Megjelent: Magyarország 1977/33, 21. o.

A magyar anyanyelvű ember abban a tudatban nő fel, hogy tud magyarul. Mint mondani szokás: az anyatejjel együtt szívta magába azt a csodálatos képességet, amelynek révén éppen ezen a nyelven gondolkodik, álmodik, beszél. Miért kételkedne abban, hogy anyjától, apjától kapott szavai épek, egészségesek, csakúgy, mint a belőlük összeillesztett mondatok? Miért kellene gyanakodnia, amikor ezeknek a mondatoknak a megértése senkinek sem okoz fejtörést?

Szerencsés esetben már az iskola megingatja az érzékenyebb gyermekember hitét: csakugyan úgy helyes, ahogyan ő fejezi ki magát? S akiben ez a kérdés felötlik, az — orvosi kifejezéssel élve — már nem reménytelen eset. Azaz idővel még megtanulhat magyarul. Ezt a nyelvet ugyanis senki sem kapja készen. Ha pontosan, tisztán, közérthetően akarja kifejezni magát, akkor nem érheti be azzal, amit természetes nyelvi fogékonysága jóvoltából ösztönösen elsajátított.

Az anyanyelvet az anyatejjel szívjuk magunkba?

A kiforratlanság kora

Szép számmal vannak, akik a föntiek fölismeréséig el sem jutnak. Vakon bíznak „nyelvérzékükben”, s irigylésre méltó magabiztossággal — többnyire „fülükre hallgatva” — mondják ki a végszót olyan vitás esetekben is, amelyek olykor még a nyelvészt is alapos töprengésre késztetnék. Ha a sors szeszélye folytán angolnak, franciának születnek, túlnyomórészt indokolt volna magabiztosságuk. A szóban forgó két nyelv szabályai kiforrottak, nyelvtani törvényekkel többé-kevésbé pontosan körülhatárolhatok. Olyannyira, hogy már az első néhány iskolai tanév alatt szinte mindenki meg tudja tanulni őket a helyesírás világos, vitathatatlan szabályaival (és kivételeivel) együtt.

A magyarral viszont még az írástudónak is birkóznia kell: miközben gondolatainak kifejezésével küszködik, úgyszólván lépten-nyomon nyelvhelyességi csapdák leselkednek rá. „Nem magam érzem hibásnak — írja Illyés Gyula. — Anyanyelvül kaptam e nyelvet. Elvártam volna, hogy miként apámtól a vért, ezt is egészséges állapotban kapjam. Ne kelljen még ezzel is bíbelődnöm. Ha egy-egy kifejezésről, melyet magam is használtam, kiderül, hogy rossz, úgy érzem, mintha pénzhamisítók kezébe kerültem volna. Én valamikor valódinak fogadtam el, amit használatba bocsátottam. E kifejezések legtöbbjét még gyermekfővel vettem birtokba; komoly tekintélyek tukmálták rám: keserűen és fölháborodva emlékezem iskolakönyveim stílusára. És éppily keserűen gondolok azokra a hajdan volt írókra, akiknek gondolata nyomtalanul eltűnt, de kezük szennye megmaradt abban az örök életű, puha szobrászanyagban, amelyből gondolataimat én is kigyúrnám.”

Azaz mindmáig a kiforratlanság, a kialakulatlanság korát éljük. Hiába háromezer esztendős a magyar nyelv, tehát háromszor annyi idős, mint Európa összes többi — indogermán — nyelve, úgy látszik, mindmáig mégsem sikerült eloszlatnia maga körül az ingatagságok és bizonytalanságok zömét. Akár a nyelvtani, akár a helyesírási szabályokat, akár a külföldi kifejezések beáramlását vizsgáljuk meg tüzetesebben, mindenütt sokkal több kétségre, mint fogódzóra bukkanunk. Nemhogy az átlagember, de az írástudó sem igen képes egykönnyen eligazodni. Márpedig nyilvánvaló, hogy például annak a nyelvnek a helyesírási rendszere a jó, amelyet nemcsak a szellemi munkás, hanem valamennyi iskolavégzett ember el tud sajátítani. (Ha valaki fölüti a telefonkönyvet, vagy végigböngészi az utcai üzletek cégtábláit, olyasféle képzete támad, mintha pillanatonként mutatnának fügét a magyar helyesírás akadémiai szabályainak; seregnyi közintézmény elnevezése mond ellent a nyelvhelyességnek, s a rossz név nemritkán ráadásul hibásan van kiírva. Csupán egyetlen — találomra kiválasztott — riasztó példa: Vendéglátóipari Berendezés Felszerelés Javító és Gyártó Vállalat — olvasható a közületi telefonkönyv 300. oldalán ez a névszörny, s előtte rövidített változata, a VIBEG, amely úgyszintén hibás, mert fantázianévként értelmetlen, rövidítésként pedig nem helytálló. Szabályszerűen Vendéglátóipari Berendezés-, Felszerelésjavító és -gyártó Vállalatot kellene írni, s ez még mindig félreérthető volna, mert csak a helyesíráshoz értő olvasná ki belőle: a „gyártó” szó előtti kötőjel azt jelzi, hogy nemcsak javítással, hanem berendezés- és felszerelésgyártással is foglalkoznak. Ha pedig — mindenféle félreértést megakadályozandó — a teljes nevet írnák ki, akkor afféle tengeri kígyó hosszúságúra nyúlna az elnevezés: Vendéglátóipari Berendezésjavító, Felszerelésjavító és Berendezésgyártó, Felszerelésgyártó Vállalat ...)

Leplezni vagy leleplezni?

Az idézett példa persze vitatható. Képtelenségei csak részben nyelvi jellegűek. Részben magának az elnevezésnek — azaz a gondolatnak — a hibás mivoltából származnak. Márpedig a gondolat félresiklását nem lehet a nyelven számonkérni. Miért kellene épp neki lepleznie azt, ami nem az ő restségére vall? Hát nem épp akkor teljesíti feladatát, ha a leplezés helyett a leleplezéshez járul hozzá? Ha az embereket arra döbbenti rá: a nyakatekertségek és képtelenségek mögött valami semmiképpen sem lehet rendjén. Hiszen a magyar nyelv szellemétől mi sem idegenebb, mint a köntörfalazás, a tekervényesség. Nem csoda, hogy szinte semmiféle segítséget sem remélhet tőle az, aki mondanivalóját nem megértetni, hanem elködösíteni szeretné.

Mind a magyar szórend, mind a magyar mondatszerkesztés alapszabálya tudniillik az egyszerűség és világosság jegyében kristályosodott ki. Anyanyelvünk szívesebben használ egyszerű mondatot, összetettet csak akkor, ha ezt a pontos kifejezés föltétlenül megköveteli. Nyilván ez az oka annak, hogy az alárendelthez képest előnyben részesíti a mellérendelt mondatot. Azaz idegenkedik a főmondat valamelyik alkotórészének mellékmondattal való megmagyarázásától. Kimondva-kimondatlan azt tekinti igazán közérthetőnek, ami semmiféle magyarázatra sem szorul. Vagy ha mégis, akkor a magyarázat ne afféle mellékes kitérő legyen, hanem — fontosságát nyelvtanilag is érzékeltető — újabb főmondat.

A magyaros szórend szintén nem kedvez a ködösítésnek. Holott nyelvtanilag a mondatbeli szavak egymásutánjára csak nagyon kevés szabály van: a sorrend szinte tetszés szerint módosítható. Csakhogy minden egyes módosítás — legalábbis árnyalatnyilag — megváltoztatja a mondat értelmét. S minden egyes jelentésváltozat csakis a neki megfelelő sorrenddel fejezhető ki. Ugyanabból a három szóból álló mondatnak annyiféle — nemritkán egymással teljesen ellentétes — értelme lehet, ahányféleképpen szavai csoportosíthatók. (Például: Péter számtant tanul; ez egyszerű, tényközlő mondat. Számtant tanul Péter; itt a hangsúly a számtanon van, Péter tehát nem mással, hanem éppen számtantanulással foglalkozik; mihelyt azonban kérdőjelet teszünk a mondat végére, értelme azon nyomban a visszájára fordul, s épp az válik kérdésessé, ami az imént bizonyos volt; végül még egy változat: Péter tanul számtant?; ez csakis kérdés lehet; kijelentő mondatként szórendje magyartalan volna; még az sem képzelhető el, hogy válasz a „ki tanul számtant?” kérdésre, hiszen erre elég annyit felelni: Péter.)

Péter számtant tanul. Péter tanul számtant? Számtant tanul Péter?

Az idegen ajkúnak tehát, ha magyarul akar beszélni, többet kell tudnia a szavak puszta jelentésénél. A mondatok megértéséhez tudniillik nem afféle egyszerű matematikai műveletet kell elvégeznie. Hiába adja össze a mondatokat alkotó szavak jelentését, egyáltalán nem biztos, hogy értelmes végeredményt kap. Mint a fönti példa is tanúsítja, a szórendnek ugyancsak rendkívül sokrétű kifejezőereje van. Szinte egy másik nyelv rejlik benne. Olyasmit is tudtul lehet vele adni, amit másként úgyszólván még sejtetni-éreztetni is képtelenség.

Ezzel gyakran még a magyar anyanyelvű sincs teljesen tisztában. Többnyire vele született nyelvérzéke ösztönösen irányítja mondatbeli szavainak elrendezését. Mindenekelőtt az írók, költők, újságírók a megmondhatói, milyen kemény munka árán lehet a tudatos — árnyalatilag is pontos — kifejezőkészség birtokába jutni. Aki azonban nem sajnálja érte a fáradságot, s megpróbál élni a szavak fölmérhetetlenül változatos csoportosítási lehetőségeivel, az nem csupán saját gondolatvilágát teszi hozzáférhetőbbé és fogékonyabbá. Előbb-utóbb a magyar nyelv kimeríthetetlen gazdagságára is rádöbben.

Másik idegpályákon

S döbbenete csak növekszik, ha a szórend nyelvtani körén túllépve, vallatóra fogja a közismert népdalt: „Édesanyám rózsafája, / Én voltam a legszebb ága. / De egy gonosz leszakajtott, / A kebelén elhervasztott.” Ezt a négy sort annak az embernek sem kell magyarázni, aki életében sohasem lépte át az iskola küszöbét. A mégoly művelt külföldi viszont csak nehezen boldogul vele — ha egyáltalán boldogul. Ö ugyanis a nyelv nyomdokain haladva igyekszik megérteni azt, amiről a szóban forgó népdal szól.

Csakhogy ezúttal nem valóságos rózsafát, s nem is valóságos ágat, főleg nem valamely gonosznak a kebelén elhervasztott ágat kell elképzelnie, hiszen ilyesmi nevetséges képtelenség volna. Ennek a népdalnak az értelme csakis az előtt nyílik meg, aki nem a nyelv, hanem a néplélek, a népköltészet felől közelít hozzá. Magyar anyanyelvű ember számára ez olyannyira természetes, hogy észre se igen veszi: gondolatai ösztönösen más idegpályákra siklanak át, maguk mögött hagyva a köznapi fogalmak, a szabályszerű következtetések és nyelvtani összefüggések szinte kézzelfogható világát.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós