Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

„Tiszta” magyarság? Közeledés az európai nyelvekhez

Nyelvszemlélet IV.

Megjelent: Magyarország 1977/34, 21. o.

Rivarol, „a legfranciább francia” — Voltaire jellemezte így — a XVIII. század végén anyanyelvéről tartott előadást a berlini Akadémián: „A mondat rendje és szerkezete — magyarázta tudós hallgatóságának —, ez különbözteti meg a mi nyelvünket a régi és modern nyelvektől. Ez a rend mindig célra irányzott és szükségszerűen világos. A francia először a beszéd alanyát nevezi meg, aztán az igét, vagyis a cselekvést, és végül a cselekvés tárgyát: ez mindenki szemében a természetes logika, így kívánja a józan ész. Nos, a helyes okoskodásra ez az oly alkalmas és szükséges rend majdnem mindig szembekerül az érzéssel és érzettel: azok először az elsőként feltűnő tárgyat nevezik néven. Épp ezért minden nép elejti a közvetlen szórendet és többé-kevésbé merész fordulatokhoz folyamodik, ahogy a különféle érzelem meg a szavak összehangzása követeli; mindenütt a fordított szórend járja, mert erősebb ura az embernek a szenvedélye, mint az esze... Bennünket, franciákat hiába dúlnak fel a szenvedélyek, és hiába nógatnak az érzelmek rendje felé; a francia mondattan megvesztegethetetlen. Innen ered ez a csodálatos világosság, nyelvünk örök alapja. Ami nem világos, nem francia.”

S joggal hozzátehetjük: nem is magyar. Pontosabban fogalmazva: nem magyaros. Bárha Rivarol talán túlságosan élesen állítja szembe az értelem és érzelem kisugárzását. Hiszen az egész modern magyar líra a magával ragadó szenvedély és a metsző gondolatiság magas fokú nyelvi ötvöződése. A szenvedélyesség nem föltétlenül vakítja el az embert; föl is villanthat előtte olyasmit, amiről azelőtt fogalma sem volt. Sőt, gondolatait olyan magasságokba röpítheti, ahová hűvös, szenvtelen észjárással képtelenség fölemelkedni.

Mély vagy magas hó?

Ugyancsak vitatható, amit Rivarol a szabad szórendű nyelvekről vall. Szerinte ezek „tele vannak csapdával”. S példa gyanánt az ókor mindmáig élő nyelvét idézi: „A latin mondatban úgy állong az olvasó, mint vándor a keresztútnál: várja, hogy minden értesülést megkapjon a szavak összefüggéséről; fülel, és elméje, amely csak azért bontogatta a szövevényt, hogy újat szőjön, olyanformán bogozza ki végül a mondat értelmét, akár egy feladványt. A francia próza haladtában bontakozik, kecsesen és nemesen gördül. Biztosan jár mondatai szerkezetén, több szerencsével hatol be az elvont dolgok tárgyalásába; bölcsességet, bizalmat sugall a gondolatnak. A filozófusok azért fogadták örökül, mert fáklyája is a tudománynak, amelyet leír.”

https://images.pexels.com/photos/45204/alm-friuli-snow-snowfall-45204.jpegMagas hó vagy mély hó? Attól függ, honnan nézzük!

Tovább olvasom

A szekér mint metafora

Elhangzott az In memoriam kocsiszekér című kötet bemutatásán

2022. május 10-én mutatták be Keresztes Zsuzsa In memoriam kocsiszekér című kötetét a Józsa Judit Galériában. Alább olvasható a Lítea könyvesbolt vezetőjének, Bakó Annamáriának a helyszínen elhangzott előadása.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kedves Judit! Kedves Zsuzsa!

Mindenekelőtt köszönöm a megtisztelő felkérést és meghívást erre a könyvbemutatóra, melynek helyszíne hallatán feltámadt és mostanáig a hatása alatt tart a Genius Loci. Ez a varázslatos székelyföldi „féltett kis haza” a multikulti világváros belvárosában Korond, az én édesapám szülőfaluja, nagyszüleim egyetlen otthona, családunk ősi földje. Köszönöm, Judit, hogy így vigyázol rá.

