Előszó

Bár merészség lenne bármit is általánosságban állítanunk irodalom, szakralitás és kommunikáció egymáshoz fűződő viszonyáról, annyit mindenképpen elmondhatunk: a nyelv mint világmodell, a nyelv mint bölcseleti tartalmak őrzője-hordozója alkalmas lehet önmagában is arra, hogy a legkülönfélébb megnyilatkozásokon, irodalmi alkotásokon keresztül közvetítsen valamit ezekből a rejtett szerves-szakrális tartalmakból.

A Költészet és szakralitás című könyvben[1] megkíséreltem megközelíteni, vajon milyen értelemben beszélhetünk szakralitásról költői művek, életművek esetében. Kiviláglott, hogy a szakralitás tematikus megjelenése csupán felszíni jelenség. A szakralitással összefüggő szavak, szimbólumok megjelenése egy-egy költeményben önmagában még nem árul el sokat költészet és szakralitás, költő és szakralitás összefüggéseiről. Ami ennél lényegesebbnek mutatkozott: az ihletett költő mindig közvetítő. Mélyen gyökerezik a teremtményi lét talajában. Innen gyűjti magába, önti formába, mutatja fel a megnyilatkozásra váró üzeneteket. Ugyanakkor érzékenységével, Égre nyíló figyelmével a legapróbb rezdüléseket is képes lejuttatni – egészen a gyökerekig.

Hamvas Béla megközelítését követve: „a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az éberség. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel.”[2]

Pilinszky János így fogalmaz: „Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség.”^[3]

Ezt az alkotói önátadó, önfeledt figyelmet a prózaírók esetében is joggal tekinthetjük szakrális alapviszonynak. Az önmagát kiüresítő, a transzcendensre nyíló művész képes felmutatni valamit abból a teljességből, mely a maga egészében megragadhatatlan.

Bizonyos irodalmi műfajok, kiváltképp a mítosz, a mese (népmese, beavató mese, varázsmese), illetve a mese alapzatára épülő, hasonlóképpen ősképekkel élő, hagyományokban gyökerező románc a kollektív emlékezet, a folytonosság őrzői.[4]

A következőkben közelebbről is megtekintett románc íróját, Jókai Mórt a kifejezés mélyebb értelmében is „nagy mesemondónak” tekinthetjük. „[…] az elbeszélésben a népmesék modora ragadt meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit” – írta róla Arany János.[5]

Jókai Mór (1825–1904)

Semmi sem visz […] közelebb minket a világ, a létezés, a teremtés lényegének megértéséhez, és az erre épülő sikeres evilági cselekvéshez, mint éppen a mese. […] A mese ontológiai értelemben, a valóságban való eligazodás legfontosabb és legértékesebb eszköze, egyszerre elméleti talapzat, enciklopédia és gyakorlatias útmutatás, kézikönyv. A mesékben összefoglalt ősi történetek valamikor természetesen a felnőtt társadalomnak szóltak, az emberi közösségek önmaguknak mesélték őket okulásul, a legmélyebb lét-megértés elősegítéséül.[6]

Mindez mélyen igaz Jókai románcaira is. Hősei archetípusokat keltenek életre, románcai a jó és a rossz küzdelméről szólnak. Olyan ősképeket mozdítanak bennünk, melyek átjárják a befelé is figyelő ember álmait, átszövik a kollektív tudattalant, a hagyományokat, elő-elő villannak a mindennapokban is használt szókészleti elemeinkből, a világlátásunkat, szemléletünket mélyen meghatározó – vagy legalábbis erősen befolyásoló – mitopoétikus világmodellből.

„A szakrális elsődleges funkciója az, hogy a transzcendenst az emberi gondolkodás, illetve tapasztalás számára elérhetővé tegye.”^[7] Ebben az értelemben Jókai Mór életművének szálai eltéphetetlenül összeszövődtek a szakralitással.

A vizsgált mű, az Egy játékos, aki nyer című regény ugyanakkor direktebb módon is érinti a szakrális kommunikáció területét: rituális és szakrális szövegek (áldás, átok, ráolvasás, ima) is fontos cselekményszervező szerephez jutnak benne.

