A világ nyelveiben az állatnevek rendszere egyrészt a tudományos osztályozáshoz hasonló népi sémákon alapul, másrészt viszont e szók viselkedését olykor különleges mechanizmusok is szabályozzák. Az alábbiakban egy érdekes magyar nyelvjárási jelenségre mutatok rá, hangsúlyozva azonban, hogy a kielemezhető rovarnévosztály önkényes, pontosabb megfelelése a tudományos rendszerrel nincs. Az nem különösebben meglepő, hogy egyes dunántúli nyelvjárásokban a legfeljebb pár tucat népi rovarnévből öt l-re végződik, a hangyál és szul változatok megjelenése azonban magyarázatot igényel, s ezt tágabb összefüggésben érdemes vizsgálni.

Az állatneveket, esetleg bizonyos típusaikat számos, névszói osztályokat ismerő nyelv külön kezeli, s ennek a jelenségnek még a magyarban is vannak – nem túl jelentős nyomai. A sémi nyelvekben bizonyos állatosztályokat jelölő szavakat meghatározott gyöktípus jellemez. Ezekben a nyelvekben, így az arabban, bizonyos állatok nevei úgy alakultak ki, hogy az eredeti afroázsiai (sémi-hámi) két mássalhangzós gyökök egy harmadik, jelentést hordozó determináns mássalhangzóval, az „állatságra”, pontosabban zsákmányolt vagy káros állat jellegre utaló b-vel egészültek ki. A b tehát az erre – mint harmadik gyökmássalhangzóra – végződő állatnevekben valamiféle állatnévképző szerepet tölt be. Hasonló módon, de más képzőkkel jöttek létre egyes hasznos állatok elnevezései. A gyöktípusokat részben az egyes sémi nyelvek belső rekonstrukciójával, részben az afroázsiai nyelvek összehasonlításával vizsgálják. A jelenségre példa az arab kalb ’kutya’ (eredetileg ’vadkutya’) és dubb ’medve’ (Diakonoff 1970: 461, Iványi 1999). Számos sémi nyelvben, főleg az arabban, az is kimutatható, hogy azok a gyökök, amelyekben két közös mássalhangzó van, jelentésbeli hasonlóságot is mutatnak (Iványi 1999).

Hangyál

Jelentős részben a sémi gyökök mintájára a XIX. század közepének magyar etimologizálását jellemezte valamiféle dilettáns, látványos összefüggésekre rámutatni igyekvő, máig ható gyökelmélet (újabb kritikája: Nádasdy 2020: 152–163), amely tulajdonképpen a később tudományosan is művelt belső rekonstrukció (erről például: Austerlitz 1992, Fox 1995: 185–216) elfajult változatának tekinthető. A dilettánsok munkálkodása azonban hátráltatja a feltárt tényleges összefüggések elfogadtatását. Az általában a mássalhangzókra összpontosító gyökelméleti elképzelésekkel rokon, és szintén csak kuriózumképpen említhető, hogy Bugát Pál szerint a magyarban a halnevek képzője a szóvégi a hang (nála még betű, „Formativum piscium litera a est”, példái: viza, potyka, csuka, harcsa, galócza, „természettudományi szóhalmazának” Ajakhal szócikke, 1843: 6). Így ajakhal helyett ajkócza elnevezést javasolt (1843: 6), lanthal helyett lanta elnevezést (1843: 271), májhal helyett mája elnevezést (1843: 202), orsóhal helyett orsa elnevezést (1843: 321), szatyinghal helyett szatyinga elnevezést (1843: 395). A magyarban azonban nincs halnévképző, még csak sajátos halnévelem sincs. A halneveket Bugát a több figyelemre méltó, nyelvújító javaslatot is tevő könyvében nem is javította ki következetesen.

A magyar állatnevek legfeltűnőbb hangtani, de rendszert nem alkotó különlegessége szókezdő mássalhangzóik tekintetében mutatkozik, ilyen a tyúk szókezdő ty- hangja (e szónak ezzel párhuzamosan több variánsa is van, például tyúk ~ tik, analógia a lyuk ~ lik), valamint a tücsök szókezdője (több változattal, például prücsök, de van bilabiális tremulánssal kezdődő változata is).

A magyar nyelv történészei az állatnevek ténylegesen létező külön képzőit elsősorban kicsinyítő képzőként tartják számon. Jellegzetesen ilyen -ka/-ke képzős vagy legalábbis ilyennek felfogott a korai ómagyar csirke, róka, a vitatott eredetű kecske, szarka, macska (két szláv jövevényszó), fecske, cinke, lepke (Szegfű 1991: 243), majd a szláv jövevényszó birka, csóka és póka ‘pulyka’, továbbá a sáska, a potyka ‘ponty’ stb. A kicsinyítő-becéző képzősnek felfogott, állatnevekre jellemző szócsoport eltérő eredetű tagokból áll. Az állatnévképzés már régen nem produktív, a kicsinyítés-becézés azonban igen. Az ugyancsak kicsinyítőként számon tartott egykori -t képző több állatnévben is előfordul: evet, menyét, nyest, nyuszt, pegyvet, sőt fajt (a fajd szó korai változata; Szegfű 1991: 243), ráadásul talán ide sorolható például a fürj (eredetileg für) szó Dunántúlon előforduló fürt változata is (ÚMTsz. 2: 562). Ugyancsak képzőt tartalmazhat külön a szárcsa és a vércse, külön a pacsirta, külön a nyúl és a sül (Szegfű 1991: 203, 243–4).

Mindenesetre az állatneveket is érintő kicsinyítő képzőknek a magyarban régen sokkal gazdagabb rendszere létezett. Vértes O. András mutatott rá az érzelmi világ szegényedése, sivárodása és a kicsinyítő képzők eltűnése között összefüggésre, ami kétféleképpen is érthető: egyrészt a kicsinyítők egykori gazdag rendszere tűnt el, másrészt a még egyáltalán meglevők használati köre szűkült (Vértes 1986: 151–2).

Az újabban terjedő, tipikusan két szótagú szavakat előállító, kicsinyítő -i képzőt legutóbb Nádasdy Ádám tárgyalta (2020: 67–68). Az -i Nádasdy kifejezésével „agresszívan csonkoló”, mert a szóból csak az első szótagot őrzi meg és a második szótag elején álló mássalhangzókból egyet-kettőt, a többi részt törli. Nem kíméli az állatneveket sem. Nem különösebben jellemző, de rovarnévvel is előfordulhat, ilyen a szunyi ‘szúnyog’ (Parapatics 2008: 110). Az -i képző terjedését szokás a dajkanyelvből is származtatni (például Nádasdy 2020), de az is figyelemre méltó, hogy mennyire népszerű volt a XX. század első harmadának tolvajnyelvében is (Szirmay 1924).

A szúnyog újabban már "szunyi"

Miként egyes -ka/-ke végződésű jövevényszók kicsinyítősként lettek felfogva, és így illeszkedtek be a magyar morfológiába, sok jövevényszó, különösen két szótagosak átvételénél is megjelenik az -i képző, így ezek kicsinyítős értelmezést nyernek. Ilyen például a purszli és eredetibb alakváltozata, a purcli ‘bukógalamb, röptében bukfencező galamb’ (< német Purzel ‘bukfenc’, MTsz 2: 229–230, ÚMTsz. 4: 629), továbbá az ugyancsak német jövevényszó ruszni és alakváltozata a ruszli ‘csótány, svábbogár’, amely urbánus jellegzetesség ugyan, de egyes nyelvjárásokban is megvan. Volt nyelvjárási keszi ‘csótány, svábbogár’ is (Nógrád, MTsz. 1: 1116). A XX. századi magyar tolvajnyelvben a kimli és a zsuhi egyaránt ‘tetű’ jelentésű volt (Szirmay 1924: 31, 50), az utóbbi cigány jövevényszó (< oláh cigány žuv ‘tetű’; később valamely más cigány nyelvből a džuv változat átvétele a szélesebb körben is elterjedt dzsuva ‘tetű’). A magyarban azonban a kicsinyítő -i képzős, két szótagú szavak nem alkotnak rovarnévosztályt.

A főleg egyes nyelvjárásokban létező, keresztnevekről vett rovarneveket Takács Judit rendszerezte (2001: 163). Ezek közül világszerte a katicabogár neveit tanulmányozták legtöbbet (például Kiss & Bató 2012: 78–79, Kicsi 2015: 104–6), de a bodobács elnevezései is figyelemre méltóak (például Kiss & Bató 2012: 29). Kovács Antal a Felső-Szigetközből említette, hogy a futkorászó természetű bodobács néhol a falu bolondjáról lett elnevezve, s ez a falunként és koronként váltakozó, aktuális megnevezés olykor rögzült (1987: 55). A poloska népi elnevezései között is megvolt Bencéről a büdösbence, Mártonról a büdösmárton, büdösmarci, Pálról a pocokpál, Annáról a büdöspanna, büdöspanni, Margitról a büdösmargit, margitbogár (Fercsik & Raátz 2009 és a forrásul szolgáló ÚMTsz. adatai).

Rendkívüli jelenség, sajátos szóvégi rovarnévelemre utal a magyarban, egyes dunántúli vidékeken a hangya szó hangyál, a szú szó szul változata, amely jelenséggel párhuzamos a nyelvjárási l-ezés (ly helyett l, például folyó és gólya helyett foló és góla), s ez érinti a bögöly, a moly és a métely szók szóvégi mássalhangzójának depalatalizációját is (bögöl, mol és métöl). Nem egyeznek azonban a nyelvjáráskutatók által megállapított nyelvjáráscsoportok határaival se a hangyál, se a szul alakváltozatok megjelenésének, se a ly depalatalizációjának határai. (Utóbbi határairól: Kálmán 1977: 70, 72.) Mindhárom jelenség egyértelműen jellemző azonban az úgynevezett nyugati nyelvjárástípusra avagy nyugat-dunántúli nyelvjárásterületre.

Mind a hangya, mind a szú alternáló rovarnév. A hangya ~ hangyát a tővégi időtartamot váltakoztató névszótöveket képviseli, a szú ~ szuvat időtartam-váltakoztató, v-s változtató névszótöveket, s utóbbihoz hasonló alternációt mutat az állatnevek körében a nyű és a fú.

Szú vagy szul

A hangya szó nyelvjárási hangyál alakváltozata a szú szó szul alakváltozatával általában együttesen fordul elő. Ezek az alakváltozatok általában egyes dunántúli (azon belül főleg nyugati) nyelvjárásokra jellemzőek, de akadnak szórványos székely adatok is: hangyál (MTsz. 1: 803, ÚMTsz. 2: 843, Kiss 1979: 40, Markó 1981: 108, Kovács 1987: 54, Várkonyi 1988: 92, Ábrahám 1991: 65, Balogh 2004: 75), szul (MTsz. 2: 606, ÚMTsz. 5: 230, Kiss 1979: 68, Markó 1981: 243, Kovács 1987: 58, Várkonyi 1988: 215, Ábrahám 1991: 102, Balogh 2004: 151, a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 974. kérdése, Kiss & Bató: 2012: 137–8). A két szóban a szóvégi -l talán ősi képző (közelebbről denominális névszóképző; a hangyál esetében ez valószínűleg véletlenül egyes finnugor, mégpedig permi nyelvekkel is közös), talán inetimologikus betoldás (mint az r a nyárs, nyers, hárs, birs szókban), de megjelenése mindenképpen önkényes. Hasonlóan inetimologikus l és r megjelenésére példa népi rovarnévben, hogy a Magyar Nyelvjárások Atlaszában, a XX. század közepe e nagy méretű, elsősorban tájszókat felmérő vállalkozásában a bögöly szóra rákérdezve (642. kérdés) a pőcsik szó plőcsik és précsik változatait is regisztrálták (Kiss & Bató 2012: 31). A pőcsik nem dunántúli, hanem tiszántúli tájszó, főleg az úgynevezett északkeleti nyelvjáráscsoportra, nyelvterületre jellemző szó.

A fő változat és köznyelvi hangya (1313) és szú (1395 körül) mellett megjelent hangyál 1650-től, szul 1405 utántól adatolható, s volt hangyály (Nyugat-Dunántúl, MTsz. 1: 803) és szuly változatuk is. A szuj és szúj változat viszonylag gyakori (a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 974. kérdése, Kiss & Bató 2012: 137, ÚMTsz. 5: 229–230), a *hangyáj változatot nem regisztrálták. A Schlägli Szójegyzékben (1405 körül), ahol a zul ‘szú” megjelent (Gl. 666), még hanga ‘hangya’ található (Gl. 300), s ugyanitt volt mol ‘moly’ is (Gl. 500). A hangyály és a szuly vagy eredetibb változatok, és a szóvégi -ly depalatalizációja egyes dunántúli nyelvjárásokban már későbbi fejlemény, vagy a Dunántúl egyes részein a később említendő, analógiát felmutató bögöly, moly és métely szók, egyéb ly-re végződő állatnevek megfelelőinek szóvégi mássalhangzója is eleve -l volt.

A hangyál és a szul mellett lényegesen ritkább, egyértelműen csak dunántúli jelenség a bögöly szó bögöl alakváltozata (ÚMTsz. 1: 581, Kovács 1987: 52, Ábrahám 1991: 48; a Felső-Szigetközben volt bögű alakváltozat is), a moly szó mol (a Felső-Szigetközben mól, móllepke) változata (ÚMTsz. 3:1295, Markó 1981: 184, Kovács 1987: 56, Várkonyi 1988: 162, Balogh 2004: 120, itt molpille változatban), a métely ‘laposféreg’, helyenként ‘rovarféleség, bagócs’ métöl alakváltozata. Ez utóbbi szintén szórványosan a Dunántúlon fordul elő (ÚMTsz. 3: 1251, Kovács 1987: 52), de már a Felső-Szigetközben az egyik alakváltozat métű (Kovács 1987: 51–52). A hangya és a szú finnugor kori szavak. A török jövevényszó bögöly, a szláv jövevényszó moly és a déli szláv jövevényszó métely szóvégi -ly hangja depalatalizálódott az említett alakváltozatokban.

A hangya és a szú a viszonylag csekély számú köznyelvi és az egész magyar nyelvterületen elterjedt rovarnév közé tartozik. Ami a Dunántúlról ez idáig regisztrált rovarnevek számát illeti, Kovács Antal kivételesen igényes gyűjtése a Felső-Szigetközből az ízeltlábúak (köztük főleg a rovarok) köréből 40 szócikkben még több taxont ismertetett (1987: 51–58; újabb gyűjtések révén ez a szám valószínűleg emelkedni fog, Ulicsni 2013). Azonban csak az említett öt, l-re végződő alakváltozat (hangyál, szul, bögöl, mol, métöl) alkotja a sajátos dunántúli rovarnévosztályt (például nincs *bolhál vagy *bóhál, pedig a bolha korai szláv jövevényszó), amely meglehetősen önkényesen alakult ki, pontosabb megfelelése a tudományos rendszerrel nincs. Ráadásul a métöl elsősorban nem is rovart jelöl, hanem jelentése főleg ‘laposféreg’. Az öt közül három szó (szul, mol, métöl) jelöl kártékony fúróállatot, a vérszívó bögöly is fájdalmasan szúr, a hangya népi megítélése azonban árnyaltabb (Szendrey 1936). A hangadás elsősorban a bögölyre jellemző, a métű, métöl legalábbis a Felső-Szigetközben jelölhet dongó bagócsféleséget is (Kovács 1987: 52), viszont már csak alaposabban odafigyelve ismerhető fel, hogy a szú perceg, még alaposabb megfigyelés, hogy a hangya kopog. Az öt rovarféleséget szűkítve, a hangyának és a szúnak sincs olyan közös vonása, ami kielégítően magyarázná a megnevezésükkor külön képzővel való kiemelést.

A hangyál és szul változatokban betoldott l tehát önkényes, de a bögöl, mol és métöl helyi változatok szóvégi mássalhangzójának depalatalizációjával nemcsak a szinkrón rendszerben függ össze. A feltehetően eredetibb hangyály és szuly változatok talán csak a már jövevényszóként meglevő bögöly, valamint a honfoglalás utáni jövevényszó moly (1395 körül) és métely (1470) hatására jöttek létre. Közvetlenül hangyál és szul változatok létrejöttével számolva, ezeket is megelőzhette az analóg szavak depalatalizált szóvégű helyi változatainak (bögöl, mol, métel) átvétele.

Bögöly vagy bögöl

A dunántúli, szóvégi -ly depalatalizációja több szót (például király helyett királ), így madárneveket is érint: fogoly helyett a szórványosan megjelenő fogol; harkály és seregély helyett különböző, már -l szóvégű madárnévrendszert nem alkotó változatok. Például a seregély megfelelője Kiskanizsán seregény (Markó 1981: 225), Bükön sergíl (Balogh 2004: 142), a Felső-Szigetközben seregíl és seregé (Kovács 1987: 84). A sirály szót a Dunántúlról népi madárnévként nem közölték. A tiszántúli nyelvjárásokra jellemző nadály szó nadál változatban előfordul a Felső-Szigetközben, de itt is csak ritkán (Kovács 1987: 51). Ezen állat megnevezése a Nyugat-Dunántúlon jellegzetesen pijóka (például Markó 1981: 207) vagy pijóca (például Kovács 1987: 51). A bagócsok lárváját jelölő imely népi névként nem dunántúli tájszó (ÚMTsz. 2: 1077).

Mindenesetre a dunántúli l rovarnévelem különleges. Rovarnévelemként talán b jelentkezése lett volna inkább várható, ha ez a hang inetimologikus betoldásként egyáltalán megjelenne. A magyar köznyelvi bogár valószínűleg a hangutánzó búg ige származéka, ennek analógiája a későbbi, székely nyelvjárási hangutánzó nomenverbum burung ’dong, dongva röpül (a cserebogár); bogár, különösen cserebogár’, de számos nyelv ’bogár’ jelentésű szói tartalmaznak hasonló szókezdőt (például angol beetle, bug, dán bílle, norvég bille, izlandi bjalla, szerbhorvát buba, bolgár brəmbar, török böcek), s hasonló még többek között a vietnami bọ, amely rovar-, féregnevek prefixuma.

Irodalom

• Ábrahám Imre: Nyúl község nyelvkincse. Bp.: Magyar Nyelvtudományi Társaság 1991.
• Austerlitz, Robert: Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és fordította: Simoncsics Péter. Bp.: Tankönyvkiadó 1992.
• Balogh Lajos: Büki tájszótár. Szombathely: Vasi Szemle 2004.
• Bugát Pál: Természettudományi szóhalmaz. Buda: Magyar Királyi Egyetem 1843.
• Diakonoff, I. M.: „Problems of root structure in Proto-Semitic.” Archiv Arientalní 38(1970)453–480.
• Fercsik Erzsébet & Raátz Judit: Keresztnevek enciklopédiája. A leggyakoribb női és férfinevek. Bp.: Tinta 2009.
• Fox, Anthony: Linguistic Reconstruction. An Introduction to Theory and Method. Oxford: Oxford University Press 1995.
• Gl. Berrár Jolán & Károly Sándor, szerk., Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára. Budapest: Akadémiai 1984.
• Iványi Tamás: „Sémi-hámi nyelvek.” In: Fodor István, szerk.: A világ nyelvei. Bp.: Akadémiai 1999: 1234.
• Kálmán Béla: Nyelvjárásaink. Bp.: Tankönyvkiadó 19774.
• Kiss Gábor & Bató Margit: Tájszavak. A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. Bp.: Tinta 2012.
• Kiss Jenő: Mihályi tájszótár (Rábaköz). Bp.: Akadémiai 1979.
• Kovács Antal: „Járok-kelek gyöngyharmaton...” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár: Hazafias Népfront városi bizottsága, Mosonmagyaróvári Múzeumbarátok Egylete 1987.
• Markó Imre Lehel: Kiskanizsai szótár. Bp.: Akadémiai 1981.
• MTsz. Szinnyei József: Magyar tájszótár. Bp.: Hornyánszky 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
• Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Bp.: Corvina 2020.
• Parapatics Andrea: Szlengszótár. A mai magyar szleng 2000 szava és kifejezése fogalomköri szinonimamutatóval. Bp.: Tinta 2008.
• Szegfű Mária: „A névszóképzés.” In: Benkő Loránd, szerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. kötet. A korai ómagyar kor és előzményei. Bp.: Akadémiai Kiadó 1991: 188–258.
• Szendrey Zsigmond: „Hangya a magyar néphitben.” Ethnographia – Népélet 47(1936)4: 318–9.
• Szirmay István: A magyar tolvajnyelv szótára. Bp.: Béta Irodalmi Rt. 1924.
• Takács Judit: Keresztnévből származó állatnevek. Magyar Nyelvjárások 39(2001)159–164.
• Ulicsni Viktor: Folk knowledge of invertebrate species in Central Europe. Poszter. 36th Annual Meeting of the Society of Ethnobiology "Climate Change and Ethnobiology”. University of North Texas in Denton, Texas, May 15–18 2013.
• ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
• Várkonyi Imre: Büssüi tájszótár. Bp.: Akadémiai 1988.
• Vértes O. András: „Érzelmi világunk és a nyelv történeti változásának kölcsönhatása.” Magyar Nyelv 82(1986)1: 11–29, 2: 151–162, 3: 288–300.

