Megjelent: Magyarország 1977/32, 21. o.

Egyfelől tehát áz írók vészjelzéseit hallani a magyar nyelv hanyatlásáról, másfelől a nyelvtudomány tárgyilagos megállapításait a fejlődésről. „Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat / kígyóként a talaj szintjén iramítva — sziszegvén / néha a kíntól, / többször a béna dühtől, megalázott. / Elhagytak szellemeid” — olvassuk Illyés „Koszorú” című versének bevezető sorait, s bár a végkicsöngés nem ennyire lehangoló, a „szél-kaszabolta” nyelvről festett kép csöppet sem szívderítő.

Nem könnyű ezzel szembeállítani a nyelvtudomány szikár érveit: „A nyelv fejlődésének lényege — írja Kovalovszky Miklós az idén megjelent Nyelvfejlődés — nyelvhelyesség című könyvében —: állandó egyensúlykeresés a folyamatosságot biztosító megőrzés szüksége és a változó élet követelte megújulás igénye közt. És a nyelv e kettős követelménynek — rendszere és belső erői folytán, elsősorban természetes automatizmusának önvezérlésével — kitűnően megfelel.

E folyamatban pozitív és negatív irányú, illetve értékű változások egyaránt végbemennek. Ez a nyelv életének és sajátos dialektikájának másik fő vonása, s ezért a nyelv fejlődése voltaképpen ellentétes irányú jelenségekben megnyilvánuló változások sorát jelenti; ezeknek eredője azonban — a nyelvek történetének bizonysága szerint — az elsődleges értelemben vett fejlődés, a tökéletesedés felé mutat.”

Balassi panasza

Aki figyelmesen veti össze az író és a nyelvtudós szavait, az korántsem csak a közöttük feszülő ellentmondást veszi észre. Föl kell figyelnie mondandójuk rokon vonásaira is. Melyek ezek?

1. A nyelv életének lényege — mindkettőjük más-más megfogalmazása szerint — a küzdelem. (A tudós megőrzés és megújulás közötti „állandó egyensúlykeresésről” beszél, az író — jelképesen — széllel dacoló lángról, amely kígyóként földre lapulva sem alszik ki.)

2. Még a költő egyáltalán nem derűlátó vélekedéséből is bizonyos reménység — jövőbe vetett bizalom? — csendül ki, bárha ő csupán a bajok-csapások átvészeléséről szól, nem pedig a „tökéletesedés felé mutató” változásokról. („...most mutatod meg, / most igazán — nekem is, mire vagy jó, / most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek / kőharapó erejét” — írja Illyés említett versében, félreérthetetlenül a nyelv mai lehetőségeire utalva.)

3. A tudós sem süti le szemérmesen a tekintetét azoknak a sebeknek a láttán, amelyeket a szóban forgó küzdelemben „a kíntól”, a „béna dühtől” sziszegő anyanyelv kénytelen elszenvedni. (Más lapra tartozik: ő ezeket a sebeket — saját kifejezésével élve: „negatív irányú, ill. értékű változások”-at — az élet velejárójának tekinti, s nem tulajdonít nekik drámai jelentőséget. Elsősorban azért nem, mert a harc eredményeit — a kifejezés gazdagodását, a szókincs gyarapodását — is számításba veszi. A tárgyilagosság megköveteli, hogy itt jegyezzük meg: Illyés 1964-ben írt „Szerszámaink, a szavak” című tanulmányában elismeri a hazai nyelvkultúra egészséges kiteljesedését. „Magyarul ma összehasonlíthatatlanul jobban beszélünk, mint tíz, húsz vagy ötven éve — állapítja meg. — Közművelődésünk gócainak, főképp tehát városaink nyelvére gondolok. Újságírásunk, irodalmunk nyelve határozottan jobb. Ez csaknem teljességgel nyelvészeink buzgalmának, nyelvápoló mozgalmainak köszönhető. A küzdők és a nézők örvendetes együttműködésének.”)

Illyés Gyula

Úgy tetszik tehát, hogy a tanulmányíró Illyés vélekedése közelebb áll a nyelvtudóséhoz, mint a költő Illyésé. Ezt persze úgy is meg lehet fogalmazni: a költő féltőbb aggodalommal azonosul a nyelvvel, s mégoly csekély romlásával sem képes megbékülni semmiféle másfajta tökéletesedés fejében. Ez a nézőpont — bárha tudományosan vitatható is — tiszteletet parancsol. Sőt, igencsak számottevő társadalmi haszon származhat belőle. Föltéve, hogy a költő hangját — rossz beatkoncertek mintájára — nem erősítik föl fülsértőén hangosra, a fölismerhetetlenségig torzítva a maga nemében helyes, megszívlelésre érdemes mondanivalóját. Történelmi példák sora bizonyítja: Balassitól kezdve mindmáig fölbecsülhetetlenül sokat köszönhet a magyar nyelv a költőknek, akik már akkor szót emeltek kifejező eszközük jobbítása érdekében, amikor jószerivel nyelvtudományról nem is lehetett beszélni. (Balassi Bálint kortársa, Rimay János — a XVIII. századi magyar líra kiválósága — följegyzéseiből például kitűnik: már a „Vitézek, mi lehet...” költője panaszkodott néki azokra, „akik akarmi írásimot is elméjének csontos pórázára kötvén sok igéknek változtatásával vesztegetik, festetik és ízetlenítik.”)

Minden változás romlás?