Kinyitottam a könyvet, elolvastam az ajánlást: „Édesapám emlékére”. És most kérem, nem tudván szabadulni a hely szellemétől, engedjenek meg egy pár perces időutazást Korondra, illetve Farkasmezőre, ahol egy Lőrincz Ákos nevű kis székely legényke, egy korondi Ábel őrizte a marhákat nyaranta egy idősebb szolgával a családi munkarendnek megfelelően. Nyár végén hazahajtottak, az utolsó nyári hazaúton a vízmosásban a kövek és göröngyök között alig döcögő szénával megrakott szekér, amit a bakon ülő kicsi Ákos gyerek már nem tudott megtartani, feldőlt. Nagyapám, Dani papó a kalákában érkező segítséggel felállították, megrakták, majd hazavezették a szekeret. Útközben meghozta a döntést az amúgy nagyon okos, értelmes fiáról. Áthajtva a még általam is ismert és megcsodált székelykapun, az udvarra érve Berta nannyót szólította. „Berta! Készítsd az úrfit! Holnap mégis viszem Székelykeresztúrra, az unitárius kollégiumba.” Majd a lesújtó verdikt is elhangzott: „Nem való parasztnak!”

In memoriam kocsiszekérKeresztes Zsuzsa: In memoriam kocsiszekér

Tovább olvasom

A szórend: másik nyelv?

Nyelvszemlélet III.

Megjelent: Magyarország 1977/33, 21. o.

A magyar anyanyelvű ember abban a tudatban nő fel, hogy tud magyarul. Mint mondani szokás: az anyatejjel együtt szívta magába azt a csodálatos képességet, amelynek révén éppen ezen a nyelven gondolkodik, álmodik, beszél. Miért kételkedne abban, hogy anyjától, apjától kapott szavai épek, egészségesek, csakúgy, mint a belőlük összeillesztett mondatok? Miért kellene gyanakodnia, amikor ezeknek a mondatoknak a megértése senkinek sem okoz fejtörést?

Szerencsés esetben már az iskola megingatja az érzékenyebb gyermekember hitét: csakugyan úgy helyes, ahogyan ő fejezi ki magát? S akiben ez a kérdés felötlik, az — orvosi kifejezéssel élve — már nem reménytelen eset. Azaz idővel még megtanulhat magyarul. Ezt a nyelvet ugyanis senki sem kapja készen. Ha pontosan, tisztán, közérthetően akarja kifejezni magát, akkor nem érheti be azzal, amit természetes nyelvi fogékonysága jóvoltából ösztönösen elsajátított.

https://gyerekszoba.hu/uploads/2023/08/szoptatas.jpgAz anyanyelvet az anyatejjel szívjuk magunkba?

Tovább olvasom

Fejlődik-e a nyelvünk?

Nyelvszemlélet II.

Megjelent: Magyarország 1977/32, 21. o.

Egyfelől tehát áz írók vészjelzéseit hallani a magyar nyelv hanyatlásáról, másfelől a nyelvtudomány tárgyilagos megállapításait a fejlődésről. „Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat / kígyóként a talaj szintjén iramítva — sziszegvén / néha a kíntól, / többször a béna dühtől, megalázott. / Elhagytak szellemeid” — olvassuk Illyés „Koszorú” című versének bevezető sorait, s bár a végkicsöngés nem ennyire lehangoló, a „szél-kaszabolta” nyelvről festett kép csöppet sem szívderítő.

Nem könnyű ezzel szembeállítani a nyelvtudomány szikár érveit: „A nyelv fejlődésének lényege — írja Kovalovszky Miklós az idén megjelent Nyelvfejlődés — nyelvhelyesség című könyvében —: állandó egyensúlykeresés a folyamatosságot biztosító megőrzés szüksége és a változó élet követelte megújulás igénye közt. És a nyelv e kettős követelménynek — rendszere és belső erői folytán, elsősorban természetes automatizmusának önvezérlésével — kitűnően megfelel.

E folyamatban pozitív és negatív irányú, illetve értékű változások egyaránt végbemennek. Ez a nyelv életének és sajátos dialektikájának másik fő vonása, s ezért a nyelv fejlődése voltaképpen ellentétes irányú jelenségekben megnyilvánuló változások sorát jelenti; ezeknek eredője azonban — a nyelvek történetének bizonysága szerint — az elsődleges értelemben vett fejlődés, a tökéletesedés felé mutat.”

Balassi panasza

Aki figyelmesen veti össze az író és a nyelvtudós szavait, az korántsem csak a közöttük feszülő ellentmondást veszi észre. Föl kell figyelnie mondandójuk rokon vonásaira is. Melyek ezek?

