Az alábbi bejegyzés eredetileg a Könyvutca blogon jelent meg Petrohán Beáta tollából. Blogunk örömmel közli újra a szöveget.

Ilyen jellegű könyvről még nem volt értékelés a blogon, de be kell vallanom, hogy amikor olvastam egy cikket ennek a tájszótárnak a megjelenéséről, első látásra szerelem volt, és úgy éreztem, hogy nagyon szeretném, ha mi ketten közelebbről is megismerhetnénk egymást.

A Tinta Kiadó jóvoltából kívánságom teljesült, amit ezúton is nagyon szépen köszönök.  A könyv, mint ahogyan egy szótárhoz illik, igen tekintélyes méretű, 1001 oldal terjedelmű és 55 ezer népies, tájszó szerepel benne, magyarázatokkal és forrásmegjelölésekkel.

Ami még egy nagy pozitívum, hogy az előszóban részletes magyarázatot, útmutatót találunk a szavak utáni jelölésekről, jelentésükről és a szócikkek felépítéséről, tehát akár gyermekeink - akik már szerintem nem túl sűrűn fognak a kezükbe bármilyen szótárat - is jól eligazodhatnak benne.

Azért említem a gyerekeket, mert mióta a szótár megérkezett, talán az ő kezükben többet volt, mint az enyémben. Bence imádja a nyelvvel, nyelvészettel kapcsolatos dolgokat, de Titusz is érdeklődéssel, olykor nevetve hallgatta az érdekes, elfeledett vagy számára ismeretlen szavakat. 

Az alábbi szöveg a TINTA Könyvkiadó 2019. március 19-én tartott könyvbemutatóján elhangzott előadás írott változata. A könyvbemutatóról szöveges beszámoló érhető el IDE KATTINTVA, videós összefoglaló pedig IDE KATTINTVA.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az írásbeliségnek a magyar nyelvközösség életében való megjelenése lehetővé tette, hogy lassan, fokozatosan erősödő folyamat eredményeként létrejöjjön egy tudatosan irányított, önmagát stabilizáló nyelvváltozat, az irodalmi nyelv. Egyre nagyobb tekintélyre tett szert az egységesülő standardváltozat. Ezáltal megszűnt a nyelvváltozatok közötti korábbi viszonylagos egyenlőség. Ezzel párhuzamosan váltak az írástudók szemében a nyelvjárások kevésbé értékes, lenézett nyelvváltozatokká. Az irodalmi nyelv vált a társadalmi érvényesülés eszközévé, a presztízse megnövekedett, a nyelvjárási változatok tekintélye pedig csökkent.

Kiss Jenő a nyelvjárási beszélőknek a köznyelvhez és saját nyelvjárásukhoz való viszonyulásában időben négy szakaszt különít el: 1. Az irodalmi nyelv térhódításától a 19−20. század fordulójáig a semleges-távolságtartó viszonyulás volt a jellemző. A nyelvjárási beszélők a köznyelv beszélt változatát nem érezték helytelennek, csupán a sajátjuktól eltérőnek, másnak tekintették. 2. A 20. század első felétől érvényesülő ellenszenvező-védekező viszonyulás azt jelentette, hogy már nemcsak a köznyelvi beszélők álltak szemben a nyelvjárásokkal, hanem a nyelvjárási beszélők is a köznyelvvel. A felülről (városból) jövő köznyelvi hatásra válaszként saját nyelvi normájuk védésével, a köznyelv elleni támadással válaszoltak. A beszélt köznyelvnek nyelvjárási környezetben való használatát ellenszenvesnek érezték, már-már a falu elleni erkölcsi vétségnek tartották. 3. Az 1970-es évek elejétől a nyelvjárási beszélők szégyellték a nyelvjárásukat: idegenek jelenlétében kerülték a tájnyelvi formák használatát. Nemegyszer meg is tagadták nyelvjárásukat. Ez a szégyenlő-önfeladó viszonyulás. Medvesalji nyelvjárásgyűjtő utunkon (1992−1994 között) az egyik beszélgetőpartner (adatközlő) folyamatosan nyelvjárásban beszélt. Kértük, hogy készíthessünk hangfelvételt. Beleegyezett, de felvétel közben már urizált: „elfelejtette” a nyelvjárását. Ebben az időszakban beszédhibának minősítették a nyelvjárási akcentusos beszédet. Pl. palóc ȧ és ā kȧpāl a Beszédművelés kisiskolás korban c. könyvben. Nyitrán egy kiválóan fölkészült kolléganő oktatói pályázatát azért akarták elutasítani, mert rimaszombati palóc nyelvjárásban beszélt. Szerencsére a józan ész győzött. 4. A 90-es évektől a kiegyensúlyozó-funkcióelkülönítő szakasz kezd kialakulni. Ez azt jelenti, hogy a nyelvjárási beszélő a kommunikációs helyzettől függően vagy a nyelvjárást, vagy a köznyelvet (a köznyelv táji színezetű változatát) használja. Nyelvileg viselkedik. Az anyanyelvi nevelésben ez a felfogás kezd elterjedni. Az otthonról hozott nyelvjárási sajátosságok értékek, ebben érzi jól magát a gyermek, megvan a nyelvi komfortérzete. Az iskola feladata e nyelvváltozat mellé és nem helyette megtanítani a standard változatot. Ezáltal nyelvileg gazdagabb lesz a gyerek.  

Az alábbi szöveg a TINTA Könyvkiadó 2019. március 19-én tartott könyvbemutatóján elhangzott előadás írott változata. A könyvbemutatóról szöveges beszámoló érhető el IDE KATTINTVA, videós összefoglaló pedig IDE KATTINTVA.

A népnyelv, a nyelvjárások, a tájszólások szavait, kifejezéseit a nyelvjárási szótárak foglalják magukba. A nyelvjárástanban többféle szótártípust különböztetünk meg. Ha a szótár valamennyi nyelvjárás tájszavait összegyűjtve, szócikkekbe feldolgozva teszi közzé, akkor általános tájszótárról beszélünk.

Első ilyen tájszótárunk az 1838-ban megjelent Magyar tájszótár a korábbi, magyar nyelvjáráskutatás történetének ezt az első szakaszában a Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) hasábjain közzétett nagyszámú népnyelvi közléseket gyűjtötte egybe.  A magyar nyelvjáráskutatásnak ez az első jelentős eredménye, ami az Akadémia (korabeli nevén Magyar Tudós Társaság) megbízásából Vörösmarty Mihály és Döbrentei Gábor szerkesztésében készült. A szótárhoz Toldy Ferenc neves irodalomtudós írt előszót, ajánlást. Az első tájszótárunk szócikkeiben látható, hogy a címszó után megadják a szó jelentését, hol használatos, illetve kitől származik az adat. Reprint kiadása a Tinta Könyvkiadónál jelent meg 2015-ben.

Az első magyar tájszótár megjelenését követő évtizedekben is folyt a nép nyelvének tanulmányozása, így aztán időszerűvé vált egy újabb tájszótár kiadása. A feladattal az Akadémia Szinnyei Józsefet bízták meg.

Március 19-én, kedden 18 órától mutatta be a TINTA Könyvkiadó legújabb kiadványát, a Nagy magyar tájszótárat a Józsa Judit Galériában.

Kiss Gábor bemutatja a Nagy magyar tájszótárat

Ambrus Károly tárogatójátéka után Kiss Gábor, a kiadó igazgatója mondott rövid köszöntőt, majd átadta a szót az első előadónak, Cs. Nagy Lajos nyelvjáráskutatónak, aki nyelvjárásaink múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélt. Elmondta, hogy eleinte semlegesen viszonyultak az emberek a nyelvjárásokhoz, az irodalmi nyelv létrejöttével azonban lenézett nyelvváltozatokká váltak (például beszédhibának minősítették a rövid á és hosszú a hangok használatát), így beszélőik szégyellni kezdték, és idegenek előtt nem használták. A kilencvenes évektől kezdődően változás figyelhető meg: elfogadottá vált a nyelvjárási beszéd, sőt értéknek kezdték tekinteni. Ma már nem kérdés, hogy az otthonról hozott, nyelvi komfortérzetet adó nyelvváltozat mellé, nem pedig helyette kell megtanítani az iskolában a gyerekeknek a standard nyelvváltozatot. Habár eltűnőben vannak a nyelvjárások, még sokan beszélik őket – előfordul például, hogy egy professzor regionális köznyelven tart előadást az egyetemen, de a szüleivel tájnyelvben beszél. A kirívó nyelvjárási elemek ugyan eltűnnek, maguk a nyelvjárások viszont megmaradnak – szerencsére, tehetjük hozzá, hiszen a helyi hagyományok, népszokások megőrzésében is fontos szerepük van.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2016/1. számában jelent meg.

A Tinta Könyvkiadó immár az ötödik tanulmánykötetet adta ki 2015-ben a Pszicholingvisztikai tanulmányok sorozatban, a jelen kötetet Bátyi Szilvia és Vígh-Szabó Melinda szerkesztésében. A kötetben szereplő húsz tanulmány mindegyike a nyelv rendszeréről, használatáról és alkalmazásáról szól. Mivel a szerzők nemcsak magyarok, hanem Németországból, Hollandiából, Angliából és Horvátországból is vannak, a kötet munkanyelve magyar és angol. Kilenc cikk angol nyelven, tizenegy pedig magyar nyelven jelent meg. A tanulmányok a pszicholingvisztika számos területét felölelik, így szólnak az egynyelvű beszédprodukció és beszédpercepció jellemzőiről, a másodiknyelv-elsajátításról, a két- és többnyelvűségről, de a gyümölcstani szaknyelv történetéről is olvashatunk a kötetben.

Az alábbiakban a tanulmányok kérdésfeltevéseit és legfontosabb eredményeit a megjelenésük sorrendjében mutatom be.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2017/2. számában jelent meg.

A márka és márkanevek napjaink elengedhetetlen részét képezik, hiszen a 21. század fogyasztói társadalma előszeretettel emeli ki a márkák jelentőségét. Manapság lépten-nyomon márkák vesznek bennünket körül, az életünk szerves részét képezik. Az életünknek nincs olyan területe, ahol a márkák ne lennének jelen, ezért a márkakutatás napjainkban kiemelt fontossággal bír magyar és külföldi viszonylatban egyaránt.

Kovács László 2017-ben megjelent könyve, a Márka és márkanév. Márkakutatás és nyelvészet – metszéspontok, lehetőségek, kihívások rendszerező jelleggel összegzi a hazai és a nemzetközi szakirodalom eddigi kutatásait, illetve a további kutatási lehetőségekre is felhívja a figyelmet. A kötet témája a márkakutatás, illetve a(z alkalmazott) nyelvészet kapcsolódási pontjainak feltárása, valamint a kutatásban rejlő további lehetőségek ismertetése. A kötet szerzője Kovács László egyetemi docens, aki már több tanulmányt is írt a márkakutatással kapcsolatban. Már az író előzően kiadott munkái is a marketing és a nyelvtudomány kapcsolódási pontjainak világába kalauzolták el az olvasót: a Márkakutatás és nyelvtudomány (2011), Asszociációs vizsgálatok alkalmazási lehetőségei a márkanevek vizsgálatában (2012), valamint a Kognitív struktúrák és márkaasszociációk (2015). 

A szerző a „Márkakutatás és nyelvészet” alcímet választotta kötetének, melynek első borítója is jól szemlélteti a témaválasztást, itt ugyanis egy szófelhő tűnik fel az olvasónak (az angol „wordcloud” szóból), amely a márkához kapcsolódó szóasszociációkat foglalja magában. A színes szófelhő pedig egyértelműen pozitív vizuális ingereket tud kialakítani az érdeklődőkben, és a könyv elolvasására buzdíthat. A logikusan szerkesztett munka 7 fejezetre tagolódik, a 2–6. fejezetek pedig további alfejezetekből állnak.

A közelmúltban jelent meg Bárdosi Vilmosnak, az ELTE professzorának a Nincsen rózsa tövis nélkül című szótára a TINTA Könyvkiadóban. Alcíme szerint az új kiadvány Növény-, virág- és gyümölcsneves szólások, közmondások szótára. A szerzőnek ez a harmadik tematikus gyűjteménye a kiadóban. 2013-ban látott napvilágot Lassan a testtel – Emberi testrészek a magyar szólásokban, közmondásokban, az elmúlt évben pedig az Itt van a kutya elásva! Állatneves magyar szólások, közmondások szótára jelent meg. Az új gyűjtemény megjelenése alkalmából Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett a szótár összeállítójával.

Kiss Gábor: Számtalan, tán több tucat szólás- és közmondásszótára van a magyar nyelvnek. Ezek közül kiemelkedik az Ön Szólások, közmondások eredete című, 2015-ben megjelent „eredeztető” nagy kézikönyve. Honnan jött a gondolat, hogy összeállítsa most a „növényes” közmondások szótárát?

Bárdosi Vilmos: Az állatneves szólások, közmondások gyűjteménye után azért tűnt számomra kézenfekvőnek egy növényes szólásszótár összeállítása is, mert a fauna és a flóra gyakran fordul elő a mindennapi életünkben is párba állítva. A két gyűjtemény tehát szerencsésen egészíti ki egymást, érdemes azokat párban forgatni.

Fehér, mint a liliom

Kiss Gábor: A szótár alcímében olvassuk, hogy a 280 feldolgozott szólásban, közmondásban növények, virágok vagy gyümölcsök neve szerepel. Hogy oszlanak ezek meg pontosan?

Bárdosi Vilmos: A legtöbb, 197 darab, szólás. Helyzetmondatból 53, közmondásból pedig 30 darab szerepel a gyűjteményben.

Az alábbi szöveg rövidebb változatban elhangzott a Tinta Könyvkiadó 2018. IX. 28-án a Józsa Judit Galériában tartott könyvbemutatóján.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! „Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét” – írta Hegel „A jogfilozófia alapjai” című művének előszavában, utalván arra, hogy a filozófia akkor érkezik el, miután a valóság elkészült. Erre a hasonlatra gondolok, amikor a most bemutatott kiváló nyelvészeti munkák után én egy bölcsességet rejtő és kínáló könyvet szeretnék a szíves figyelmükbe ajánlani. A könyv, amelyről szó lesz, Szent Ágoston gondolataival és intelmeivel ismertet meg bennünket.

Ahhoz, hogy megértsük e könyv jelentőségét, elöljáróban talán érdemes lesz pár szóval megvilágítani, mit is érthetünk bölcsesség alatt. Maga Szent Ágoston először megkülönbözteti, majd egybevonja az emberi bölcsesség két szintjét. Szavai szerint az örök dolgok szemlélete bölcsesség (sapientia), a földi dolgok helyes használata tudomány (scientia). Hasonlóképpen írja: „Más az örök dolgok szellemi megismerése, és más az evilági dolgok célszerű megismerése.” Ismételten rámutat: „Igyekeztünk elhatárolni az értelem szerepét az evilági dolgokban mind a megismerés, mind a tevékenység vonalán, és ugyanannak az értelemnek a magasabb szerepét, amely az örök dolgok szemléletében megy végbe.”

Szent Ágoston azután Ciceróra emlékeztetően így ír: „Akik a bölcsességről vitáztak, azok ezt a meghatározást adták róla: A bölcsesség az isteni és az emberi dolgok tudománya. Ezért az egyik előző részben én is kifejtettem, hogy a kétféle dolognak, az isteninek és az emberinek az ismeretét lehet bölcsességnek nevezni.” Itt már a bölcsesség két elemének összekapcsolását látjuk, amelyet tovább részletez: „Más dolog csak azt tudni, hogy az embernek mit kell hinnie a boldog élet megszerzése céljából, ami nem más, mint az örök élet, és más tudni azt, hogy ez a jókat hogyan viszi előre. (…) Kimutattam azt is, hogy mennyire szükséges az örök dolgok eléréséhez azokra az evilági dolgokra vonatkozó hit, amelyeket az Örökkévaló értünk vállalt és emberségében elszenvedett.”

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2015/1–2. számában jelent meg.

Pár hónappal ezelőtt Margit Langemets, az Észt Nyelvi Intézet (Eesti Keele Instituut) munkatársa intézményének hasznosságáról és fontosságáról nyilatkozott. Kifejtette, hogy az észt nyelv védelmére tett hazai törekvések a kisszámú beszélőközösség miatt csupán „szociális luxus” volnának, és mint oly sok esetben, a szótárkiadás is veszteséges üzlet lenne. A hazai nyelvpolitika és korpusztervezés, az észt nyelv oktatásban és informatikában betöltött szerepe, a szótárkiadás azonban e nyelvet a „nagy nyelvek” közé emelik. Mindez szép példája annak, miként lehet egy kis nyelvet a nyelv- és korpusztervezés egyik fontos szegmensével, a lexikográfiával (is) életben tartani. A most bemutatott kötetben felsorakoztatott, finnugor nyelvközösségben megjelent szótárak többek között ezt hivatottak szolgálni.

A könyv Maticsák Sándornak, a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszéke vezetőjének, Tóth Anikó Nikolettnek, a tanszék PhD-hallgatójának és Petteri Laihonennek, a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszéke volt finn nyelvi lektorának közös munkája. A kötet első öt fejezetét Maticsák Sándor, az azt követő három fejezetet Tóth Anikó Nikolett, a záró fejezetet Maticsák Sándor és Petteri Laihonen írták.