A fentiek értelmében érdemes Jókai románcaihoz sokoldalúan közelítenünk, a szemantikai, stilisztikai eszköztár és a szűkebb értelemben vett szakrális kommunikáció szempontjai mellett a szimbólumokra, a kollektív emlékezetre, a kollektív tudattalanra, az archetípusokra, illetve a mitopoétikus világmodellre vonatkozó elméletek bevonásával.

Bevezető

Jókai Mór Egy játékos, aki nyer című regénye 1882-ben keletkezett.[8] A mű címe azonnal eszünkbe juttathatja Dosztojevszkij híres, 1866-ban napvilágot látott regényét, A játékos-t,[9] ám olvasás közben hamarosan kiviláglik, hogy a Jókai-hősöket nem a szűk értelemben vett játékszenvedély[10] sodorja a karambolpartik,[11] rulett- és kártyaasztalok felé.

A regény végéig lebeg, homályban marad, vajon ki is az a játékos, aki nyer. A műben ugyanis mindenki veszít végül: ki pénzt, ki szerelmet, ki az életét. Az ironikus cím talán egy elliptikus mondat, mely akár így is folytatódhatna: végül mindent elveszít.

A mű Napóleon száműzetésének idején, valamikor az 1810-es évek végén/1820-as évek legelején játszódik. Két helyszínen: a háborúk pusztította dalmát partvidéken[12] és a züllött, értékvesztett Párizsban. A férfi főhősökről sokáig nem tudjuk, valójában kicsodák, álnéven, álöltözetekben járnak, ami életjátszmájuk része. Az ifjú főhősnő pedig még keresi önmagát, viseletének és viselkedésének változásait a Szűz és a Vila[13] (’tündér’) archetípusa[14] mozgatja, rángatja.

Mivel az Egy játékos, aki nyer műfaja – a legtöbb Jókai-regényéhez hasonlóan – tragikus vége ellenére: románc,[15] érdemes megvizsgálnunk a szereplők archetipikus vonásait,[16] a helyszínek és cselekmények tipikus/prototipikus/mitopoétikus vonásait, hogy feltárhassuk a regény mélyrétegeit. A románcíró ugyanis stilizált figurákat ábrázol, „amelyek pszichológiai archetípusokká növekszenek.” – idézi Northon Frye 1998-as gondolatait Adamikné Jászó Anna.[17] Így a románcok – a mítoszokhoz, mesékhez, mondákhoz hasonlóan – megközelíthetők az archetípusok felől is.[18]

„[…] létezik egy olyan gondolkodás, amely ősi képekben, szimbólumokban fejezi ki magát, s ezek régebbiek a történeti embernél, ősidők óta vele születettek, végeláthatatlan generációkon át fennállnak, s örök elevenen betöltik lelkünk mélységes alapjait.”[19]

„Az egymást követő nemzedékek csak úgy értik meg egymást, ha van közös nyelvük, ha van gondolkodásukban néhány olyan biztos pont, amelyhez visszatérhetnek, s amelyekre mindig hivatkozhatnak. Vannak, akik ezt a hivatkozási alapot hagyománynak nevezik, mások kultúrának, megint mások közösségi tudásnak, sőt tudatnak.”[20]

Kollektív emlékezet – személyes identitás

„A mítoszok az érzelmeket szólítják meg, és a képzelet segítségével tanítanak, témáik az emberiség kollektív örökségének részei. Miközben személyesen szólítanak meg bennünket, közös emberi tapasztalatok igazsága cseng ki belőlük.”[21]

A vizsgált regény ifjú főhősnője, Milióra 18 esztendős hajadon, aki Metell (ál)nevű bátyjával érkezik csónakon a rettegett Frangipáni várba. Az elbeszélő az első pillanatban Diana/Artemisz istennőként[22] jeleníti meg a szép leányt[23]: „A hölgyalak arca és termete örökül látszott rámaradni valamelyikétől azoknak a hidegvérű istennőknek, akikről a mítosz azt pletykázza, hogy legfeljebb egyszer engedték magukat valami gyöngeségtől meglepetni: Diana [...] lehetett az őse, […].”[24] Bár Metell nem ikertestvére, hanem testvérbátyja Miliórának, testvérkapcsolatuk szorossága Apollónt is megidézi[25] a részint idilli, részint vészjósló jelenetben, amikor először találkozunk velük.[26]

