lajhár helyett Ai állt). A lajhár nyomtatásban később jelent meg Fábiánnál (1799), Márton József szótárában (1800), Földinél (1801) és Csokonai 1799-ben írt Dorottyájában (Szilágyi 1956: 548).

Több európai nyelvben egy ‘lusta’ jelentésű melléknév rögzült főnévi ‘lajhár’ jelentésben is (például a francia paresseux, a spanyolban aí vagy perezoso ‘lusta’ a lajhár megnevezése), ilyen a holland luiaard ‘lajhár; rest’ főnév, s ez a szó a lui ‘lusta’ melléknév származéka. A luiaard szolgálhatott mintául a kálvinista Debrecenben az új szavak magyarításán fáradozó református tudósoknak (talán először az említett körhöz tartozó, Csokonai által elsőként említett, hollandul is tudó Földinek) a hasonló hangzású (de más etimológiájú) lajhár állatnév bevezetéséhez.

„A lajhárnak Dugonics András szerzetes, író a röstnök nevet adta” (Rácz 2012: 294). A lajhár mellett az ai a 19. században használatban volt valamelyest, például Bugát Pál „természettudományi szóhalmazában” a bradypus megfelelői aj (1843: 5) és lajhár (1843: 269), ráadásul a lajhár szónak ekkor még melléknévi jelentéseit is megadta latinul: ‘iners, vecors, deses; lentus’ (1843: 269). Az „iners, deses, vecors” hármas Szenci Molnár Albert szótárában (Layhár, 1604) jelent meg (idézi Rácz 2012: 293), de ezek a lajhár megfelelői Pápai Páriz Ferenc és Bod Péter magyar–latin szótárában is (1767: 203). Táncsics Mihálynál az állat neve „Lajhár vagy Ai” (Stancsics 1846: 395), Babos Kálmánnál: „aï, lajhár (délamerikai állat)” (1865: 12). Molnár Gábor további, brazíliai portugál szót említett a brazíliai vadászat ismertetésekor: „Szóba jöhet még húsa miatt a brigisa, a lajhár. Húsa ize a bárányhúsra emlékeztet. Bőre értéktelen” (1948: 176). A lajhár további megnevezése, neologizmus a nyüzsgönc (expliciten nyüzsgönc kiskutya, a latin canicula agilis fordítása), amely az említett Clusiust fordító Magyar László András leleménye (Clusius 1604/2001: 197–8).

Több, a köznyelvben elterjedt hasonlat is bizonyítja, hogy a lajhár jól rögzült a nyelvben. Ilyenek a következő, állatnevet tartalmazó, személyeket jellemző hasonlatok: lassú, mint a csiga / lajhár / ökör / tetű (Balázsi 2017: 375–6), lusta, mint a bivaly / diszmó / lajhár / medve / tücsök (Balázsi 2017: 385).

A lajhár mellé, összehasonlító érdekességként megemlíthető egy jóval bonyolultabb eset az újonnan megismert állat megnevezésére. Alacsonyabb rendű állat és kevesebb figyelmet kapott az előgerinchúrosok törzsébe tartozó aszcidia, tengeri zsákállat, amelyet a zoológusok folyamatosan átkeresztelnek és különbözőképpen rendszereznek, s végső soron nem is alakult ki sztenderd köznyelvi megnevezése. A 19. századi magyarításra javaslat (az ascidia megnevezés esetleges megtartásával) Bugát Pálnál: „Ascidia, fn. ascidia (vizlő lehetne, mert a vizet lövelli, fecskendi, tehát mintegy vizlövő összehúzva)” (1843: 17). Babos Kálmánnál: „ascidia, (...) vizlő, föcsege” (1865: 35).

Kicsi Sándor András

Irodalom

Babos Kálmán 1865. Közhasznu magyarázó szótár... Heckenast Gusztáv, Pest.

Balázsi József Attila 2017. Hasonlatszótár. A magyar nyelv régi és új szóláshasonlatai. Tinta, Budapest.

Berlin, Brent 1992. Ethnobiological Classification. Principles of Categorization of Plants and Animals in Traditional Societies. Princeton University Press, Princeton, N. J.

Bugát Pál 1843. Természettudományi szóhalmaz. Magyar Királyi Egyetem, Buda.

Clusius, Carolus 1604/2001. Az egzotikumoknak hat könyve – válogatás. Fordította Magyar László András. In: Kádár Zoltán–Ladányi-Turóczy Csilla, szerk.: Isten állatkertje. Válogatás a középkor és a reneszánsz állatleírásaiból. Palimpszeszt, Budapest 179–215.

Csokonai Vitéz Mihály 1942. Összes művei. Franklin, Budapest.

Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Akadémiai, Budapest.

Mollay Károly 1982. Német–magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig. Akadémiai, Budapest.

Molnár Gábor 1948. Magyar–portugál szótár. Nyelvtan, beszélgetések. Függelék: A mai brazil élet. Dr. Vajna és Bokor, Budapest.

NMTSz. Kiss Gábor, szerk.: Nagy magyar tájszótár. Tinta Könyvkiadó, Budapest 2019.

Pápai Páriz Ferenc–Bod Péter 1767. Dictionarium Hungarico–Latinum. Sárdi Sámuel, Cibinium (Nagyszeben).

Rácz János 2012. Állatnevek enciklopédiája. A gerincesek elnevezéseinek eredete, az állatok kultúrtörténete, néprajza és mitológiája. Tinta, Budapest.

Stancsics Mihál 1846. Raff György’ természethistóriája gyermekek számára. Emich Gusztáv, Pest, 3. kiadás.

Szenci Molnár Albert 1604. Dictionarivm Vngarico-Latinvm. Elias Hutter, Nürnberg.

Szilágyi Ferenc 1956. Csokonai költői szókincséről. In: Bárczi Géza–Benkő Loránd, szerk.: Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Akadémiai, Budapest 544–8.

Vértes O. András 1964. Pejoratív értelmű mellékneveinkről. Nyelvtudományi Közlemények 66/2: 407–414.