Kicsi Sándor András

A személyneveket általában köznevekre szokás visszavezetni. Ellenkező irányban, a keresztnevek egy része a nyelvhasználat során közszóvá válhat. Megtörténhet a köznevesülés minden alaki változtatás nélkül (ebben az esetben a poliszémia egy esete jön létre), de kaphat a köznevesült keresztnév valamilyen toldalékot, esetleg összetett szó elő- vagy utótagjaként válhat köznévvé. Közszóként leggyakrabban valamilyen emberi jellegzetességet, tulajdonságot jelölnek, de előfordulnak állatok, növények, tárgyak neveként vagy egyéb jelentésben is. (A köznevesülésről: Hajdú 2003: 71–82, külön a keresztnévből származó állatnevekről: Takács 2001, Hajdú 2003: 74.) Az alábbiakban – némi kitekintés után – a magyarban, a nyelvjárásokban keresztnévből lett madárneveket mutatom be, különös tekintettel a rejtett hangutánzásra. Keresztnévnek madárnévvel való véletlen egybeesésére is hozok példát.

Claude Lévi-Strauss hívta fel a figyelmet arra, hogy a francia népnyelv a madaraknak fajuk szerint ad keresztnevet: a veréb (le moineau) Pierrot, a papagáj (le perroquet) Jacquot, a szarka (la pie) Margot, a pinty (le pinson) Guillaume, az ökörszem (le troglodyte) Bertrand vagy Robert, a vízi guvat (le râle d’eau) Gérardine, a kuvik (la chevêche) Claude, az uhu (le grand duc) Hubert, a holló (le corbeau) Colas, a hattyú (le cygne) Godard, s használhatók ilyen kifejezésekben: Il y a trois pierrots sur le balcon ‘Három veréb van az erkélyen’ (1962: 266). Hasonló kifejezésmód az angoloknál is előfordul, akik szintén keresztnevekkel kedveskednek némely madárnak, s így Jenny Wren az ökörszem, Jack Daw a csóka, Tom Tit a kékcinke, Robin Redbreast pedig a vörösbegy neve. Az angol parrot ‘papagáj’ valószínűleg a francia Perrot (régi és nyelvjárási ‘Péterke’, Pierre kicsinyítő képzővel, a köznyelvi Pierrot megfelelője) származéka, amely régebbi nyelvváltozatokban a házikedvencnek tartott madarakat jelölte. Az ugyancsak említett angol jackdaw ‘csóka’ madárnév előtagja azonban nem egyszerűen keresztnév, hanem „rejtetten (közvetve) hangutánzó”, a magyar hangutánzó csóka megfelelője, utótagja pedig germán elem, a német Dohle ‘csóka’ megfelelője. A magyar csóka hangutánzó eredetű ugyan, „de legvalószínűbben valamely szláv nyelv hangutánzó szavát vettük át” (Kiss 1984: 329).

Jack Daw, alias csóka, alias Dohle

Lévi-Strauss idézett művében rámutatott, hogy a madaraknak (és egyéb állatoknak) adott keresztnevek azt tudatják, hogy az illető állat – legalábbis metaforikusan – az emberi társadalom, sőt akár a család része, s a keresztnevekből származó madárnevek rendszert alkotnak („nous conceivons le monde des oiseaux comme une société humaine métaphorique”, 1962: 271). Azt, hogy miért éppen a madarakat nevezik keresztnévvel a franciák, Lévi-Strauss a következőképpen magyarázta: a tipikus madár szabad, kicsinyeit családban neveli, fajtársaival kommunikál, mégpedig az artikulált nyelvet idéző madárhangon (1962: 271).

Isten először nem azt akarja, hogy dicsőségét hirdessük, hanem hogy mi legyünk az Ő dicsősége.

Egyedül érdemesnek ebben az életben a hűséget tartom, amelyben benne van a szeretet.

Gyönyörű a homok világa, valami bibliai van benne. A szelekből mintha az ítélet angyalának harsonája zengene feléd: mennyi népet és kultúrát, mennyi szándékot temetett már maga alá.

A szeretet és a könyörületesség egyetemes törvénye szerint minden ember felebarátunk, és a keresztény világban a társadalmi kapcsolatoknak azóta is ez az alapja.

Érdemes szolgálni, másoknak is örömet szerezni azzal, hogy vagyunk, és szolgálatukra állunk.

A nomináció kérdéskörébe tartozik, hogy hogyan adunk valaminek nevet, miről nevezünk el valamit. A nomináció fontos törvénye, hogy a feltűnőbb, jelentékenyebb dolog kap előbb nevet, s esetleg erről lesz elnevezve a kevésbé feltűnő. A magyar népi növénynevek körében gyakoriak a metaforikus előtagú, állatnévből alakult elnevezések, ilyen a fecskevirág is (Péntek–Szabó 1985: 190). A fecskevirág leggyakrabban, s különösen Erdélyben – de nem mindenütt – szegfűfajtát (Dianthus spp.) jelöl (ÚMTsz. 2: 301). Az újabb gyűjtések szerint a Sóvidéken a fecskevirág vagy ‘réti kakukkszegfű’, vagy ‘vérehulló fecskefű’, de mindkét növényfajnak csak egyik helyi elnevezése (Gub 1996: 13, 24). A Gyergyói-medencében fecskevirág, ménkőütött, vadárvácska mind ‘háromszínű ibolya’ (Rab 2001: 175). Gyergyón belül, a Ditróhoz tartozó Orotván fecskevirág ‘háromszínű ibolya’, s az itteni hiedelem szerint szerencsétlenséget hoz a házra, ha beviszik (Szabó–Péntek 1976: 123). A moldvai magyaroknál fecskevirág és kükürcs ‘kikerics’, de van külön varjúhagyma ‘őszi kikerics’ is (MMTnySz. I./1: 251, I./1: 508, I./2: 467, II.: 199).

Vérehullató fecskefű, alias fecskevirág

A növénynév motivációjául az merült fel, hogy a jelölt – ám többféle – virág alakja hasonlít a fecske villás farkához (Rácz 2010: 685). Az elnevezés rendkívüli érdekessége, hogy az általa jelölt növény egyes esetekben átveszi, megörökli azt a hiedelmet, amely eredetileg arra az állatra vonatkozott, amelyről elnevezték. Az illető hiedelem ugyan enciklopédikus ismeret, de az engedékenyebb szemantikusok szerint valamilyen értelemben a szó jelentésének része. E szemantikai álláspont szerint még a konvencionálisnak mutatkozó nyelvi jelentés mögött is expliciten meg nem fogalmazott feltételezések rejlenek, s fokozottan érvényes ez a képzett és összetett szavakra. Mindenesetre jelen esetben a hiedelem átvételének, megöröklésének, átsugárzásának nyelvi oka van.

Az understatement (angol ‘alámondás, kevesebbet állítás’) angol stilisztikai fogalom, lényegében a litotész (kicsinyítés) megfelelője, általában az irónia, a szarkazmus, olykor az eufemizmus vagy a sejtetés eszköze. Ellentéte a túlzás, a hiperbola. Understatement tágabb értelemben minden olyan formálisan kicsinyítő, funkcionálisan erősítő alakzat, amelyben valamely dolgot, jelenséget a rá illőnél enyhébb kifejezéssel illetünk, hogy az állítás erőteljesebbnek tűnjön. Ebben az értelemben tehát meiózis, ellentéte pedig, ha egy tulajdonság felnagyításával annak kicsiny voltát igyekszünk érzékeltetni. Így understatementnek tekinthető a tapeinózis is, amikor egy dolgot nem a jelentőségének megfelelően említenek. Szűkebb értelemben egy fogalom vagy tulajdonság erőteljes hangsúlyozása ellentétének tagadása révén. Példa rá a bibliai feddő, rovó értelmű "nem dicsérlek” (1Kor 11:17,22).

Understatement előszeretettel fordul elő háború és más veszélyes alkalmak, rossz időjárás és más kellemetlen tények leírásakor. Az alábbiakban különböző nyelvekből néhány meteorológiai understatementet említek, mégpedig az adott nyelvben rögzült kifejezésmódot. A fizikai környezet, így az időjárás jellege jelentősen tükröződik egy nyelvközösség nyelvében, legszembetűnőbben szókészletében. Feltűnő még bizonyos természeti jelenségeket (meteorológiai jelenségeket, napszakváltást) leíró igék különös viselkedése, gyakran alanytalansága. Írásom feltételezi a következőket: az ember hajlamos az időjárás szélsőségeit (huzamos eső vagy szárazság, vihar stb.) kellemetlennek minősíteni, és bizonyos nyelvek szókincse van olyan gazdag, hogy alkalmas akár nyelvben rögzülő meteorológiai understatement létrehozására is. Ilyen a rossz időt egyszerűen "időnek”, a fél évig tartó esőzést egyszerűen "a nedvesnek”, a szelet egyszerűen "levegőnek” minősíteni.

"A nedves"

Az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság, mellyel igyekezünk nemcsak személyét, hanem minden jó kedvét is megnyerni annak, azkinek mindenek felett szolgálni, engedni s kedveskedni igyekezünk.

Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
Szívemben felgyulladt szerelemnek tüzét,
Sebesen égését,
Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.

Reménségem nincs már nékem,
ez földen éltemben senki szerelméhez,
Mert szerelmem, ki volt nékem,
az elfut előlem, semmiben sem kedvez.

A XX. század első harmada legjelentősebb magyar nyelvészének, Gombocz Zoltánnak (1877–1935) fiatalkori ismertető dolgozatai közül különösen jelentősnek bizonyult a Nyelvtörténet és lélektan, Wilhelm Wundt (1832–1920) néplélektanának ismertetése (Gombocz 1903; 1997: 9–72). A magyar jelentéstannak – vagyis az ekkori tudományos paradigma szellemében: a jelentésváltozások tanulmányozásának – lendületet adott Wundt Néplélektanának a jelentésváltozásokat tárgyaló fejezete (Der Bedeutungswandel, Wundt 1922, 2: 460–630). Gomboczon kívül Wundtot követve dolgozott a XX. század első évtizedében Szolár Ferenc (1882–1963), aki az asszimilációs jelentésváltozásokról értekezett (1906). Szolárról megemlíthető, hogy 1906-tól 1949-ig a budapesti evangélikus főgimnázium magyar–latin–görög szakos tanára volt. Gyóni Ferenc néven sajtó alá rendezte sógorának, a költő Gyóni Gézának (1884–1917) összes verseit (1941).

Gombocz jelentéstani munkáiban tárgyalta az asszimilációs jelentésváltozásokat (1997: 65–66, 108–9, 170–5), s megállapította róluk, hogy lélektani szempontból azonosítással, a külső, nyelvi változást tekintve névátvitellel van dolgunk (1997: 108). ,,A lelki folyamat egyszerűségét bizonyítja az a körülmény is, hogy rendszerint legközvetlenebb megfigyelésünk körébe eső tárgyak nevét visszük át tőlünk távolabb eső tárgyakra. Idetartozik mindenekelőtt az asszimilációs jelentésváltozásoknak az a gazdag csoportja, midőn saját testrészeink és cselekvéseink nevét visszük át a természeti tárgyakra és folyamatokra. Beszélünk a hegy lábáról, derekáról, gerincéről, a korsó szájáról, hasáról, füléről, csecséről, talpáról, a mák fejéről, a harang nyelvéről” (Gombocz 1997: 109; hasonlóan 1997: 172–3). Gombocz maga is megemlítette, hogy a poliszémiának ezt a típusát már Giambattista Vico (1668–1744) ismertette (Vico 1725/1963: 269, Gombocz 1997: 218–9). A történeti nyelvészet uralma idején jelentésváltozásokként tartották számon a XX. század második felében már többé-kevésbé szabályos poliszémiaként (többértelműségként) tárgyalt jelenségeket.

Harangnyelv

Megjelent: Népszabadság, 2002. május 11.

Nem könnyű egy kilencévesnek más nyelven tanulni Magyarországon sem. Például egy – mondjuk – szerb tankönyvben találkozni valamilyen latin betűs mesével. Hát még, ha a tanár az ismeretlen szerb szavakat cirill betűvel írja a táblára. Mégis jó ennek a kisdiáknak, mert mire elvégzi a nyolcadikat, több-kevesebb biztonsággal két nyelvben, két kultúrában is járatos lesz annyira, amennyire egy tizennégy esztendős járatos lehet – amihez, persze, az is szükséges, hogy iskolája a többi hasonlóval együtt megküzdhessen a nemzetiségi iskolák temérdek gondjával. Békés azon megyéink közé tartozik, ha ugyan nem az egyetlen ebben a nemben, amelyikben német, román, szlovák és szerb nyelven is tanulhat általános iskolás és középiskolás fokon – vagy legalább az egyiken –, akinek kedve van hozzá. És mivel az órarendben természetszerűleg benne vannak a „magyar” iskolákban szereplő tárgyak, bármelyik felsőbb fokú tanintézményben tovább is tanulhatnak.

A megye körülbelül hatszáz szerb nemzetiségű magyar állampolgára szinte kivétel nélkül a nem egészen hétezres Battonyán él. A városban működik a megye egyetlen – igaz, több mint kétszáz éves múltra visszatekintő – szerb általános iskolája is. Az óvodával egybekapcsolt intézmény nyolc osztályában félszáz szerb nemzetiségű, gyökerű meg magyar etnikumú gyerek tanul az alsó tagozatban három tanítótól – közülük két jugoszláviai vendégpedagógustól –, a felső tagozatban pedig öt főállású és egy angol óraadó, valamint egy nyugdíjas magyar szakos tanártól. Nem csekély gondot okoz, hogy ilyen kevés a gyerek és a pedagógus.

Battonya: Rigómese cirillel is

A kevés gyerek miatt össze kell vonni osztályokat. Egyszerre van órája az első meg a második, és egyszerre a harmadik meg a negyedik osztálynak. Például amikor a harmadikosoknak „hangos” órájuk van szerbből, a másik padsorban ülő negyedikesek a maguk „halk óráján” matematikafeladatokat oldanak meg és megfordítva. Ennek a helyzetnek van egy nagy előnye: egy-egy osztály öt, nyolc vagy tíz diákjával alaposabban foglalkozhat a pedagógus. A Zrenjaninból (Nagybecskerekről) érkezett vendégtanár, Jokic Zita hat harmadikosa a rigóról szóló mesét olvassa szerbül – szépen, folyamatosan, a tanárnőnek legföljebb hangsúlyokat kell javítania. A könyvet Jugoszláviából kapták, a szerzők az ottani iskolák második osztályosainak írták. Amikor a gyerekek fordítják a rövid történetet, a nekik ismeretlen szavakat a tanárnő magyar megfelelőjükkel írja a táblára. A könyv sajátossága, hogy latin és cirill betűkkel írott szövegek váltakoznak benne. A táblára pedig ebben az osztályban egyik héten latin, a másikon cirill betűkkel kerülnek föl az ismeretlen szavak. Tehát a „rigó” így: kos vagy кoc, a „fekete”: crna vagy цpнa, a „toll”: perje vagy пepje. Jugoszláviában mindkét írásforma előfordul, gyakori, hogy az újságokban egyazon lapszám egyik cikkét az egyik, a másikat a másik ábécével nyomtatják – magyarázza a különleges helyzetet a tanárnő.

A nem szakember szemével nézve a gyerekeknek ez a kettősség és a rigómese tárgyában a szerb nyelvű megszólalás nem jelent különösebb nehézséget. Pedig nem mindegyiküknek vannak szerb gyökereik – erről a keresztnevük is árulkodik: a negyedikben Szabina, Szilárd, Veronika, a harmadikban Dóra, Edina, Gorán, Krisztián, Vazul és Zoltán. Közülük csak a Gorán és legföljebb – inkább a régebbi időkre szólóan – a Vazul sajátosan szerb név.

– Szerb a nyelve a készségtárgyaknak, a rajznak, az éneknek, a testnevelésnek – mondja iskolájuk sajátosságairól Roczkó Krisztina igazgató –, és az alsó tagozatban jobbára a többi tárgynak is. A felső tagozatban a szerb nyelven és irodalmon kívül a lehetőségekhez képest szerbül tanítjuk a történelmet és a földrajzot.

Battonyai Két Tanítási Nyelvű Szerb Általános Iskola és Óvoda

********

Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki únod a valót
Hímezz belőlük fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Megjelent: Népszabadság, 2003. szeptember 25.

A magyar nyelv több másikkal együtt a hatezer évvel ezelőtti uráli alapnyelvből alakult ki, miközben mindezen nyelvek, nyelvelődök többségének használói az Urál hegység vidékéről nyugat felé vándoroltak – többségünk így tanulta iskolai tanulmányai során. Lehet azonban, hogy nem így történt – erről beszélgetett Daniss Győző Pusztay Jánossal, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola tanszékvezető egyetemi tanárával.

– Néhány esztendeje régészek olyan leletekre bukkantak, amelyek azt bizonyítják, hogy a mai finnek, észtek, vótok, lívek, vepszék, karjalaiak elődei már nyolc-tízezer éve a mai Finnország, illetőleg a Baltikum területén éltek, és azóta folyamatosan ott élnek. Ez ellentmond annak a hagyományos családfaelméletnek, amelyik szerint a hatezer esztendeje az Urál vidékén élő népesség zöme nyugat felé kezdett vándorolni, és e vándorlás közben az addig egységes uráli alapnyelv különféle ágakra, majd az ágak különféle mai nyelvekre váltak szét. A kutatók nemigen vizsgálták, hogy milyen nyelven beszéltek az emberek az uráli alapnyelv korának nevezett időszak előtt. Pedig ez nem kevésbé érdekes probléma, mint a legutóbbi hat évezred kérdései. Tudniillik a hagyományos finnugor összehasonlító nyelvészet teljes alapnyelvi rendszert rekonstruál, s annak valamikor ki kellett alakulnia. A nyelvi fejlődés legfontosabb kérdései már az alapnyelvi kor előtt eldőltek. Azt is tudjuk, hogy a neandervölgyi ember beszélőszervei fejletlenebbek voltak a mai emberekéinél. Az Afrikából jóval utánuk vándorlásra indult, negyven-ötvenezer éve Európába és Ázsiába kerülő, cro-magnoninak nevezett, anatómiailag modern ember már sokkal jobban artikulálhatott. Az európai jégkorszakok idején főként két „menedékhelyen”, refúgiumban, a Pireneusok környékén és a mai Dél-Ukrajnában élhettek.

Pusztay János