1. A nyelv életének lényege — mindkettőjük más-más megfogalmazása szerint — a küzdelem. (A tudós megőrzés és megújulás közötti „állandó egyensúlykeresésről” beszél, az író — jelképesen — széllel dacoló lángról, amely kígyóként földre lapulva sem alszik ki.)

2. Még a költő egyáltalán nem derűlátó vélekedéséből is bizonyos reménység — jövőbe vetett bizalom? — csendül ki, bárha ő csupán a bajok-csapások átvészeléséről szól, nem pedig a „tökéletesedés felé mutató” változásokról. („...most mutatod meg, / most igazán — nekem is, mire vagy jó, / most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek / kőharapó erejét” — írja Illyés említett versében, félreérthetetlenül a nyelv mai lehetőségeire utalva.)

3. A tudós sem süti le szemérmesen a tekintetét azoknak a sebeknek a láttán, amelyeket a szóban forgó küzdelemben „a kíntól”, a „béna dühtől” sziszegő anyanyelv kénytelen elszenvedni. (Más lapra tartozik: ő ezeket a sebeket — saját kifejezésével élve: „negatív irányú, ill. értékű változások”-at — az élet velejárójának tekinti, s nem tulajdonít nekik drámai jelentőséget. Elsősorban azért nem, mert a harc eredményeit — a kifejezés gazdagodását, a szókincs gyarapodását — is számításba veszi. A tárgyilagosság megköveteli, hogy itt jegyezzük meg: Illyés 1964-ben írt „Szerszámaink, a szavak” című tanulmányában elismeri a hazai nyelvkultúra egészséges kiteljesedését. „Magyarul ma összehasonlíthatatlanul jobban beszélünk, mint tíz, húsz vagy ötven éve — állapítja meg. — Közművelődésünk gócainak, főképp tehát városaink nyelvére gondolok. Újságírásunk, irodalmunk nyelve határozottan jobb. Ez csaknem teljességgel nyelvészeink buzgalmának, nyelvápoló mozgalmainak köszönhető. A küzdők és a nézők örvendetes együttműködésének.”)

https://egyeb.kultura.hu/uploads/media/default/0002/97/thumb_196492_default_big.jpg

Tovább olvasom

Romlik-e a magyar nyelv?

Nyelvszemlélet I.

Megjelent: Magyarország 1977/31, 21. o.

Úgy tetszik, szinte kérdezni is fölösleges, olyannyira magától értetődő rá a válasz: előnyére vagy hátrányára változik-e a magyar nyelv? Íme, a vészjelzések közül néhány: „Nyelvünk romlik” — állapítja meg Déry Tibor „Nyögvenyelő” című eszmefuttatásában, javarészt ismert kortárs írók munkáit olvasva. S a közös tünetekről készített terjedelmes látlelettel bizonyítja: „Legjobbjainknak is, néhány ritka kivétellel, tetemesen alacsonyabb a nyelvi szintje annál a folytonosan emelkedő kaptatónál, amelyen az előző nemzedékek jártak.”

Karinthy Ferenc jóval indulatosabb: „Aki belepillant a folyóiratok, az újságok kritikai rovataiba, az elő- és utószavakba, a vitacikkekbe és álvitacikkekbe, tapasztalni fogja, mennyire elharapódzott nálunk ez a dagályos, nagyképű, az igazi problémákat megkerülő semmitmondás, s milyen szerepe van a tiszta elvek és gondolatok elködösítésében, az irodalmi gőz szétárasztásában. Biz’ isten, elfog a méreg, ha csak így szó kerül is rá: látom már, neki kell menni egyszer ennek a kásahegynek, s egy általános iskolai nyelvtankönyv segítségével szétszedni fontoskodó, szörnyszülött mondatait, kezdve már azon, hogy hol az alany és hol az állítmány...”

https://nfi.hu/files/slide/image/17951/fe_896_504_fortepan_106855_.jpgKarinthy Ferenc is a nyelv romlását érzékelte

Tovább olvasom

Az idő pénz a németben is, és ugyanúgy minden kezdet nehéz, mint a magyar nyelvben

Német közmondások magyar megfelelőkkel

Balázsi József Attila: Német—magyar közmondásszótár. 1000 német közmondás magyar megfelelőkkel és művelődéstörténeti magyarázatokkal. Tinta Könyvkiadó, Budapest 2023. 250 lap. (Híd szótárak)

Balázsi József Attila egy sor népszerű művet jelentetett meg a Tinta Könyvkiadónál. Közéjük tartozik a Hasonlatszótár (2017), a Szólásbúvárlatok (2021) és az Angol elöljárószók kézikönyve (2023). A kezünkben megfordult kiadvány méltó módon áll kiváló munkái között.

Német-magyar közmondásszótár
Balázsi József Attila: Német—magyar közmondásszótár

Wolfgang Mieder német frazeológusnak a Bevezetőben (7–24) ismertetett definíciója szerint „A közmondás rövid, általánosan ismert, bölcsességet, igazságot, tanulságot és hagyományos felfogást tartalmazó népies kifejezés, amely rögzített, könnyen megjegyezhető és metaforikus formában száll nemzedékről nemzedékre.” Ez a könyv ezer német közmondás magyar fordítását, magyar köznyelvi, nép-, ill. tájnyelvi és régies megfelelőit, idegen nyelvi párhuzamait tartalmazza, gyakran művelődéstörténeti és néprajzi magyarázatokkal fűszerezve. A proverbiumok között a szerző az internetes találatok alapján háromszázat a leggyakoribb német közmondásnak ítél meg, és ezeket csillaggal (*) jelöli. Rendkívül érdekes, hogy a kötet ezer német közmondása mindegyikének a magyarban van, vagy különösen a régiségben volt teljes, illetve részleges megfelelője. Egy sor proverbium más nyelvekben is általános. A műben több mint háromszáz esetben két tucatnyi nyelvből olvashatók párhuzamok: a középalnémet és a középfelnémet mellett az angol, óangol, középangol, a francia, ófrancia, középfrancia nyelvváltozatokból, illetőleg az ősi sumerből, a hollandból önállósodott nyelvből, az afrikai afrikaansból és a szuahéliből.

Tovább olvasom

Regényeihez méltóan kalandos életet élt Jack London

1876. január 12-én született San Franciscóban Jack London amerikai író. Életének utolsó évtizedében születtek legértékesebb művei: az erőteljesen önéletrajzi vonásokat mutató Martin Eden, az Országúton, az utópisztikus jellegű, a fasizmus előérzetét tükröző A vaspata és két kutyatörténete, A beszélő kutya és Az éneklő kutya.

Élete olyan kalandos volt, mintha ő maga írta volna meg valamelyik regényében. Házasságon kívül született John Griffith Chaney néven. Anyja zenetanárnő és nevezetes spiritiszta, apja újságíró, ügyvéd, de leginkább asztrológus volt, aki még fia születése előtt faképnél hagyta kedvesét.

Az író anyja egy John London nevű kétgyermekes özvegyemberhez ment feleségül, John az ő nevét vette fel íróként, a Jack keresztnevet pedig maga választotta. Az immár háromgyerekes család - egy rövid időszakot leszámítva - iszonyatos szegénységben élt, s mivel apjuk betegeskedett, tizenöt éves korában Jack lett a családfenntartó.

Volt újságkihordó, hajósinas, szövőgyári munkás, fűtő, konzervgyárban is dolgozott, és egy ideig osztrigatelepek fosztogatásából élt. Matrózként eljutott Koreába és Japánba is, tehervonatok potyautasaként becsavarogta Amerikát, rövid ideig börtönben is ült.

https://www.loa.org/wp-content/uploads/2023/08/london_jack_WD-1.jpg

Tovább olvasom
Címkék: Jack London

Állathangutánzó igék, hívogatók és terelők

Milyen hangot ad a kutya, ha el akarják venni tőle az ételt?

Megjelent: Magyarország 1976/27, 22. o.

Kérdés: „Milyen hangot ad a kutya, ha el akarják venni tőle az ételt?” Felelet: Mrr-grr”, vagyis „morog, dörmög”, és erről mondóka is van: „Hol jártál sógorrr? Csontérrr. Hány fontérrr?” Kérdés: „Milyen hangot ad a disznó, ha megvakarják a hátát?” Felelet: „Rörö, röf-röf, grö-grö”, vagyis „röfög”. Erről is van mondóka: „Róssz gazdasszony, róssz gazdasszony”. Kérdés: „Milyen hangot ad a kakas, amikor cicerélés után leszáll a tyúkról?” Felelet: „Futakitíkó”, a mondóka pedig: „Ugye, de jó vót?”

https://hirek.agrointel.ro/wp-content/uploads/2021/03/hirek-cocos-varsta-calcare-gaini.jpg"Futakitíkó”, „Ugye, de jó vót?”

Ezeket a kérdéseket — 230 további kérdéssel együtt — Balogh Lajos és Király Lajos nyelvjáráskutatók tették fel 60 Somogy megyei faluban, ahol 14 háziállattal — disznó, szarvasmarha, bivaly, ló, tyúkfélék, liba, kacsa, pulyka, galamb, juh, kecske, kutya, macska, házi nyúl — kapcsolatos tájszavakat gyűjtöttek. A gyűjtés eredményei hamarosan könyvalakban is megjelennek. Az állathangutánzó igék, hívogatók és terelők somogyi nyelvatlasza című munkájukban (Akadémiai Kiadó), amelynek térképlapjai elsősorban a szakembereket érdeklik, de szövegrésze a nagyközönségnek is sok elgondolkoztató információt nyújt. Már csak azért is, mert a gyűjtés Somogyra korlátozódott ugyan, de a tanulságok — bizonyos korrekciókkal — többnyire általános érvényűek.

Tovább olvasom

Milyen a helyes nyelvművelés?

Megjelent: Magyarország 1976/16, 23. o.

Két nagy megrázkódtatás érte nyelvünket a XIX. században. Az első, amikor a század elején az új fogalmakra és eszmékre ezerszámra új szavakat és kifejezéseket kerestek és sokszor erőszakosan gyártottak nyelvújítóink. A másik, amikor a szabadságharc bukása után évtizedekig az osztrák önkényuralom nyomására a németesítés öltött olyan arányokat, hogy anyanyelvünk magyarsága veszélybe került. A nyelvújításra Kelet-Európa kis népeinek körében társadalmi és gazdasági elmaradottságuk miatt mindenütt szükség volt. A haladottabb és polgárosultabb nemzetek művelődésének eredményei e térség népeihez csak anyanyelvük megújítása révén juthattak el. Ezt az itt kibontakozó nemzeti reformmozgalmak képviselői mindenütt világosan felismerték. Jellemző, hogy nálunk éppúgy, mint a körülöttünk élő népek körében a nyelvújítás vezetői rendszerint a leghaladóbb társadalmi és politikai mozgalmak hívei voltak.

A XIX. század első évtizedeiben lezajlott magyar nyelvújítás eredményeképpen nyelvünk sok ezer új szóval és kifejezéssel gazdagodott. Tolnai Vilmos e mozgalom történetéről írt és 1929-ben közzétett munkájának végén meggyőzően mutatott rá, hogy Kazinczyék munkája nyomán szókincsünk felfrissült, megbővült, stílusában megtisztult, hangzásában megszépült és alkalmassá vált a legelvontabb tudományos fogalmak kifejezésére éppúgy, mint a legrejtettebb érzelmek tolmácsolására. (A Szily Kálmántól szerkesztett Nyelvújítási Szótár két kötete — 1902—1908 — kereken tízezer új szót tartalmaz. Tekintélyes a nyelvújítás új szókapcsolatainak és kifejezéseinek száma is, de ezeket máig sem gyűjtötte össze senki.)

„Mindenféle izmusok”

Mai szemléletünk szerint a nyelvújítás mindenütt kikerülhetetlen és jótékony hatású interferencia-jelenség volt. A fejlődés más-más fokán álló nyelvek gyakran szembekerülnek egymással, s ilyenkor a fejlettebb hat a fejletlenebbre olyanformán, mint amikor a fizikai interferencia-jelenségek során fény-, hang- vagy rádióhullámok találkoznak össze egy időben, ugyanazon helyen. De míg a XIX. század eleji nyelvújítási küzdelmekben megnyilvánuló nyelvi interferencia anyanyelvünk kívánatos fejlődését eredményezte, a szabadságharc leverését követő erőszakos németesítés nemzetünket és nyelvünket létében fenyegette.

Az államigazgatásban, a bíráskodásban és az oktatás felsőbb szintjein a német nyelv lett kötelező. Nagyobb városainkban még a mindennapi életben is egyre jobban terjedt a német, a magyar rovására. így a magyar nyelvű társalgásban, majd a közigazgatás, a hírlapírás, az ipar és a kereskedelem nyelvében ijesztő mértékben elszaporodtak az idegenszerűségek. Ez az osztrák szuronyokra támaszkodó, új nyelvi interferencia évtizedekig sorvasztotta anyanyelvünket, az idegen szavak, kifejezések, szólások áradata létében fenyegette nyelvünk szellemét, eredetiségét. Arany János „a magyar nyelvet éktelenítő és megrontó germanizmusok és mindenféle izmusok ellen” erélyes fellépést követelt.

https://infostart.hu/images/site/articles/lead/2018/08/1534258040-hypFUFlQP_md.jpg

Tovább olvasom

Balga belga, avagy a nyelvbotlások lélektana

Oroszlán és elefánt — orofánt

Megjelent: Magyarország 1974/28, 22. o.

