„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Luther Márton)

A szívet szinte minden kultúrában az élet, a lélek, az érzelmek, egyes helyeken még az értelem központjaként is tartották és tartják számon. Erre mutatnak rokon értelmű megfelelői is, melyeket Kiss Gábor és Bárdosi Vilmos sorol a Szinonimák című kötetben (TINTA Könyvkiadó, 2008): „kebel, érzés, érzésvilág, középpont”. Távoli őseink még elfogyasztották ellenségeik szívét, hogy az erejüket, bátorságukat magukba fogadják. Amikor szeretettel fordulunk egy gyermekhez: „eszem a szívedet”, ez a régi szokás csöng vissza.

Az egyiptomiak szerint halálunk után szívünk megmérettetik, ha bűneink miatt nehezebb egy madártollnál, büntetés vár ránk. A buddhisták szerint a gyémántszív magát Buddhát ábrázolja, aki ráadásul egy szív alakú levelekkel suttogó fa alatt világosodott meg. A testi szerelem jelképeként a 13–14. században jelenik meg. A szimbólum elterjedésében nagy szerepe volt az arab, majd a trubadúrlírának.

Az első szívforma, stilizált mintaként füge, illetve borostyánlevél alakjában már a Kr. e. 3000 körül készült edényeken föllelhető. Ezeknek a formáknak valószínűleg nem volt közük a szívhez, mint emberi szervhez, mivel az akkori ábrázolásokban azt lóhere vagy toboz alakban jelenítették meg. Egy másik lehetséges és izgalmas magyarázat szerint az ősi város, Küréné pénzérméin a már kihalt növény, a silphium magjait, illetve gyümölcseit láthatjuk. Ezek a magok határozottan szív alakúak, s mivel a növényt széles körben használták mint fogamzásgátló szert, így kapcsolódhatott össze a szerelem-szexualitás és a sajátos szívábrázolás. A szimmetrikus szívábrázolás az ókori egyiptomiaktól is származhat. Emberrel nem tehették, de a krokodilt fölboncolták. Annak szívében két pitvar és egy kamra van. A szív jele még az egyiptomi hieroglifák között is szerepelt, és egyesek szerint a születéssel függ össze. A hét lélek egyike a várandós anya szívéből leáramlik az anyaméhbe, ahol a születendő gyermekben ölt testet. Az egyiptomiak hite szerint a szív, a lélek és az új élet alkotnak egységet.

A szív stilizált megjelenítése, jele igen ritkán jelenti magát a szívet. Többnyire a szerelemre, szeretetre, az érzelmekre asszociálunk, ha egy szívet látunk. Európában az egyszerre kétnemű szív a közösülést is jelölheti, a nyíllal átlőtt szívet tartják valós utalásnak a nemi kapcsolatra. A hozzá kapcsolódó mottó: „Amor vincit omnia” (A szerelem mindent legyőz).

Az első ismert ábrázolás, amikor a szív alakzat valóban az emberi szívet szimbolizálta, az 1250-es években egy francia mű, a Roman de la poire egyik iniciáléjában jelent meg. A miniatűrön egy térdelő szerelmes ajánlja föl a szívét hölgyének. Giotto 1305-ben festette meg a padovai Scrovegni-kápolna falát. Ennek szimbolikus alakjai közül az egyik, a Szeretet (Karitász) fölajánlja a szívét Krisztusnak. Hamarosan más művészek is átvették ezt a szimbólumábrázolást, és a szív a 15. századtól „fordult át”, innentől kezdett hegyével lefelé megjelenni a szívalakzat. A ma általánosan ismert forma a 13–14. században már mind a vallási, mind a világi életben fontos szerepet játszott. A bölcsek aforizmái is erre mutatnak, néhány ilyen a TINTA Könyvkiadónál 2020-ban megjelent, Kiss Bernadett által összeállított Egyházatyák intelmei című kötetből: „A gonosz szív a saját gonoszságában sorvad el” / Nagy Szent Gergely; „Hogyan tudnád mások szívét megtisztítani, ha előbb a magadét meg nem tisztítottad?” / Szent Ambrus; „Sok szívfájdalomra van szükség, hogy a szív fájdalmai orvoslást nyerjenek” / Szent Özséb.

A világi életben a német és francia kártya kultuszának elterjedésével lett közismert, ezeken a négy szín közül az egyiket ezzel jelölték. A 15. századtól a szív megjelent a címereken is. A szívszimbólumot a 19. századtól használják Valentin-napi kártyákon és cukorkásdobozokon mint a romantikus szerelem jelképét. Exupery finom distinkciója figyelmeztető: „Ha elfogadják szerelmedet, ha karok tárulnak feléd, akkor imádkozz Istenhez, hogy óvja meg ezt a szerelmet a romlástól, mert féltem a túlságosan boldog szíveket.” Jócskán vannak olyan feliratok, ahol a szív mint jel egy szót helyettesít. 1977-től jelenti a „love” igét, amikor divatba jött az I ♥ NY felirat. Milton Glaser, tervezőgrafikus, az általa készített logót a szeptember 11-i terrortámadás után átalakította: a szívbe egy fekete pont került, a feliratot pedig a „jobban, mint valaha” szavakkal egészítette ki.

A Biblia a lelki élet és a Szentlélek lakhelyeként említi a szívet. A vallásban az isten iránti szeretetet jelképezte, a 14. században lett piros színűvé, utalva a vérre, illetve az erős érzelmekre.

Zsolnay-épületkerámia – Jézus szent szíve

A népies növény- és állatnevek számos tudományágat érdekelnek. Elsősorban persze a természettudományt, mert még sok növénynek és állatnak van a nyelvújítás korából származó rossz magyar neve, melyeket könnyen lehet szebbnél szebb, sokszor alkalmasabb, mindamellett igazán költői nevekkel helyettesíteni, ha minden növénynek és állatnak a nép által használt nevét minél teljesebb számban sikerül följegyezni. Fontos továbbá a népies nevek gyűjtése a néprajz szempontjából is, mert sokszor népies hit, népies szokások kapcsolódnak hozzájuk. Sok növényt gyógyításra használ a nép, s némelyiknek a neve éppen onnan származik, hogy milyen betegséget gyógyítanak vele. Sok gyermekversben, játékban szerepelnek állat- és növénynevek, s ez is egyik forrása az elnevezésnek. Történelmi szempontból is nagy jelentősége van a népies nevek gyűjtésének, mert sokszor egymástól távol eső vidékeken használatosak ugyanazok a nevek, s ebből régi, esetleg honfoglaláskori településekre lehet következtetni. A nép nyelvében, különösen elszigetelt és határterületeken, megőrződhetnek régi magyar szók, így ősrégi növény- és állatnevek is, sokszor olyanok, amelyek csak a legrégibb nyomtatványokban vagy régi kéziratokban fordulnak elő, azért a nyelvtudomány is hálás a gyűjtésért.

Csak néhány példát hozok föl annak a bizonyítására, hogy mi mindenről tanúskodnak a népies nevek.

Egy tüskés növénynek, a Dipsacusnak, régi magyar neve: héjakút. Már Szikszai Fabricius 1590-ben megjelent latin–magyar szójegyzékében előfordul, s kétségkívül népies eredetű. Nevét onnan nyerte, hogy alsóbb, átellenes levelei a szár körül oly szorosan összenőnek, hogy a harmat s az esővíz, mint egy víztartóban, mindaddig megmarad benne, amíg a nap föl nem szívja. A nép hite szerint ebből iszik a héja, a növény tehát a héjának a kútja. Lehet, hogy valóban van ennek a hitnek valami alapja, s így a név a népnek természetmegfigyelésén alapul. A héja a sólyomfélék családjába tartozó ragadozómadár, s egy velünk rokon népnek, az Oroszországban élő cseremiszeknek van erről szép mondájuk is.

héjakút - ebből isznak a héják?

Gyerekkorunkban, azt hiszem, mindnyájan használtunk füttyjeleket, s irigykedve néztünk arra a pajtásunkra, aki ujjait a szájába dugva dobhártyarepesztő füttyentéseket tudott produkálni.

A kanári-szigeti bennszülöttek is így – két ujjukat szájukba téve – fütyülnek, a különbség mindössze annyi, hogy füttyszóval el tudnak mondani mindent, ami spanyolul elmondható. Ez az állítás szokatlannak tűnik, de úgy látszik, nem lehetetlen: a glasow-i egyetem fonetika előadója számolt be Gomera sziget lakóinak különös „beszédéről”. Fel is vette beszédüket és mondataikat, s elektronikus úton áttette fényképezhető jelekké. Sőt alaposan tanulmányozta a füttybeszéd „artikulációját”, a hangképzés módját.

„Nagy bűnökben virágzik el az Élet
És Jézus is szerette, szegény,
Kezét tartani a bűnös fején, 

Hiszen a bűn mindig egy jajkiáltás
A Sors felé, hogy mért nem marad
Az ember mindig tiszta s szabad."

(Ady Endre)

A bűn fogalma mást-mást tartalmaz, ha különböző szempontokból közelítjük. Elsősorban szubjektíven is más, mert a saját értékrendünktől eltérő megnyilvánulást tudjuk bűnnek, önnön magunk és mások részéről is. Tágabb körben világi és vallási nézőpontokból jelent mást-mást, és vonatkozhat gondolatokra, kijelentésekre, tettekre egyaránt.

• A természeti vallásokban vétség a mágikus erők, tabuk vagy a közösségi berendezkedés ellen, s a kiengesztelés természetes megtorlás által történik.
• A kozmikus vallásokban a világfölötti lények megsértését jelenti, és engesztelésükhöz különleges szertartások kellenek.
• A politeista vallásokban e magasabb rendű lények már istenek, a bűn a korlátozott emberi lét elkerülhetetlen jelensége, bűnhődést von maga után.
• Az Ószövetség a bűnök között különösen súlyosnak mondja azokat, amelyek az Istentől való elszakadást, az ő megtagadását fejezik ki, ez az eredendő bűn. Emberi viszonylatban megbélyegzi a szülők megvetését, az emberölést, a házasságtörést, a megszolgált munkabér visszatartását. Ezek mellett ismeri az enyhébb bűnöket is, amelyeket az ember gyarlóságból követ el.
• Az Újszövetség erősen hangoztatja, hogy a bűn forrása az ember szíve és lelkülete, amely semmibe veszi Isten atyai szeretetét. Jézus figyelmeztet, hogy nem nyernek megbocsátást a Szentlélek elleni bűnök, melyekben az ember a Sátán uralma alá veti magát. Szent Pál a test bűnös cselekedeteiként említi a következőket: „kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás”.

A bűn lélektani értelmezését először Szent Ágoston adta: az emberben a belső, ösztönös vágyak szembefordulhatnak a lelkiismeret szavával.

Egyszer Lundström Vilmos svéd egyetemi tanárnak egy történelmi elbeszélését olvastam. Felejthetetlen szépséggel s egyben északi egyszerűséggel írta meg benne a gótok évszázados vándorlásait a hanyatló Róma karjaiból széthulló Európa területein. Bárhova sodorta őket a harcias népekben izzó vándorösztön, akár a Fekete-tenger mellett vagy a mai Magyarország területén, akár Bulgáriában avagy az illír partok mentén váltották egymást a magas növésű, kék szemű gót nemzedékek, évszázadokon át öröklődött a gyötrőn olthatatlan vágy: Mot Rom, mot Rom! Róma ellen, Róma ellen! S mire elérték az előttük varázslatos, márványba öltözött örök várost, a hanyatló római kultúra még szelíd elmúlásában is megajándékozta észak egészséges vérű szép barbárjait a legnagyobb adománnyal, amelyet csak nép kaphat, s ez az íráskultúra volt. De amíg a germánság egyik keleti ága e romantikus kultúrfejezethez érkezett, addigra a nagy népcsalád sok évezredes, előlünk rejtve maradt múltra néz vissza.

Hajdan az ősgermánok nyelve, mint maga a törzs is, egységes volt. Legősibb hazájuk a Keleti-tenger partjain, főként a dán szigeteken s a mai északi Németországban volt. Hogy e népcsalád miként vált ki az indoeurópai törzsből még a Krisztus előtt való harmadik évezredben, az a nyelvtudomány minden összehasonlító kísérlete ellenére is rejtély maradt. Krisztus születése körül a germán népcsalád már a következő három ágat hajtotta: Nyugati germánok: németek, angolok, hollandok. (Ma a legerősebb államalkotók.) Északi germánok: svédek, norvégek, dánok, izlandiak. (E népek őrizték meg legtisztábban az ősi faj antropológiai örökségét.) Keleti germánok: gótok, burgundok, vandálok, gepidák és apró kis törzsek. (E népek részint a római kultúra karjaiban, részint az Ázsia felől áramló népvándorlások hullámaiban olvadtak fel.)

A ramsundsbergi runa a X. század végéről

„Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyerekek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.” Így fogalmazta meg Kosztolányi Dezső azt az igazságot, hogy nyelvünk, melynek gazdag tárházában a legtöbb ember becsukott szemmel jár, telve van népünk múltjának és általában az emberi művelődés történetének ezernyi emlékével.

A szólások, ezek a több szóból álló, de a magános szóhoz hasonlóan csak egyetlen fogalmat jelentő és rendszerint elhomályosult eredetű képes kifejezések különösen érdekes, beszédes emlékei az elmúlt időknek, a régi emberek gondolkozásmódjának és életkörülményeinek. Az olyanféle szókapcsolatok ugyanis, mint például előre iszik a medve bőrére, a maga malmára hajtja a vizet, él, mint Marci Hevesen, dugába dőlt stb., mind valami olyan körülményből keletkeztek, amelynek a tárgyi alapja vagy a régiek tudatában élő szellemi háttere az idők folyamán megváltozott, elmúlt vagy feledésbe merült.

Nagyon sok szólásmondásunk úgy keletkezett, hogy egy-egy régi, szakmai kifejezés kiszakadt abból a körből, amelyben eredetileg használták, és az emberek nagyobb közösségében elterjedve, új, átvitt értelmet kapott. Azt a kifejezést például, hogy dögrováson van, kezdetben csupán azok a hajdani pásztoremberek mondották, akik hosszú pálcákba vágott bemetszésekkel, rovásokkal tartották nyilván az őrzésükre bízott jószágot, és akik külön rovásra, úgynevezett dögrovásra metszették fel azokat az állatokat, amelyek a legeltetési idő alatt eldöglöttek, vagy amelyekről látszott, hogy nemsokára már csak annyit fognak érni, amennyit a bőrükért adnak. Amikor azonban a pásztorkodás köréből kiszakadva, szélesebb körben is elterjedt a dögrováson van szókapcsolat, akkor nemcsak elhullott vagy nagyon beteg állatokkal kapcsolatban használták ezt a kifejezést, hanem térfás átvitellel olyan emberekre is mondták, akikben már csak az imádság tartotta a lelket.

„Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.
Fölébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”
(Rabindranath Tagore)

A Korán a kötelességet teszi legelső isteni paranccsá: „Az emberek nemcsak jogokkal, hanem elsősorban és főképpen kötelességekkel jönnek a világra.” Konfuciusz is magasztalóan szól róla: „A legjobb dolgok mindig a közelünkben vannak – a lélegzet az orrunkban, a fény a szemeinkben, a virágok a lábunknál, a munka a kezünkben, az Igazság ösvénye előttünk. Ne kapaszkodjunk a csillagok felé, de becsüljük meg hétköznapi feladatainkat abban a biztos tudatban, hogy a mindennapi kötelesség és a mindennapi kenyér a legédesebb dolog az életünkben.”

A kötelesség szó töve a köt ige, amely jelentheti, hogy ’leköt, megköt’, ám össze is köthet valakivel, át is köthet valamihez. A közmondás további jelentést is rögzít: Aki jól köt, jól old. Azaz „aki jól kezd valamit, általában jól is fejezi be”. (In: T. Litovkina Anna: Magyar közmondások nagyszótára, TINTA Könyvkiadó, 2005.) Ott van benne a kötél képzett relatív tő is, amely lehet, gúzsba köt, de nyújthat kapaszkodót, támaszt; a kötélidegzet viszont a ránk rótt vagy vállalt fontos cselekvés eredményességének záloga. A köteles pedig a nem választható cselekvés állítása. A kötelesség röviden definiálva az az elvárás, hogy egy adott helyzetben az annak megfelelő konkrét és érvényes szabály szerint járjunk el. Ez az igény alapvetően kívülről érkezik, mint valamely egyén, közösség értékelvárása. Ugyanakkor a teljesítés nem jár mindig megbecsüléssel, ez a helyzet indukálhatta „A mór megtette kötelességét, a mór mehet” Schiller-szállóige népszerűségét – Koncsek Krisztián közli az Idézetvadász II. című kötetében (TINTA Könyvkiadó, 2020). A kötelesség szinonimái is a ’megteendők’ jelentést hordozzák: ’lecke, feladvány, munka, teendő, elintéznivaló, feladat, kötelezettség, tennivaló, dolga valakinek’.

A trópusi vidékek madárvilágával ellentétben Európának kevés feltűnően színes madara van. E fajok közé tartozik mindenekelőtt a zöldes, barna, sárga tollazatú gyurgyalag (Merops apiaster), továbbá a kékeszöld és gesztenyebarna színű szalakóta, a ragyogó kékeszöld tollazatot viselő jégmadár, a messzire virító színekben pompázó sárgarigó és a tarka tollazatú búbos banka.

Mind részletesebb leírást érdemelnek. Az Európa legszínpompásabb madarának számító gyurgyalag színeit se könnyű felsorolni, még nehezebb röptét jellemezni, s jellegzetes hangadásának emberi hangra fordítása tekintetében a madártani szakirodalom is változatos. Viszont az igényesebb leírások (például Kelemen 1978: 194–5) megemlítik a fiatal példányok fakóbb színeit. Ami a gyurgyalag méreteit illeti, testhossza 252–270 mm (tehát a 30 cm-t se éri el), szárnya 138–158 mm, farka (a két középső hosszú tollat mérve) 108–120 mm, csüdje 12–14 mm, csőre 35–44 mm.

Az olyanféle közmondás-elferdítés, mint például: Ki korán kel – álmos; Aki másnak vermet ás – sírásó stb., nemcsak a cinikusan kesernyés aszfalthumorra jellemző, hanem arra a magatartásra is, amellyel a mai városi ember a közmondásokat szemléli. Alig jelentenek ezek többet számára, mint elkoptatott, üressé vált közhelyeket, amelyek már vagy érvényüket vesztették, vagy amelyeknek amúgy is annyira közkeletű a mondanivalójuk, hogy foglalkozni sem érdemes velük.

Különös ellentét szembeállítani ezzel a felfogással azt a tényt, hogy mintegy harmadfélszáz évvel ezelőtt egyik érdemes hajdani szólásgyűjtőnk, Kisviczay Péter örömtől és nemzeti büszkeségtől dagadó kebellel jegyezte fel, hogy 1707-ben egy vármegyei gyűlésen három órai tárgyalás alatt füle hallatára száznál több proverbiumot, azaz közmondást és szólást használtak a szónokok. De még egy évszázaddal ezelőtt is a haladó gondolkozású, kiváló tudós és író, Erdélyi János „a nemzeti hagyományok tisztelete” érdekében gyűjt közmondásokat, és úgy véli, hogy igaza van azoknak, akik „a bölcselmiség első alkatrészeit… a népi tapasztalás és eszmélkedés maximáiban, a közmondásokban keresik”.

Erdélyi János: Magyar közmondások könyve

„Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való.” (Pilinszky János)

Ha az elveinkkel ellentétesen viselkedünk, és önmagunkat valamilyen elvárással szembesítjük, nagy az esélye annak, hogy szégyent, tehát valamilyen negatív morális érzelmet élünk át. A szocializáció során belsővé vált, értéknek tekintett közösségi normákat, erkölcsi elveket ugyanis sajátjainknak érezzük. Amit viszont önmagunkban nem tudunk elfogadni, a hiányunkként éljük meg, takargatni szándékozunk mások elől.

Zichy Mihály: Tariel, a párducbőrös lovag

Az ideális, elvárt énkép referenciakeretként szolgál saját magunk, viselkedésünk megítéléséhez, és ezzel lényünk értékességére vonatkozó ítéletünkhöz. Ez pedig jelentősen motiválja reagálásunkat, cselekedeteinket. Ösztönszerű erővel nyilvánulhat meg a szégyen a testiség, a nemi élet terén, ahol fontos tényező az erkölcsiség megvédésében, épp ezen a területen használja nyelvünk is a fosztóképzős alakot: szégyentelen – a TINTA Könyvkiadó Dormán Júlia és Kiss Gábor jegyezte, 2020-as Tulajdonságszótára is a ledért, az erkölcstelent, a szemérmetlent sorolja szinonimaként.

A régi közmondás is állította: Későn-korán orcádra kerül a titkolt szégyen – azaz egyike azoknak az indulatoknak, melyek igen jellemző testi változással, az arc elpirulásával járnak.