Megjelent: Magyarország 1976/27, 22. o.

Kérdés: „Milyen hangot ad a kutya, ha el akarják venni tőle az ételt?” Felelet: Mrr-grr”, vagyis „morog, dörmög”, és erről mondóka is van: „Hol jártál sógorrr? Csontérrr. Hány fontérrr?” Kérdés: „Milyen hangot ad a disznó, ha megvakarják a hátát?” Felelet: „Rörö, röf-röf, grö-grö”, vagyis „röfög”. Erről is van mondóka: „Róssz gazdasszony, róssz gazdasszony”. Kérdés: „Milyen hangot ad a kakas, amikor cicerélés után leszáll a tyúkról?” Felelet: „Futakitíkó”, a mondóka pedig: „Ugye, de jó vót?”

"Futakitíkó”, „Ugye, de jó vót?”

Ezeket a kérdéseket — 230 további kérdéssel együtt — Balogh Lajos és Király Lajos nyelvjáráskutatók tették fel 60 Somogy megyei faluban, ahol 14 háziállattal — disznó, szarvasmarha, bivaly, ló, tyúkfélék, liba, kacsa, pulyka, galamb, juh, kecske, kutya, macska, házi nyúl — kapcsolatos tájszavakat gyűjtöttek. A gyűjtés eredményei hamarosan könyvalakban is megjelennek. Az állathangutánzó igék, hívogatók és terelők somogyi nyelvatlasza című munkájukban (Akadémiai Kiadó), amelynek térképlapjai elsősorban a szakembereket érdeklik, de szövegrésze a nagyközönségnek is sok elgondolkoztató információt nyújt. Már csak azért is, mert a gyűjtés Somogyra korlátozódott ugyan, de a tanulságok — bizonyos korrekciókkal — többnyire általános érvényűek.

Évezredes kapcsolat

Magától értetődő tény, hogy a köznyelvben sokkal kevesebb állattal kapcsolatos kifejezés, illetve állathangutánzó szó van, mint a tájnyelvben. A paraszti szókincs ugyanis gazdag részletmegfigyeléseket is tartalmaz. Más hangot ad például a tyúk — írják a szerzők —, ha szemet keres az udvaron; ismét mást, ha már megtojt, és leröpül a fészkéről; vagy amikor a tojáson ül, és valaki megzavarja; ha csibéit hívja stb. Ezeket a különböző hangmegnyilvánulásokat az állatok gondozója érzékeli, megfigyeli, elkülöníti egymástól, és más-más igével nevezi meg. A változatosság természetes következménye annak, hogy a falusi emberek és a háziállatok évezredeken át egymás mellett éltek, és közöttük a kommunikáció — amely nagyrészt hangutánzó szavakkal, hívogatókkal és terelőkkel folyt — meglehetősen széles körű lett.

Ez a helyzet azonban az utóbbi időben a kisparaszti gazdálkodás bomlása következtében változni kezdett. Az állatokkal kapcsolatos kifejezéseket a fiatalok már sokszor nem ismerik, tehát a Somogy megyei gyűjtés során inkább az idősebb, 50—70 év közötti nemzedékből válogatták ki az adatközlőket. De még köztük is különbséget kellett tenni, mert a férfiak a nagyobb állatokat gondozták, az asszonyok pedig a kisebbeket, tehát kinek-kinek ennek megfelelően volt gazdagabb szókincse. Például a lovakkal nem foglalkozó feleség az állat hangjára csak általános hangmegnevezést ismert: „nyerítt”; férje azonban differenciáltabban jelölte meg a fogalmat: „nyerítt” a csikajára, „röhög” a zabnak, „horkan”, ha megijed stb.

A ló "röhög a zabnak"

„Mörcög” az anyjára

A gyűjtésbe bevont 14 háziállat nagyon sok hangot képes adni, megkülönböztethető hangjeleik száma mintegy százra tehető. Ezeknek egy része azonban csak ritka helyzetekben fordul elő; az adatközlők többsége nem is tudta megnevezni például a kakas riasztóhangját. Így a gyűjtők mindössze 53 fontos, jól elhatárolható hangjelenséget vettek figyelembe. E hangjelenségek körében két nagy csoport különböztethető meg: az érzelemkifejező hangok és a közlési célból létrejött hangok. Az előbbiekről a szerzők — a témakör jeles kutatóit idézve — a következőket írják: „A párhívóhang, az utód éhségkiáltása, a vészkiáltás és sok egyéb hangmegnyilatkozás mind egy-egy jellegzetes fiziológiai-pszichológiai állapot komplex kifejezésének része, eleme; de a fajnak egy vagy több egyedére olyan hatással van, hogy számukra valamilyen reakciót kiváltó ösztönzésül szolgál. És persze, nemcsak ösztönöz, hanem egyben tájékoztat is a hangadó térbeli elhelyezkedéséről, neméről, koráról, esetleg személyéről, sőt olykor szándékáról is.”

Háziállataink érzelemkifejező jelei közül a megelégedettség, a harag és a fájdalom hangjai a legjellegzetesebbek. A ló örömében, ha zabot kap, „röhög”, a megelégedettséget a disznó „röfögéssel”, a macska „dorombolással” fejezi ki. Haragjában a kutya „morog”, a macska „fúj, prüszköl” (ezek a szavak mind hangutánzó eredetűek), a pulyka pedig „labog”, ami körülbelül így hangzik: „udrudrud, glubglubglub”. Amikor a hízót ölés előtt elfogják, „sír, rén, visítt”, fájdalmában a kutya „nyüszítt, vonyítt”, a kiskutya, ha a lábára lépnek, „kaikul”.

Rácz János: Állatnevek enciklopédiája

Az állathangot másik csoportjáról, amelyek már kifejezetten közlő célúak, így ír Darwin: „A társasan élő állatok gyakran hívják egymást, ha elszakadnak, és nyilvánvalóan nagy örömet éreznek, ha újból találkoznak. Ezt tapasztaljuk például a lónál, amely rányerít társára, amikor visszatér. Az anya folytonosan kiáltozik elveszett kölyke után, sok állatkölyök is hívogatja az anyját. Amikor egy juhnyájat szétkergetnek, az anyajuhok állandóan bárányaik után bégetnek, és összetalálkozásukkor kölcsönös örömüket észrevehetően kifejezik.” A tehén „réjja a borgyát”, ilyenkor „görcög”, „mörmicül”, a borjú pedig „mörcög” az anyjára.

A hangjelek gyakran vonatkoznak közös táplálékkeresésre, a közösség összetartására, a párkeresésre stb. A pulyka „pittyegő” hangja a magas fűben legelő állatcsoport összetartását szolgálja, a szemet találó kakas „kottyog, tyotyorog” a tyúkoknak, a hímgalamb „turbékol” a nősténynek. Fontosak a riasztó hangok is: a kakas vészt jósló „kodácsolással”, „csatázással” jelzi a héja közeledését, a kotlós „vertyogva” védi csibéit. Mint a példákból is látni, az akusztikai kommunikáció a szárnyasoknál a legjelentősebb.

Az állat nemcsak a fajához tartozó egyedeknek, hanem az embernek is tudja jelezni kívánságát. Az istállóban nevelt tehén bőgéssel jelzi gazdájának, ha legelőre szeretne menni, hasonlóan jelzi a párzás idejét, jellegzetes hangon kéri az ember segítségét borjazáskor stb. Bizonyos állathangok egyik említett csoportba sem sorolhatók. Ilyen például a disznó hangja moslékevéskor („Iafál”, „lafátyul”), a tömött liba hangja („zihál”) vagy a kutyáé, ha melege van („lehül”).

A disznó "lafál", "lafátyul" moslékevéskor

Az állathangutánzó szavak természetesen sohasem tolmácsolják teljes pontossággal az állatok hangját, ez nem is volna lehetséges, hiszen az ember és az állat hangképző szervei nem azonosak. Ráadásul az adatközlők hallása és utánzási képessége sem egyforma. Ez az egyik magyarázat arra is, hogy a különböző nyelvekben csak részben felelnek meg egymásnak a hangutánzó szavak. Többé-kevésbé nyilvánvaló a megfelelés, ha a kifejezendő hangélmény viszonylag egynemű, minden szituációban hasonló. A magyar „kukorékol”, „miákol”, „morog” azonnal felismerhető az oroszban, a németben, a franciában is. De ha hang szerinti egyezés nincs is, a hangtípus szerinti hasonlóságot azért ki lehet mutatni vagy legalább egy-egy jellemző hangot azonosítani, így a „röf-röf” r-je több idegen nyelvben is felbukkan.

Hívogatók, terelők

A hangutánzó szavak közé tartoznak a hívogatók és a terelők is. Jelentőségük abból következik, hogy az ember és állat közti kommunikációnak a hívás és utasítás a legfontosabb területe. Az állathoz beszélő ember az állatok gyakori hangjeleit utánozza. A csirkéket így hívja: „pipipi”, „pitty”, „pityi”, „pizsi”, „csiri” „csicsicsicsicsi”, „puty", „tyutyutyu”, „putyi”, a kacsákat így: „lilililili”, a galambokat: „tup, tubi”. E példákból is kitűnik, hogy az állatokkal való kommunikálás egyik jellemzője az ismétlés.

A kacsa hívogatója: „lilililili”

A szárnyasok hívogatói gyakran dallamosak, éneklő jellegűek, éppen mert a megfelelő állathangokat utánozzák. A ló, a szarvasmarha, a disznó hívogatója viszont dallamszegény, ami az utánzott állathang egyszerűségével magyarázható. A dallam szerepe már csak azért is fontos, mert az állat elsősorban nem a szövegre, hanem a hanglejtésre figyel fel. Ebből a szempontból a hívogatók két fő típusát lehet megkülönböztetni. Az egyik a sok hangsúlyos, amelynél a hangsúly szabályos időközökben ismétlődik, a másik típusnál viszont csak a kezdő szótag hangsúlyos. Míg a hívogatók, csalogatók, általában kellemes hangzásúak, és azokhoz a hangokhoz hasonlítanak, amelyeket az állatok használnak jóleső élményeik közlésére, a terelők és kergetők („sicc!”) kellemetlen hanghatásúak, és inkább az ellenség elriasztására szolgáló állathangokra emlékeztetnek.

A hívogatók és terelők hangutánzó elemei között gyakran találunk az emberi beszédben használt, értelmes szavakat is, részben határozószavakat, mint „el”, „ki”, „be” „vissza”, részben megszólításokat, például „bari ne, bari ne!”, esetleg az állat nevét vagy egyszerű utasításokat: „beledre”, „lábodat”. Mindehhez kézmozdulat, lábdobbantás stb. is gyakran járul. Az állat az ilyen megnyilvánulásokat együttes hatásukban fogja fel. Minél szorosabb kapcsolatban van az emberrel, annál többet megért a beszédből. Itt azok az állatok vannak előnyben, amelyeknek bejárásuk van a lakásba is, tehát a kutyák és macskák. Ismerjük Petőfi sorait: „Morzsa kutyám, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled!” Morzsának beszélgető partnerként való kezelése persze, költői lelemény. De — mint láttuk — van valóságalapja.

Rubin Péter