A Tinta Kiadó új sorozatot hozott létre a vizuális kultúra fejlesztésére. Bár elsőre bonyolultnak hangozhat, mégsem az.

 „Az apróságok jelentik az életet, zagyván összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert árnyalatai.” – Wass Albert

Ahogy szerte a világon, úgy Magyarországon is teret nyert a kifestők, színezők és felnőtt színezők divatja, ami nem meglepő, hiszen számos előnye és jótékony hatása van az efféle kikapcsolódásnak. A színezés ugyanis nyugtató hatású, fejleszti a koncentrációt, segíti a kreativitást és edzi a finommotorikus készségeket. Nem véletlenül ajánlják gyermekeknek a színezőt, hiszen fontos, hogy kialakuljon a kezek ügyessége még gyermekkorban. Viszont a felnőtteknek sem válik kárára az, ha néha-néha, munka közben, este lefekvés előtt, vagy otthon bekuckózva egy kifestővel múlatják az időt és pihentetik az agytekervényeket.

Ismét kapható a Retró szótár - ebből az alkalomból a TINTA blog újraközli az alábbi írást, amely eredetileg a Papiruszportal.hu-n jelent meg 2010. március 11-én. 

Burget Lajos az unokáinak mesélt klasszikusok kapcsán vette észre, hogy a gyerekek az általunk kedvelt szöveg majd minden második szavát nem értik, így született meg két könyve, melyben a nyelvünkből már kikopott vagy ritkán használt kifejezéseket járja körül. Ezután jött az ötlet, hogy a közelmúlt (a II. világháborútól a rendszerváltásig) jellemző kifejezéseit is össze kellene gyűjteni egy szótárba, ehhez a Tinta Könyvkiadó, mint eddig is hasonló téma felvetésekor, kitűnő partner volt.

Már a papírborító is az ötvenes évek igénytelen könyvészetét idézi, rajta a logó – mondanánk ma –: „Olcsó Könyvtár, 3 forint”. A kiadói előszót (A szó az élet tükre) egy Csoóri Sándor-idézet vezeti föl, róla rögtön eszünkbe is jut egy jellemző kifejezés, a szilencium (’tulajdonképpen a nyilvános megjelenéstől való eltiltást jelentette’ – olvasom a 220. oldalon), de vissza az előszóhoz: a nyelv korlenyomat is, és ha valamit szóba ejtünk, azzal ki is beszéljük, valamilyen formában fel is dolgozzuk a témát, jelen esetben a múltunkat. Ez a cél vezette Burget Lajost (1932–2007) és a Tinta Kiadót a kötet összeállításakor, bár a szerző nem élhette meg a könyv megjelenését.

A gömbvillám észlelése általában eseményszámba megy, ha nincs is a róla szóló beszámolóban, néprajzi adatközlésben néven nevezve. Például Gazda József egy csomakőrösi adatközlője így emlékezett: „Hogy mondta nagyapád, te? Hogy Bitából hazament, s lefeküdt az istállóba. S még nem aludt el, s hát egy nagy fényesség lóg ott a macskafán. Kezdett imádkozni, s aztán az a fényesség a szénahányó ajtón kiment, ott a csűrön keresztül, s elment” (1980: 237).

Az ilyesféle általános megnevezéseket leszámítva (fényesség stb.) a gömbvillámot jelölő magyar kifejezések arra utalnak, hogy szemléleti hátterük a gömbvillámot egy bizonyos típusú villámnak (száraz, hideg, kujtorgó, kóborgó, matató stb.) tekinti. Évszázadok óta egyben ugyanez a tudományos szakirodalom szemlélete is. A magyar etnometeorológia úttörője Heller Ágost, aki Az időjárás című könyvéhez egy A meteorológia a magyar közmondásokban és babonákban című függeléket csatolt (1888: 389–398). Heller, a korabeli tudomány szintjén, háromféle villámról szól, ezek a czikázó, a felületi és a gömbvillám (1888: 317), s a gömbvillámról külön is megemlékezik (1888: 318–320). Neugebauer Tibor már négy villámfajtát különített el, nála „van vonalas villám, felületi villám, gyöngysorvillám, és végül gömbvillám” (1938: 380). „A vonalas villám a leggyakrabban észlelt és a legismertebb jelenség, lényegében igen nagy szikrakisülés a felhők és a föld között (...). A felületi villám szemben az előbbivel nem vonalas szikraszerű, hanem nagyobb felületre elosztott és gyengébben világító fényjelenség. (...) A gyöngysorvillám (...) egyes világító és nagyjából gömbalakú részekből felépített kisülési forma” (Neugebauer 1938: 380). A magyarban (és számos más nyelvben) a ’gömbvillám’ megnevezése általában a ’villám’ jelentésű szóval alkot jelzős összetételt (Egely 1988a: 9), s ezek végső soron jól írják le a tipikus gömbvillám némely tulajdonságát, például hideg villám (Egely 1988b: 177), matató ménkű (Egely 1988b: 35). Ez utóbbi kifejezés fordul elő Szabó Dezső csíkszentdomokosi (matató-mënkő ’kóbor villám’, 1903: 327) és Tarisznyás Márton gyergyói gyűjtésében: „Villámlás idején az ajtót, ablakot be kellett csukni, mert különben a matató ménkő (gömbvillám) bejött és minden sarkot összejárt” (1994: 210). Ugyancsak esetleg gömbvillámra utalhat a következő csíkszentdomokosi szólás: „Mit kuporoksz, mint Homoród végén a mënkő?” (Szabó 1903: 331).

A kürtőskalács Magyarországon többek között az erdélyi konyhát sikerrel népszerűsítő Zilahy Ágnes révén vált elterjedtté, de máig jellegzetesen erdélyi ételnek számít, s a legmagasabb színvonalú vendéglátásban is előfordul. A kürtőskalács Erdélyből kürtősfánk (1679), kürtőkalács (1729), kürtőskalács (1806) néven ismeretes, más néven botratekercs, botratekert, dorongfánk, fára-tekercs. Nem mellékes, hogy a kürtőskalácsfát (kürtőskalácssütő dorongot) tipikusan hársból állították elő.

Készítése során a receptekben visszatérő fordulat a következő, a sütés lényeges elemét kiemelő mozzanat. „A kürtös-kalácsot akár sütőben akár szabad tűz mellett sütjük mindkét esetben folytonosan forgatni valamint meleg zsirba mártott tollal locsolgatni kell mindaddig, a mig szépen egyenlően megpirul, mert ez annak a jele, hogy készen van” (Zilahy 1892: 190). „Parázs fölött forgatva sütjük, és amikor pirulni kezd, forró vajjal meglocsoljuk” (Kövi 1980: 225). „Faszén-parázson állandó forgatás mellett sütjük, gyakran kenegetjük a mézes kenőtollal, és ahogy a tészta sülni kezd, rászórjuk a darabokra tört kockacukrot és a diót. A dorongot állandóan forgatjuk, időnként olvasztott vajjal kenegetjük” (Papp 1999: 70).

Az alábbi szöveg A magyar nyelvtörténet kézikönyve bemutatóján hangzott el 2018. június 8-án az ELTE BTK tanácstermében, az Anyanyelvünk Évszázadai 5. konferencián. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Madách Imre híres drámájában, Az ember tragédiájában az egyik nevezetes szín a prágai. No nem csak azért híres ez a szín, mert nyelvészeti vonatkozása is van, hiszen Szenczi Molnár Albert a prágai színben megjelenő Rudolf császárnak ajánlotta az 1604-ben megjelent latin–magyar, magyar–latin szótárát, és ment el aztán személyesen a császárhoz Prágába a 30 aranyforint jutalomért. Más miatt, dramaturgiailag nevezetes Az ember tragédiájának prágai színe, hiszen álom az álomban. Analógiát ‒ hogy egy nyelvtörténeti fogalmat használjak ‒ vonva a prágai szín és mai könyvbemutatónk között, azt mondom, A magyar nyelv kézikönyvének mai bemutatója ünnep az ünnepben. 10 perc sétára ide, a Vörösmarty téren tegnap óta zajlik a 89. Ünnepi Könyvhét. A mostani könyvbemutatónk is ünnep, tehát ünnep az ünnepben.

A magyar nyelvtörténet kézikönyve a TINTA Könyvkiadónak A magyar nyelv kézikönyvei sorozatában jelent meg, annak 29. tagjaként. A kiadónak még két nyelvészeti sorozatát említem meg: az első a Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához című, a második Az ékesszólás kiskönyvtára. Az előbbiben 203, az utóbbiban 56 kötet látot napvilágot. A TINTA Könyvkiadó évenként 35-40-45 könyvet jelentet meg, kiadványainak teljes száma 550.

Előző bejegyzésünkben a kezdetektől a második világháborúig terjedő időszak szótárkiadását mutattuk be. Ezúttal a második világháborútól kezdődően egészen napjainkig követjük nyomon szótárirodalmunk alakulását.

A második világháborút követően szótárirodalmunk fejlődését sajátosan fékezte, hogy Magyarországon szótárt csak a monopolhelyzetben lévő Akadémiai Kiadó jelentethetett meg. A központi tervgazdálkodás viszonyai nem kényszerítették őket arra, hogy az egyszer már elkészített szótáraikat folyamatosan korszerűsítsék-felújítsák. Téves ugyanis azt gondolni, hogy a nyelv változatlan, és egy szótárt több évtizeden keresztül megbízhatóan használhatunk, s hogy új szótárra nincs szükség.

A második világháborút követően a magyar szótárirodalmat világszínvonalon három kiemelkedő egyéniség képviselte: Országh László, O. Nagy Gábor és Kiss Lajos.

Országh László (középen) átveszi a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést a Parlamentben.
(Forrás: Vigovszki Ferenc, MTI)

Országh László nemcsak az angol–magyar nagyszótáraknak volt a főszerkesztője, hanem A magyar nyelv értelmező szótára munkálatait is irányította. Az 1959 és 1962 között megjelent hétkötetes szótár 58 000 címszót értelmez.

Kétrészes szótártörténeti sorozatunk első részében a kezdetektől a második világháborúig terjedő időszak szótárkiadását mutajuk be.

Kisebb népek esetében a nyelv ez egyik legfontosabb nemzetmegtartó erő. Így van ez a magyar nyelv esetében is. Ezért volt az elmúlt évszázadokban központi kérdés a magyar nyelv tanulmányozása, ápolása, rendszerének időről időre korszerű grammatikákban való leírása, építőelemeinek, a szavaknak szakszerű szótárakban való leltározása. Sajnálatos, hogy gazdagabb népek, szerencsésebb történetű országok többféle szótárban tudták szavaikat felsorolni, mint a magyar. 

Calepinus (Lyon, 16. század eleje) tíznyelvű szótárának címlapja. Forrás: a szerző

A több mint 450 éves múltra visszatekintő magyar nyomtatott szótárirodalom hatalmas és kiemelkedő teljesítményekkel büszkélkedhet, azonban mind a mai napig jó néhány hiányosságot is mutat.

A magyar nyomtatott szótárirodalom a 16. században három kiemelkedő alkotással indul.

Mi miért van a különböző nyelvek történetében, szabályaiban? Ha általános ismereteket, netalán pluszinformációkat szeretnének szerezni a nyelvekről, érdemes Tótfalusi István Nyelvészeti ínyencfalatok, illetve 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről című köteteit kézbe venni.

„Alapvetően olyan olvasóknak való, akiket érdekel a nyelv” – így fogalmaz Tótfalusi István Nyelvészeti ínyencfalatok című könyvének előszavában, de a kijelentés érvényes a másik ajánlott könyvre is. Akik szoktak gondolkozni olyanokon, hogy egy-egy szólást vagy közmondást miért éppen úgy használunk, ahogy, vagy például azon, hogy a gyakran hallott megállapítások (pl. „a magyar nyelv a legnehezebb” vagy „az idegen, főleg az angol szavak átvétele rontja a magyar nyelvet”) mögött valójában mi is állhat, számukra kiegészítő ismereteket nyújthatnak ezek a szövegek.

Mennyire igazak ezek a triviálisnak ható kijelentések? Milyen szempontokat kell figyelembe vennünk a kérdések megválaszolásához vagy éppen a kijelentések megkérdőjelezéséhez? Az egyszer biztos, hogy mindkét könyv esetében szükség van a nyitottságra, az érdeklődésre ezek iránt. Ha valaki nem zárja ki a dolgok más szemszögből való megfigyelését, érdekes ismeretekre, történetekre bukkanhat, akár benne is elindíthatnak további, hasonló kérdéseket ezek a kötetek.

„Én vagyok – mondja Krisztus – az út, az igazság és az élet. Járni akarsz? Én vagyok az út. Nem akarsz tévútra jutni? Én vagyok az igazság. Nem akarsz meghalni? Én vagyok az élet.”

– olvashatjuk Szent Ágoston egy gondolatát a hitről és Istenről – ezt az utat magunkban kell megtalálnunk, s nem érdemes elhagynunk. A IV. században élt püspök és egyháztanító önnön életét is útkeresésként fogta fel, amelynek során az igaz értékeket, a lelki gazdagodást és békességet kereste s találta meg a keresztény hitben.

A Cicero Hortensius című dialógusának megismerése révén a filozófia felé forduló Szent Ágoston saját világlátását, értékrendjét ismerhetjük meg ezúttal A TINTA Könyvkiadó Iránytű sorozatának újabb darabjaként megjelent, Úton Isten felé című kiadványban. A könyv rövid, néhány mondatos idézeteket tartalmaz, amelyeket 156 különböző témakörbe csoportosít, mint például az alázatosság, barátság, csoda, fájdalom, hit, imádság, ítélkezés, könny vagy épp önismeret. A páratlan lapokon megjelenő magyar idézetek mellett, mintegy azok tükörképeként a páros oldalak latin nyelven is ismertetik Szent Ágoston gondolatait, ami lehetőséget ad az olvasónak, hogy összevesse azokat, a latinul tudóknak vagy tanulóknak pedig, hogy eredetiben is olvashassák, illetve ezáltal gyakorolhassák a tudomány nyelvét.

Biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasó nem egyszer kapott a lehetőségen, és kedvtelésből vagy unaloműzésből egy fejtörőt oldott meg. Ezek a rejtvények megannyi magazinban, újságban felbukkannak, és csak arra várnak, hogy valaki megfejtse őket. Legyen hobbi vagy unaloműzés, az agynak és a memóriának kitűnő karbantartója egy rejtvény, egy fejtörő. Van betűs, számos, könnyű, nehéz, rímes, girbegurba, egyenes, de mindegyiknek a szórakoztatás a célja. Személye válogatja, hogy kinek melyik a kedvence, de nehéz addig dönteni, amíg nem ismerünk kettő típusnál többet. Grétsy László egy igazán különleges gyűjteménybe rendezte ezeket a fejtörőket. Érdemes elolvasnia annak, aki kíváncsi nyelvünk játékosságának sokszínűségére, és szereti az agytekervényeit ilyesfajta játékokkal mozgásban tartani.

Grétsy a nyelvi játékok felől közelíti meg a rejtvényeket, fejtörőket. Célja, hogy bemutassa, mennyire színes a nyelvünk, mennyire varázslatos az emberi fantázia, hogy mindezeket létre tudja hozni és – a másik oldalról – meg is tudja fejteni. Egy-egy feladvány kapcsán elgondolkodik az ember, hogy mennyire volt nehéz megoldani, de azon már kevésbé töri a fejét, hogy mennyire lehetett nehéz létrehozni. Hatalmas előnye ennek a könyvnek, hogy nemcsak egy oldalról közelíti meg a nyelvi játékokat, nemcsak a megoldhatósággal, megoldással foglalkozik, hanem azzal is, hogyan lehet ezeket létrehozni. Minden egyes fejezetben több kérdés és feladvány kapcsolódik az adott típushoz, legyen az négyzet, betű, darts vagy rím, nem csak elmélet található ebben a könyvben.