Meghökkentően hangzik: a tudós mintha magasabb pontról szemlélné a nyelv küzdelmes életének változásait. Mintha innen jobban át tudná tekinteni a frontvonalak hullámzását. S ennek a sajátos madártávlatnak a jóvoltából másképpen ítéli meg a harcmezőn zajló ütközeteket, szenvtelenebbül mérlegelve a térvesztések és térnyerések — azaz a nyelvi vereségek és győzelmek — várható következményeit.

Másrészt nézőpontjáról nemcsak a pillanatnyi változások vehetők szemügyre, hanem — akár egy fantasztikus regényben — a régmúlt átalakulások is fölidézhetők. S a nyelv múltja mindenképpen óvatosságra int: nem minden káros, ami első pillantásra annak tetszik, s nem minden gyarapodás, ami a kifejezésbeli újdonság köntösét ölti magára. Korántsem könnyű tehát közöttük eligazodni, mindenekelőtt azért, mert a helyes és a helytelen elválasztására sem a mégoly kifinomult ízlés, sem a legmetszőbb logika nem irányadó.

Jellemző, hogy sok nyelvész magát a fogalmat is megkérdőjelezi: helyes-e egyáltalán nyelvfejlődésről beszélni? Kovalovszky Miklós föntebb említett könyvében például több helyütt idézőjelbe teszi a szót, ily módon is jelezve, hogy nem a szorosan vett köznapi értelemben használja. Bizonyos kétértelműséget tulajdonít neki: egyrészt csakugyan „a magasabbrendűség felé törekvő változás folyamatát, a fejlettebbé, teljesebbé alakulást” érti rajta, másrészt egyszerűen csupán a „semleges értékű” mozgást, változást, alakulást, „pozitív vagy negatív előjel nélkül”. Másként fogalmazva: „...a nyelv fejlődése ebben a közkeletű értelmezésben voltaképpen csak ennyit jelent: a nyelv élete...”

Mindebből mégsem helyes a fejlődés tényének tagadására következtetni, különben minden változást egyértelmű romlásnak kellene minősíteni. Erre csak azok hajlamosak, akik a régmúltat — javarészt a reformáció korszakának nyelvét — tekintik eszményképüknek. Csakhogy a reformáció nyelve sem volt állandó. Különféle — előnyös és hátrányos — átalakulások közepette öltött testet benne mindaz, amit a mai napig méltán tartunk értékesnek, megőrzésre méltónak. S jócskán akadt benne olyasmi is, ami fölött eljárt az idő. Manapság, a „gyorsuló idő” korában, gyökeresen megváltoztak a gondolatközléssel szemben támasztott követelmények. Nemcsak a szókincs sokasodott meg, hanem a mondatszerkesztés módja is más lett, átformálódtak a nyelv szerkezeti elemei, miként az emberi gondolkozás alkotórészei.

Nagyon is okkal adta tehát Bárczi Géza „Bevezetés a nyelvtudományba” című könyvének egyik fejezetcíméül „A nyelv változékonyságá”-t, elkerülve a „fejlődés” kifejezést, noha tulajdonképpen azokat a jelenségeket veszi sorra, amelyek „lassan mennek végbe, mennyiségileg lassan halmozódnak, s észrevétlenül alakulnak át minőségi változásokká, úgyhogy az egymást követő nemzedékek között a nyelvi egységet nem bontják meg, s a megértést nem zavarják”.

A nyelv változékonysága a szókincsre hat a legészrevehetőbben. Bárczi a finnugor alapnyelv szavait elemezve vázolta halászó-vadászó, gyűjtögető őseink kezdetleges gazdasági és társadalmi viszonyait. „A mai magyar szókincs ennek az eredeti szókincsnek több mint százszorosa — állapította meg. — Közben ugyanis a magyarság számos fejlődési fokozaton ment keresztül: megismerkedett az állattenyésztéssel, a földműveléssel, a kézműiparral, majd a gyáriparral, ezzel kapcsolatban végigvonult a társadalmi fejlődés egymást követő fokain, és ennek következtében új szavak tízezreivel gazdagodott.”

Kocsi szekér

Kocsból kocsi

A szókincsbővüléssel együtt változott-módosult némelyik szó jelentése. A társadalmi gondolkozás átalakulása folytán lett például más a szláv származású munka értelme. A szláv monka eredetileg kínt, szenvedést, gyötrelmet jelentett. Hasonló volt az értelme a Halotti beszédben: ez muncas világ bele. A latin labor (munka) szó a kezdet kezdetén szintén szenvedést jelentett (laborare morbo, fame: betegséget, éhséget szenvedni). Az ugyancsak szláv robota (munka) szó pedig a rob, azaz a rabszolga szóból származik; a robota tehát arra utal, amit a rabszolga csinál. Századok múltak el, míg Szent Pál kimondta: aki nem dolgozik, ne is egyék. Ebben ugyan még mindig benne rejlik a kényszerű kötelességvállalás, ám a régebbinél emelkedettebb szinten. S mennyire messze van Szent Pál fölfogásától a munkáról alkotott mai elképzelés! A nyelv — a szó értelemváltozása révén — ezúttal is hűségesen nyomon követte a munka társadalmi megítélésének évezredes átformálódásait. (Másik jellemző példa: a kocsi a Komárom megyei Kocs község nevéből származik, s jellegzetes szekértípust — kocsi szekért — jelölt. Később jelentése bővült, s idővel nem csupán szekeret értettek rajta; ma pedig mind többen az autóval azonosítják.)

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós