Sem a megbántást, sem a jótéteményt soha el nem felejti a magyar.

Munkálkodó légy, nem panaszkodó.

A nemzet! – Ahány fő, szintannyi ész. 
Kényes becsülete, mint a köntöse –
sértsd meg csak, öszvetörni kész; de adj
neki hirtelen vagy egy jó szót, s világot teremtve öszverontja ellenségidet.

A magyar bor olyan, mint a magyar barátság – mentől óbb, annál erősebb.

Az öröm csak egy pillanatnak szülöttje,
S anyjával együtt meghal.

Dicsérd csupán
Múltával a napot.

Egy ménkőcsapás ugyan letépheti
rólam halandóságom köntösét;
de jóhíremet ki nem törölheti.

A hír csak esztelen kongás – ha a hordó üres, leginkább kong.

A becsületes kínoztatik, megostoroztatik,
s midőn minden kitelhető   
csapást kiállt, akkor törik kerékbe.

Az ördög is igazat mondana halála óráján, bizonnyal.

Ott van a haza, hol a haszon – s miért ne húzzam azt?

Azt kívánni, hogy megsúgjanak mindent az emberek, csak annyi, mint abban találni kedvét, hogy ha sok irigye, ellensége van. Mindenkor a legördögebb nadály a sugdosó maga.

Csóka csóka-társának szemét ki nem kaparja.

Az igaz, hogy a tele has ritkán dolgozik – jobban énekel az éhező kanári. De ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondoskodik, és – elhallgat.

********

Az a tűz, melyet a
Természet alkotott az asszonyok
Szemébe, oly sebesen elragad,
Hogy azt csak egy nyájas szó is dühös
Lángokra gerjeszti, s az erőtlen ész
Elhallgat: ekkor már az észben bízni
Csak annyi, mint egy nagy tüzet csupán
Buzgó imádság által oltani.

Szabad tekéntet, szabad szív, szabad szó, kézbe kéz és szembe szem – minálunk így szokta a szerelmes.

Aki itt letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít! Mit térdepelsz? Az Isten nincsen itt.

Sok férfiak – tudom magamról – az olyat, ki könnyű győzedelmet ígér,
azért se szívelik: de légyen a meghódítás nehéz, már akkor ők
csak puszta büszkeségből is belé szeretnek.

Ó, semmi sincsen oly gyalázatos, mint visszaélni az asszonyi gyengeséggel!

Nevetni vagy pedig könnyezni; az mindegy az asszonyoknál.

********

Mennyben lakó szentséges atyám! Ide mindentudásod égi cseppjeit!
Nekem – nekem, hogy e nagy fátyolon átlássak,
és eszemmel a halandók szívébe nézhessek, mint a tükörbe.    

********

Egy tiszteletreméltó ősz kezébe,
negyven esztendeig való szolgálatért,
száraz kenyért nyújtasz, magyar hazám?

Ha panaszkodni akarunk, előbb
meg kell tanulnunk írni.

Ha tán utolsó fillérünkre egy törvénytudó felírja a panaszt,
ki írja fel keserves könnyeinket, hogy jó királyunk megláthassa azt?

Esmérni kell az élhetetlenek sorsát, minek előtte meg tudhassuk szánni is.

Ő cifra és márványos házakat építtet; és mi csaknem megfagyunk
kunyhónk sövényfalai közt.

És aki száz meg százezert rabol,
bírája lészen annak, akit a  
szükség garast rabolni kényszerített.

Tűrj békességgel, ezt papolta az apáturunk is sokszor:
boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak,
– de tömve volt magának a gyomra.

A természet a szegényt arra szánta, hogy szülessen, éljen,
dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és – meghaljon.

********

Egy királynak kell látni minden könnyeket: magának
könnyezni nem szabad.

Úgy, ölni tudtok, jó urak: bezzeg, ha életet tudnátok adni, akkor
érdemlenétek meg az uralkodást.

Uralkodás! Parancsolás! – Minő más már csak ennek még a hangja is,
mint – engedelmeskedni.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska