„Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyerekek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.” Így fogalmazta meg Kosztolányi Dezső azt az igazságot, hogy nyelvünk, melynek gazdag tárházában a legtöbb ember becsukott szemmel jár, telve van népünk múltjának és általában az emberi művelődés történetének ezernyi emlékével.

A szólások, ezek a több szóból álló, de a magános szóhoz hasonlóan csak egyetlen fogalmat jelentő és rendszerint elhomályosult eredetű képes kifejezések különösen érdekes, beszédes emlékei az elmúlt időknek, a régi emberek gondolkozásmódjának és életkörülményeinek. Az olyanféle szókapcsolatok ugyanis, mint például előre iszik a medve bőrére, a maga malmára hajtja a vizet, él, mint Marci Hevesen, dugába dőlt stb., mind valami olyan körülményből keletkeztek, amelynek a tárgyi alapja vagy a régiek tudatában élő szellemi háttere az idők folyamán megváltozott, elmúlt vagy feledésbe merült.

Nagyon sok szólásmondásunk úgy keletkezett, hogy egy-egy régi, szakmai kifejezés kiszakadt abból a körből, amelyben eredetileg használták, és az emberek nagyobb közösségében elterjedve, új, átvitt értelmet kapott. Azt a kifejezést például, hogy dögrováson van, kezdetben csupán azok a hajdani pásztoremberek mondották, akik hosszú pálcákba vágott bemetszésekkel, rovásokkal tartották nyilván az őrzésükre bízott jószágot, és akik külön rovásra, úgynevezett dögrovásra metszették fel azokat az állatokat, amelyek a legeltetési idő alatt eldöglöttek, vagy amelyekről látszott, hogy nemsokára már csak annyit fognak érni, amennyit a bőrükért adnak. Amikor azonban a pásztorkodás köréből kiszakadva, szélesebb körben is elterjedt a dögrováson van szókapcsolat, akkor nemcsak elhullott vagy nagyon beteg állatokkal kapcsolatban használták ezt a kifejezést, hanem térfás átvitellel olyan emberekre is mondták, akikben már csak az imádság tartotta a lelket.

Forrás: FORTEPAN / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Ugyancsak szakmai kifejezés volt hajdan ez is: dugába dől. A duga dunántúli tájszó, és hordódongát jelent. Kezdetben csak a vincellérek, a szőlősgazdák meg a kádárok használták ezt a kifejezést, mégpedig olyan hordóra vonatkoztatva, amelynek a dongái egymásra borultak, mert a mai vasabroncsok elterjedése előtt alkalmazott, kevéssé tartós faabroncsok elkorhadtak vagy eltöredeztek rajta. Mikor azonban szólássá vált a dugába dől, azaz mások is mondogatni kezdték, tágabb értelmet adtak neki, és ma már, miután eredeti jelentése elhomályosult, csakis valamely terv, szándék vagy vállalkozás meghiúsulásával kapcsolatban élünk vele.

Hordók ép dugával, azaz hordódongával
Forrás: FORTEPAN / Privát Fotó és Film Archívum-Höfler Tibor gyűjtemény

Az a szólás, hogy a maga malmára hajtja a vizet, azoknak a régi molnároknak a szakkifejezése volt, akik zsilipekkel, gátakkal zárták el a mások malmát hajtó patakok, folyók vizét, hogy az aszályos időben nagy értéket jelentő vizet abba a mederbe tereljék, amely számukra kedvező volt, ahol a víz az ő malmukat hajtotta.

Forrás: FORTEPAN / Kotnyek Antal

A molnárok kifejezése volt eredetileg az is, hogy felönt a garatra, nem azért, mert a molnárok jobban szerették az italt más mesterségbelieknél, hanem azért, mert a garat szónak csupán újabban van az ismert, testrészjelentése, eredetileg csak a malomnak azt az alkatrészét hívták így, amelybe a megőrlendő gabonát felöntötték. Mivel a malom garatját nem lehet teljesen megtölteni – mindig lefolyik belőle a gabona magába az őrlő szerkezetbe –, magától kínálkozott az a lehetőség, hogy a felönt a garatra szólással jellemezzék azt az embert is, aki mértéket nem ismerve önti magába az italt.

Bárdosi Vilmos: Szólások, közmondások eredete

A cserben hagy valakit a régi tímárok kifejezése volt, és eredeti értelmében azokra a bőrökre vonatkozott, amelyeket benne felejtettek az erős, maró hatású cserlében. Minthogy az ilyen bőrök használhatatlanná váltak, a kifejezés azt az átvitt értelmet kapta, hogy „nehéz helyzetben, bajban elhagy valakit”.

Az egy kaptafára húz a régi lábbelikészítők nyelvéből ered; a minden lében kanál, a hosszú lére ereszt és a hátra van még a feketeleves hajdan a szakácsmesterek műkifejezése volt; a körömszakadtáig tagad, a harapófogóval sem lehet belőle kihúzni egy szót sem, a pellengérre állít és a pálcát tör valaki felett egykor az igazságszolgáltatás kifejezéskincsébe tartozott. Így lehetne még sokáig sorolni azokat a szólásokat, amelyek mind-mind konkrét jelentésűek voltak valamikor, de ma már feledésbe merült az eredeti vonatkozásuk, és csak mint elhomályosult eredetű képes kifejezések, mint szólások élnek a nyelvben.

egy kaptafára húz - Forrás: FORTEPAN / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György

Az olyan szólások mellett, amelyek hajdan szakmai kifejezések voltak, mondunk olyanokat is, amelyek valamely adomából származnak. Ilyen például ez: nem úgy verik a cigányt. A következő tréfás kis történet a forrása: Amikor a vásárban megismeri a beregszászi bíró egy cigány alatt az ellopott lovát, és egyik kezével a ló kantárját fogja, a másikkal pedig a cigány hátán suhogtatja a pálcát, megszólal a lótolvaj: – Nem úgy verik a cigányt, bíró uram. – Hát hogy? – kérdi meglepve a károsult. – Két kézzel – válaszolj a furfangos tolvaj. Amikor persze két kézre kapja a bíró a botot, és közben elengedi a ló kantárját, megsarkantyúzza a cigány a lovat, és elvágtatva jót nevet a rászedett bírón.

Ugyancsak ősrégi és több meseírótól versben is feldolgozott adomából keletkezett ez a szólásunk is: előre iszik a medve bőrére. Az adoma szerint három, medvevadászatra induló cimbora azzal az ígérettel fizeti ki a kocsmárost, akinek a csapszékébe egy kis bátorságot meríteni előzőleg betértek, hogy majd medvét lőnek, és annak a bőre árából megadják a tartozásukat. Találnak is medvét, de úgy megijednek tőle, hogy az egyik menten elszalad, a másik egy fára mászik előle, a harmadik pedig halottnak tettetve magát elnyúlik a földön. A medve ehhez megy oda, körülszaglássza, de aztán otthagyja. Mikor már nincs veszély, előmerészkedik a másik két cimbora is, és azt kérdi a földön fekvő harmadiktól: – Mit súgott a füledbe a medve? – Csak azt mondta – válaszolja ez az ijedtségtől még mindig félholtan –, hogy máskor sose igyunk a bőrére, míg őt magát meg nem fogtuk.

Forrás: FORTEPAN / Vojnich Pál

Sok szólásról szintén tudjuk, hogy hajdan – rendszerint századokkal ezelőtt – valamely adoma lehetett a forrása, de, noha a szólás ma is él, az a mulatságos történet, amelyből keletkezett, már régen feledésbe merült. Az ilyen szólásokat az jellemzi, hogy tulajdonnév – személynév vagy helynév – fordul elő bennük: ő se jobb a Deákné vásznánál; most légy okos, Domokos; él, mint Marci Hevesen; pislog, mint a miskolci kocsonyában a béka stb. Ezekhez azután, gyakran utólag találnak ki magyarázó adomát.

„Mindenre emlékező” szólásaink közül csak alig egy néhányat említettünk e rövid kis áttekintés során. De ez a néhány szólás is szemléletesen mutatja: mi mindent tart számon múltunkból a nyelv, népünk közösségének ez a csodálatos memóriájú alkotása.

O. Nagy Gábor