Szerettetni – egy szívvel, mely a mienkkel egyező hangon ver, öszveolvadni; minden érütését, minden gondolatját egy atyafias lélekhez kötni; magát avval öszvekapcsolni, oly édesen! oly bonthatatlanul! magát más teremtésben egészen általöntve érezni – szerettetni!

Itt létének egy fő célja a szerelem: de boldogtalanságának legfőbb eszköze is lehet a szerelem.

Mi ez? – mi a szerelem? – nem fogok hozzá leírásához. A szó csak üres, jelentés nélküli hang. Hideg, mint a réz, mely cseng, de nem érez; holt, megmerevedett állat. Elégtelen a szív véghetetlen, eleven, erős, meleg érzéseinek lefestésére.

Oh, mi az élet szeretet nélkül? Iszonyú, mint a tágas vadon, amelyben nem járt embernyom. Borzasztó, mint éjfél hasogató hidege. Nem élt az, aki szeretet nélkül élt!

Mi a szerelem? Nem kárhozatos indulat az; a jó természet oltotta azt szívébe. Szeressen, de a természet és a józan értelem törvényei szerint: a szerelem jó! – De a vak szerelem veszedelmes.

Minden szó fontossá lesz, minden mozdulás sokat jelentővé, ahol szíved verését egyező szívverés viszonozza.

Ez az édes szédelgés, ez a szemfényvesztő elbódulása a szívnek nem a mi hatalmunkban áll. Nem akaratunktól függ, hogy szeressünk – de az okosság azt megelőzheti, hogy azt ne szeressük, aki arra nem érdemes.

Atyám, ott fenn! A te ujjaid nyomták az emberi szívbe a szerelem édes törvényét! Te, aki a te teremtésidet az ő boldogságokért teremtetted, és aki örülsz az ő örömeiken, kimondhatatlanul jó és mérték nélkül kegyes atyám, ott fenn! Látod az én szívem minden mozdulásait, látod, mint és mit érez az! Ó, nem, nem kárhoztatod te azt, te, aki magad is szeretet vagy!

Istenem! Azért voltam-é kevés ideig boldog, hogy örökre boldogtalan legyek?

A gyötrelem és gyönyörűség határosak, és minden szempillantásban összetalálkoznak. A szerelem a legmagasabb tetője a boldogságnak, de változhat a boldogtalanság legmélyebb örvényévé.

********

Igaz az, hogy a lélek szükségei mindig a második rangba tevődnek, mert nem oly erősek, mint a testé.

A közönség örömest fogja olvasni azt az írót, aki neki hasznavehető tanulságokat terjeszt, és a szívhez beszél, nem a papiroshoz.

A szó magában semmi; hamis pénz, amelynek folyása változó, és belső becse nem magában vagyon. Ne szót tegyünk az üllő alá, ne szót kovácsoljunk – dolgot, ne héjat, velőt, ne formát, de valóságot.

Nem a kiszabdalt mérték, nem a lebékózott ritmus, nem a megszámlált hang teszik a poétát. A merész képek, az eleven költés; az ábrázolatok különbfélesége és szépsége, az a tűz, sebes rohanás és erő, amelyet csak önként ajándékozhat a természet.

Szent, áldott és jó dolog a nyelven magán dolgozni.

Az idő egy nagy folyó, amely kihányja kebeléből a gazt, és csak azt tartja meg az örökkévalóságnak, ami megérdemli az örökkévalóságot.

********

A fény nem kellemetesség, a cifra nem szépség.

Kételkedni, vizsgálódni, fontolni, tanulni kell annak, aki meg akar világosodni.

Ellankad a legtörekedőbb és munkát kedvelő érdem is, ha azt örökké porba tapossák.

Ritkán esik az elhintett mag jó földbe. A tanítás lassanként használ, s nehezen gyökerezik.

Nem lehet a vak: egyszerre élesen látó, a tudatlan: bölcs. Lassan, de annál bizonyosabban élesül az értelem, fényesedik az elme, lágyul az érzés, és tisztíttatik az ízlés.

Az ember az embernek legfőbb ellensége. Nincs oly tiszta öröm, melyet keserűvé nem tesznek. Mint a pók az édes gyümölcsöt, megmásszák undok lábaikkal, és csúf mérgeikkel béköpik.

Másért vagyunk teremtve, nem magunkért, mások által, és magunkban semmik vagyunk.

Szükséges az embernek az ember. Ki rontja öszve azt a hatalmas kívánkozást, hogy egynemű valóságokkal élhessünk?

Az asszonyi nemben is miért kellene csak Kleopátrák és Aspasiák emlékezetét fenntartani? – Azok a szeretetreméltók, akik elfelejtetnek, mert nem ültek királyi székben, vagy – nem szerettettek olyanoktul, akik trónusban ültek, mert jó szíveket nem bizonyíthatták meg királyi ajándékokkal; és nagy elméjeket nem trombitálták a világ előtt, de híven tűrtek, híven szerettek, férjeket és háznépeket boldoggá tették, szüleik örömei voltak, jó anyák, jó feleségek, jó leányok: miért nem érdemlenének ezek emlékezetoszlopot?

A magányos, félre való élet, az elzárkózás a világtól – elzár a gondolkodástól is.

Miért nincs annyim, amennyi elég lenne jót tehetni másokkal. Miért fogy ki tehetségem előbb, mint a jótételre való kívánságom!

********

Izzadsággal árulják az istenek a tudományt. Akinek körme viszket, nem belső hivatal még az az írók méltóságára. Nem egy-két félig megemésztett sovány ideákból áll a bölcsesség, és aki annak hirdetőjévé akarja magát felszentelni – bölcs legyen maga is.

Eredeti munkák gyarapítják a tudományokat, csinosítják a nemzetet, és emelik fel a nagy nemzetek ragyogó sorába.

Nagy akadálya az nálunk a tudományoknak, hogy nálunk termett eredeti munkák még eddig nincsenek.

Megvallom, hogy nekem az egyik legszebb képzelődéseim közül való, ha valamely szép leánykát valami szép könyvvel a kezében gondolok magamnak.

A könyv háznál nálunk legutolsó jószág, és ennél kedvesebb egy játékkártya vagy egy üsző, ezt fájdalmasan látjuk, akik hazánkat esmérjük.

A nyelv nem tudomány, a szó, beszéd nem bölcsesség. Kulcsa a tudományoknak, út, mód, eszköz a bölcselkedésre. Örömestebb tanuljuk a nyelvet együtt a dologgal; mélyebben benyomódnak a jelek a jelentett ideákkal emlékezetünkben.

Az igaz literátor hozza le, mint egy második Prometheus az égből a bölcsesség szép világát; a’ terjeszt a nemzetekre dicsőséget és virágozást és közboldogságot.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska