Az interjút Daniss Győző készítette.
Legtöbbünknek édesanyánk volt az első nyelvművelője. Követte őt a szűkebb-tágabb környezet, a család, a játszótér, az óvoda, az iskola, az utca, a munkahely. Több-kevesebb tudatossággal – és jól-rosszul – mind-mind „művelte” beszédünket, írásunkat. Közben szót kaptak, kaphattak, persze, a nyelvművelés szakavatottjai is. Rávilágíthattak, hogy mi a helyes és mi nem az. Tették és teszik ezt – amint Grétsy László elmondja – szintén jól-rosszul. Ma már szerencsére kevesebb hibával. Szándékuk szerint Sylvester János szellemében, aki már 1539-ben leírta: „a mi kincsünk – hazai nyelvünk”.
– Bár a nyelvművelés fogalma már több emberöltővel ezelőtt kialakult, kikristályosodott Magyarországon, egy a múlt század utolsó harmadában útját kereső tudományág, a szociolingvisztika, illetőleg társasnyelvészet ellene fordult, kikezdte. Olyannyira, hogy többen meg is kérdőjelezték elfogadhatóságát. Főleg azok, akik a nyelvművelésnek csak azt a felfogását ismerték – vagy legalábbis annak alapján ítélték meg –, amely szerint a nyelvész irányítja a nyelvet, ő szabja meg, hogy mit lehet és mit nem lehet írni, mondani. Jellemző példa erre a Pintér Jenő és munkatársai által közrebocsátott, a múlt század harmincas éveiben több kiadásban is megjelent Magyar nyelvvédő könyv. Pintér Jenő irodalomtörténeti és más tudományos tevékenységét nem vonom kétségbe. Ám ezzel a könyvvel, amely éppen a szerző beosztásából, hatásköréből eredően – két évtizeden át budapesti tankerületi főigazgató volt – az iskolai oktatásban is etalonnak, hiteles mértéknek számított, többet ártott, mint használt. Az akkori diákok a magyar nyelvi órákon nem anyanyelvünk szépségeit, gazdagságát ismerték meg, hanem a tilalomfák erdejébe kerültek. A magyar stílus és a Nyelvi sajátságok című két rövidke fejezet még úgy-ahogy betöltötte szerepét, bár azokban is több volt a tiltás, a hibáztatás, mint nyelvünk kincseinek, értékeinek ismertetése. A további fejezetek azonban – Hibás szavak, Hibás kifejezések, Idegen szavak, Idegen kifejezések – azonban már csak arról szóltak, hogy miket kell nagy ívben elkerülnünk. A könyv háromnegyede azt fejtegette olvasóinak, hogy milyen szót, kifejezést, mondatszerkezetet ne használjanak! Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy szüleink, nagyszüleink, ha arról kérdezzük őket, hogy miket tanultak a hajdani magyarórákon, ilyeneket kezdenek sorolni: „Hát”-tal, „És”-sel meg „Hogy”-gyal nem kezdünk mondatot, az „-andó”, „-endő” kerülendő, a „-tatik”, „-tetik” nem használtatik, irtani kell az idegen szavakat és így tovább. Könnyű belátni, hogy bár az efféle tiltásoknak mindig volt, van valamiféle alapjuk, egészében véve nem állják meg a helyüket. Azok a hivatásos nyelvészek, akik a nyelvet, illetve a nyelveket általános elméleti szempontból vagy szociolingvisztikai, nyelvszociológiai megközelítésből vizsgálják és vizsgálták, a nyelvművelésnek jobbára e korábbi, a múlt század közepétől kezdve már túlhaladott állapotát alapul véve marasztalták el a nyelvművelőket. Nem tudatosult bennük, hogy a második világháborút követően, a Nyelvtudományi Intézet 1949-es megalakulása után, elsősorban Lőrincze Lajos úttörő jelentőségű munkásságnak köszönhetően lényegében megújult, újjászületett a nyelvművelés. Lőrincze 1953-ban megjelent Nyelv és élet című művének Kodály Zoltán írta az előszavát. Abban egyebeken kívül ezt: „A magyar nyelvművelésnek nagy és szép múltja van. A nyelvújítás óta, melyhez hasonló arányú mozgalmat más nép történetében nem ismerünk, hosszú a sora azoknak, akik nyelvünk szebbé, jobbá, tisztábbá tétele érdekében fogtak tollat… A háború éveiben azután Pintér Jenő kezében e mozgalom – túlzásai miatt – némileg hitelét vesztette… A nyelv gondozásában új korszakot kell nyitnunk. A régen szokásos dühös-mérges viták – »grammatici certant« – nem visznek célhoz.”