„Balga mérnök találmánya” — mondta felszólalásában egy magyar mérnök azon a szakmai tanácskozáson, amelyen egyebek között belga műszaki újdonságokról volt szó. Ha Freud elmélete az elszólásokról erre a nyelvbotlásra is érvényes, akkor nem éppen hízelgő lehetett a magyar szakember véleménye belga kollégájának alkotásáról. Egy másik tudományos ülésen történt, hogy a felszólaló „a tudósok élettől való elragaszkodásáról”. beszélt. Az „elrugaszkodásba” vegyülő „elragadtatás” és „ragaszkodás” egy egész magatartásforma lényeges jegyeit sűríti magába.

A nyelvbotlások azonban nemcsak a lélek mélyére, hanem a nyelv, a beszéd kialakulásának folyamatába is bepillantást engednek. Victoria A. Fromkin, a Kaliforniai Egyetem nyelvészeti tanára öt éven át több mint 6000 spontán nyelvbotlást jegyzett fel és elemzett nyelvészeti-beszédtechnikái szempontból (Scientific American 1973/12). Annál is inkább érdekes vállalkozás, mert a beszéd folyamatában csak a hangképző szervek működését, a nyelv- és szájizmok mozgását, a hangszalagok rezgéseit, az artikuláció módját s a beszéd hangzását, a hangok színét, dinamikáját lehet egzakt módon vizsgálni; az agyba nem tudunk bepillantani, hogy tetten érjük a gondolat születését és beszéddé alakulását.

Kódolás és kódfejtés

Minden információ az agyban keletkezik, s onnan indul el a parancs az idegpályán át a hangképző szervekhez a megfelelő izmok összehúzására, mozgatására, hogy létrehozzák végül a hangosan kiejtett szót. Ezt a hangjelet a másik félnek, a hallgatónak meg kell fejtenie, hogy hozzájuthasson a beszélő agyában keletkezett eredeti információhoz. Mindez egy információátviteli rendszerként fogható fel, amelynek adójából a kódolt információ mint hangok sorozata jut a vevőbe, s ezt a jelet a vevőnek vissza kell alakítania a másik fél agyában megszületett gondolatokig. A kódolást és a kódfejtést, a gondolat szóban való kifejezését és annak megértését a nyelv ismerete, a nyelvtani szabályok alkalmazása teszi lehetővé. Ez az oka annak, hogy az információátviteli rendszer hibáinak, a véletlen nyelvbotlásoknak, elírásoknak, szótévesztéseknek is megvan a maga törvényszerűsége. Mivel a legtöbb „baki” a nyelvtani kódolás és kódfejtés közben keletkezik, V. A. Fromkin szerint ezek a hibák sokat elárulhatnak a beszédfolyamatnak arról a szakaszáról, amelyről egyébként semmilyen egzakt módszerrel nem lehet felvilágosítást kapni.

Rudolf Meringer volt az első, aki Karl Mayer pszichiáterrel közösen írott könyvében (1895) kimondta: a nyelvbeli botlások okai között csaknem mindig ott lappang a szóelemeknek egymással vagy a szomszédos szók elemeivel való hasonlósága. Ranschburg Pál „Az emberi tévedések törvényszerűségei” című munkájában (1939) is ilyen alapon csoportosította az elszólások, téves olvasások, elírások és sajtóhibák különféle formáit. Szerinte a leggyakoribbak a sorrendi felcserélések („kristálytiszta” helyett „tisztálykrista”); a keverések („hamutárca” vagy „orofánt” az „oroszlán” és az „elefánt” összevonásából); a szóhelyettesítések (könyvek — könnyek); a hangzók előreejtése (anyaghiány helyett hanyaghiány); a betűk felcserélése (korreláció helyett koleráció).

https://ocdn.eu/images/pulscms/ZWY7MDA_/e29a5f6975a58d4386c1d6c967cd1d0a.jpegNem orofánt, csak oroszlán és elefánt...

Tovább olvasom
süti beállítások módosítása