Egyszer Lundström Vilmos svéd egyetemi tanárnak egy történelmi elbeszélését olvastam. Felejthetetlen szépséggel s egyben északi egyszerűséggel írta meg benne a gótok évszázados vándorlásait a hanyatló Róma karjaiból széthulló Európa területein. Bárhova sodorta őket a harcias népekben izzó vándorösztön, akár a Fekete-tenger mellett vagy a mai Magyarország területén, akár Bulgáriában avagy az illír partok mentén váltották egymást a magas növésű, kék szemű gót nemzedékek, évszázadokon át öröklődött a gyötrőn olthatatlan vágy: Mot Rom, mot Rom! Róma ellen, Róma ellen! S mire elérték az előttük varázslatos, márványba öltözött örök várost, a hanyatló római kultúra még szelíd elmúlásában is megajándékozta észak egészséges vérű szép barbárjait a legnagyobb adománnyal, amelyet csak nép kaphat, s ez az íráskultúra volt. De amíg a germánság egyik keleti ága e romantikus kultúrfejezethez érkezett, addigra a nagy népcsalád sok évezredes, előlünk rejtve maradt múltra néz vissza.

Hajdan az ősgermánok nyelve, mint maga a törzs is, egységes volt. Legősibb hazájuk a Keleti-tenger partjain, főként a dán szigeteken s a mai északi Németországban volt. Hogy e népcsalád miként vált ki az indoeurópai törzsből még a Krisztus előtt való harmadik évezredben, az a nyelvtudomány minden összehasonlító kísérlete ellenére is rejtély maradt. Krisztus születése körül a germán népcsalád már a következő három ágat hajtotta: Nyugati germánok: németek, angolok, hollandok. (Ma a legerősebb államalkotók.) Északi germánok: svédek, norvégek, dánok, izlandiak. (E népek őrizték meg legtisztábban az ősi faj antropológiai örökségét.) Keleti germánok: gótok, burgundok, vandálok, gepidák és apró kis törzsek. (E népek részint a római kultúra karjaiban, részint az Ázsia felől áramló népvándorlások hullámaiban olvadtak fel.)

A ramsundsbergi runa a X. század végéről

A keleti gótok a Visztula-Dnyeszter irányában vándorolva, a mediterrán népek között már a Fekete-tenger körül elsajátított irán-szarmata kultúrával keverten jelennek meg a Krisztus után való első századokban. Pannóniai águk a hunok elől húzódva, utolsó szellemi lobbanással az általuk alkotott merovingi stílusban huny ki. Az Itália földjén birodalmat alakítók a római kultúra karjaiban hanyatlanak el. A gótok azonban már Ermanarik óta (Kr. u. 250) szállították a pontusi-germán kultúrát a mai Galícián és Szilézián keresztül Skandináviába, s e szellemtörténeti mozzanat legfontosabb eredménye az ősskandináv írásnak, a rúnának a kialakulása. A többi északi germán nép keleti gót testvéreitől vette át az ösztönző hatást az önálló írásművészet megteremtésére, s mire ennek három-négy fajtája a Kr. u. X–XII. századig kifejlődött, addigra a kultúrközvetítő gótok, akárcsak előttük a kelták s illírek, csak romnépként húzódtak meg rövid ideig a beolvasztó idegen hatások elől.

Amikor az ősskandináv rúnaírás a keleti gótok útján északon kialakulóban volt, a skandináv népek egy nyelvet beszéltek, alig változtatva itt-ott valamit a már szomszédságukban élő finn népnek s a napjainkban velünk való rokonságát megcáfolt lapp törzsek kölcsönszavai által. A Krisztus után való harmadik században a gótok teljesen kifejlesztették rúna írásrendszerüket, s ez időtől kezdve az gyorsan terjedt a nyugati és északi germánok körében. E legrégibb korból fennmaradt mintegy 150 darab sziklára vésett rúnaírás bizonyítja, hogy a különböző germán népek nyelve között alig volt különbség.

Täby-runa а X. századból

Maga a szó: rúna, az ősgermán nyelvben titokzatosat, mágikus vonatkozásút, mormogást jelentett. Jelentése érthető, mert a rúnaírást kevesen ismerték, s kinek e képesség birtokában volt, az a hit szerint a mitologikus világgal kapcsolatot nyerhetett. A ruha-jeleknek földöntúli erőt tulajdonítottak, s a velük való pogány szertartást kísérő titokzatos mormogásból alakult ki tulajdonképpeni ősi neve. Még eredetét is a germán Olimposzról származtatták, mert szerintük a rúna feltalálója maga Odin volt.

A germán rúna 24 betűből állott, s a betűk alakját kizárólag latin mintából kölcsönzöttnek tartották. Újabban Friesen, a rúnaírás kiváló északi szakértője kimutatta, hogy a rúnaírás formai kialakulásában görög hatás is érvényesült, emlékeztetve a gótoknak Hellasszal kapcsolatos kultúrérintkezésére. A rúnaírás a germán népek önálló nemzeti írása, mely időben megelőzte a világirodalom egyik nagy kincsének, Ulfilas püspök által a IV. században erős hellenisztikus hatás alatt írt s Uppsalában őrzött kódexét, a Codex argenteust, melynek az egész germán világ ma is az ősgermán próza megalapítását köszöni.

A Codex Argenteus egy lapja

A rúna ábécéjének ősi neve Futhark. Az olyan hangzók számára, amelyek a latin írásban nem szerepeltek (th, ng), maguk alkotta rúnajegyeket tartalmaz. Mi, magyarok a legelső pillanatban arra gondolunk, hogy a ruhaírás hasonlít a székely rovásírásra. Ez természetes is, anélkül, hogy bármi összefüggést is merészelnénk feltételezni. A rúna formai kialakulását úgy a székelyeknél (beszélünk székely rúnáról is), mint a germánoknál egyformán megszabta a rúnaírást közvetítő anyag. Mindkét népnél legtöbbnyire fára (falapokra, botra) vésték a betűket, s a fa rostos szerkezete nem volt alkalmas hajlított vonalak közvetítésére. Tehát egyenes vonalú, ékezetes betűket véshettek ki csupán. Ezt láthatjuk a rúnasor egyes, latinból vett (H, B, R, M, S) betűinek szögletesített formáin. De néhány esetben görög mintákat is fellelhetünk. Később, amikor a rúnaírás teljesen kialakult és más anyagokra is véstek (szikla, fémek, csont), amelyeken ívelt vonalakat is alkalmazhattak volna, rég feledésbe merült a latin betűforma, s a rendszerré merevedett urnasort használták, jóllehet a VI. század után a merev rúnasorokat a legtökéletesebb geometriai görbékkel ábrázolt gazdag jelentekkel vésték körül.

Rök runa a VIII. század végén

A germán rovásírás eleinte csak rövid, néhány szavas varázslatos tartalmú feljegyzésekre szorítkozott, később azonban szerepe kibővült az írástudás elterjedésével, s lassanként, mondhatni, népies kultúrává szélesedett. A germánok, ellentétben a kőből építő mediterrán népekkel, mindent fából építettek. Ajtóoszlopokra, küszöbökre, maradandóbb házibútorokra felvésték a család számára fontosabb eseményeket. Ma is csak borzongva gondolok az oslói Skansenben felállított ezeréves, métervastagságú, barlang nagyságú faházakra, érthetetlen figuráikkal s belső berendezéseikkel, melyek kizárólag az óriás fenevadak ellen való védekezés stratégiáján épültek fel, s amelyek Sigrid Undset »Pogányszerelem« ősi ködjéből merült fel feketén, mint a megdermedt Idő csúcsán fennakadt Noé-bárkák. A gazdag képzelőerővel megáldott népek példájára megható mesélőkészséggel rúnákkal sziklába vésik minden vállalkozásukat. Ha tengeri kalandba indult a törzs, a parton, ahonnan horgonyt szedtek, pontosan a vízszinthez rúnával televésett követ állítottak. E vállalkozást rögzítő rövid eposzú sziklatömb legtöbbnyire sírkővé vált, mert a kalandhajó sohasem tért vissza. És hogy azóta nagyon nagy idő múlt el, az még geológiai mértékkel is igazolható, mert egyes helyeken a vízszinthez állított rúnakövek ma a víz színe fölött másfél méter, két méter magasan állanak. A végtelen tenger nem apadhatott, hanem a zord Skandinávia emelkedett fel, s emelkedik ma is, megszabadulva a legutolsó jégkorszaktól vállaira rakott borzalmas jégrétegek súlyától. Így mesél a rúnakő a Föld történetéről is valamit.

A fára és fémre vésett rúnák azonban egy-két kivétellel, elpusztultak. Hiába volt a felhasznált anyag észak vaskemény bükkfája, Skandinávia rideg érce, másfél ezer év nemcsak a különös írásművészet emlékeit, de népeket is elporlasztott azóta. A fémre vésettek közül leghíresebb a schleswigi Gallehus mellett talált lelet.

A gallehusi arany ivókürt a IV. századból

Ez a Kr. u. IV. századból származó arany ivókürt, peremén körös-körül rúnaírás, a kürt felületén pedig állatalakokkal stilizált jelképes minták látszanak. Ez a lelet két igen fontos kultúrigényt igazol. Gallehus a keleti gótok vonulási irányának legforgalmasabb vonalán fekszik, tehát a szarmata síkságon letelepült gótoknak észak, vagyis az őshaza felé visszaáramló kultúrközvetítésének útján. Egyik igazolása annak, hogy az északi germánok gót testvéreik közvetítésével békés kultúrozmózis révén a Fekete-tenger, nem pedig Itália felől kapták első antik szellemi ösztönzéseiket. Másik tény, hogy a gótok irán-szarmata (jobban mondva: hellenizált szarmata) kultúrát vettek fel a Fekete-tenger mellett, mert az aranykürt figurái szerint az állatmintával dolgozó fémművesség, a hellenizált szarmata műveltség sajátos módján, polichrom.

A rúnaírás megmentői mégis a kemény germán sziklák lettek. Skandináviának nemcsak geológiai, de drámai és lírai témája egyaránt: a szikla. A skandináv szózat, a költészet terméseinek s a népdaloknak ezrei éneklik észak genius lociját, a sziklát, mely szikla volt már akkor is, amikor Európa többi részét óceán borította. A legősibb germán kultúrának felbecsülhetetlen szabadtéri múzeuma; különös, sziklákra vésett levéltára a rúnakultúra. Angliában, Dániában, Norvégiában és Svédországban szerte ősi településeknek földdel egyenlővé vált helyein, tengerpartokon ott állanak ma is, titokzatos jegyeikkel idézik a legpogányabb Európának már csak az Edda-dalokból sejthető hősi szépségét. Egyedül Svédországban több van, mint egyebütt összesen. A svéd rúnák nyilvántartott száma közel háromezer.

A Björketorp Rúnakő feliratának közelképe

A vikingkor virágzásáig (X. század) két válság éri a rúnaművészetet. A IV. századtól kezdve Ázsia új néprajai terjeszkedési súlypontjukkal Közép-Európát súrolják végig, s kettétépték északnak délről jövő kultúrösszeköttetéseit. Skandinávia elszakadt a déli tápláló, fejlesztő ösztönzésektől, s a lassú hanyatlást követi a rúnakultúra hanyatlása is. Elvesztve magasabb kultúrhátvédjét, a rúnaírás közlőbiztonsága is csökken, mígnem a 24 betűs germán rúnasor megváltozott formával lecsökkent 16 betűre, s ez az úgynevezett skandináv rúna. Mivel a 16 jel nem volt elegendő összes hangzóik közlésére, egy jel alatt több rokonhangzót (k, g, b, p, t, d) csoportosítottak, ami viszont megkönnyítette a szavak eredeti alakjának megváltoztatását. Ez újabb önálló kísérletezésekre nyújtott lehetőséget, s nemsokára a normalrúna két új rúnasort fejlesztett ki, a svéd rúna Svédországban, Norvégiában és a vikingek által megszállt brit szigeteken, a hälsingruna pedig Észak-Skandináviának botteni partjain terjedt el.

A stungna rúna magasabb fokú kísérletezés volt, a tökéletlenül jelölt hangzók külön jelölésére, amit azáltal óhajtottak elérni, hogy a rokonhangzó jelét pontokkal variálták. Ez egész Skandináviában elterjedt, s ezzel zárult is a rúnakor. Az utolsó válság a vikingkorszak virágzásának idejére esik, amikor a világot bejáró vikingek végleg elsajátítják a latin írást. Ettől kezdve a rúnaírás háttérbe szorul, s jelentősége egész a XX. századig egyes vidékek néprajzi érdekességévé fokozódik.

A rúnaírás betűinek merev formái mellett is sajátságos ornamentizáló készséget fejlesztett ki, amikor a párhuzamos vonalak közé vésett rúnasorok változatos, többnyire kígyóalakban fonódtak egybe. Az írást keretező formafejlődés különböző kultúrfokozatait főbb vonalaiban képeinken megismerhetjük.

A stockholmi Nemzeti Múzeumban őrzött Istaby-kő (Istabystenen) még a VI. századból való. Primitív kivitelű ősgermán rúna. Formaalakulását csupán a sziklatömb alakja irányítja. A Rők-rúna a VIII. század végén készült. Egyik leghíresebb emlék. Az előző rúnával szemben már határozott formakészség látszik rajta. Tartalma versalakban Tjudrek (Teoderik) gót fejedelem vitézségéről beszél. A skandináv irodalomtörténet legrövidebb eposza, egyben egyik legértékesebb nyelvtörténeti emléke. A Täby-runa a X. században már tökéletes stilizáló művészettel jelenik meg. Középen lévő kereszt tanúskodik a kereszténységnek Skandináviában való megjelenéséről. A kereszt jobb oldali ága fölött, a kis x-jeltől kezdődve mi is könnyen kibetűzhetjük a svéd rúna segítségével a következő két szót: Gud hialpi. (Mai svéd nyelven: Gud hjälpe = Isten segíts!) Rendkívül érdekes a X. századból való ramsundsi rúna, mely nem különálló sziklatömbre, hanem sziklahegy falára vésett. A közismert Sigurd-monda egyes mozzanatait örökíti meg. Érdekes irodalomtörténeti bizonyíték arra, hogy az egyébként izlandi mondát jól ismerték Svédországban is. Az alsó részén körbefutó rúnaírás pontokkal variált során azonnal láthatjuk, hogy ez már a rúnakort befejező stungna-runa.

Istaby rúnakő a VI. századból

A tudományos élet számára a rúnák titokzatos hieroglifek maradtak mindaddig, mígnem a múlt század hatvanas éveiben Sophus Bugge norvég tudósnak sikerült a runasor megfejtésével azokat olvashatóvá tenni. Nyelvtörténelmi emléküket felbecsülhetjük, ha arra gondolunk, hogy mit jelentene nekünk az ősmagyarság IV–X. századaiból a Volga-Etelközi őshazákra vonatkozó 2-3000 írott kútfő, amikor nekünk felbecsülhetetlen a mostani hazában írt »Halotti beszéd«, avagy a tihanyi apátság alapítólevele is.

Vörös Márton

Az írás eredeti megjelenési helye: Búvár 1937. 487–490.