Az „élet tengerén” haladó csónak akár közhelyes metafora is lehetne, ha az élet = utazás fogalmi metafora[27] megjelenése nem lenne a regény világában szimbólumokban és valóságos részletekben is rendkívül gazdag. A tengeren járó, a tengerről közeledő dereglyék, ladikok, csónakok mind kikötésre vágynak, ami hol sikerül, hol nem.[28] A kikötést akadályozhatják természeti erők – például a bóra[29] –, ellenséges emberi erők – például az uskókok vad, hegyi népe[30] –, de akár a nagy fehér cápa is.

Miliórát és Metellt delfinek[31] kísérik a vízen, ám hirtelen megjelenik a barcarolás testvéridillben egy hatalmas fehér cápa, mely veszélyre figyelmezteti őket. Ez a cápa a regény végén visszatér, s mintegy igazságot szolgáltat:[32] végez a regény démoni figurájával, a többször is alakot és identitást váltó, bosszúéhes játékosával, egészben elnyeli.

Metell bizonytalan időre a Frangipáni várban, annak is három, a tengerre néző toronyszobájában hagyja húgát, amíg ő vagyonukat kártyán visszaszerezni Párizsba megy. Ebben az elzártságban, ahol Milióra egyedüli társasága Axamita leányasszony strázsamester, hamarosan megkezdődik különös átalakulása ifjú, szelíd, pityergő, a kolostort éppen csak elhagyó imádságos hajadonból a dalmát vidék rettegett Margueritájává, aki hol régi uskók balladákban, hol Milióra álmaiban,[33] hol Axamita személyes élménybeszámolóiban jelenik meg, s akiről sem Milióra, sem az olvasó nem tudja eldönteni, valóságos személy volt-e valaha.[34]

Ahogyan egyre többen látják Miliórában Margueritát, Deli Markó,[35] uskók fejedelem balladai menyasszonyát vagy éppen a francia katonák végzetes megbetegítőjét, a lány maga is Margueritává alakul: balladát ír, amit elő is ad, bár eleinte még nem guzlán, a helyiek népi hangszerén, hanem zongorakísérettel. Álmaiban ő a megénekelt menyasszony,[36] aki aztán a valóságban is elkezd az uskók leányok módján öltözködni, ételeit is uskók asszonyként készíti, s a hegyekbe vágyik, harcolni is kész – ha nem is íjjal, mint Artemisz. Milióra álmaiban, verseiben „olyan fantáziák reprodukálódnak, amelyeknek az alapja többé nem a személyes reminiszcencia, hanem a tudattalan mélyebb rétegének a megnyilvánulása, annak a rétegnek, amelyben az általános emberi, ősi képek szunnyadnak.”[37]

„Mindaddig, míg a kollektív tudattalan és az individuálpsziché megkülönböztethetetlenül összeforr, minden fejlődés lehetetlen, a határt nem lehet áthágni […]. Ha az álmodó mégis elszánja magát arra, hogy a határon átlépjen, a tudattalan megelevenedik, megragadja, és nem ereszti.”[38]

Milióra lényében a tiszta Szűz istennői archetípus elegyedik a kollektív emlékezet rossz tündéréével, nagyhatalmú fiatal boszorkányáéval, a „Viláéval”.[39] Artemisz Holdistennőnek eleve van sötét aspektusa is, ezt erősíti – a Szűz Máriához fohászkodó Axamitával szembehelyezkedve – a néphagyományok, hiedelmek pusztító vilája, aki még a nagy szélnek, a bórának is parancsol.

Ahogyan Thomas Mann József és testvérei című regényében egymásra fényképeződnek múltbeli és jelenlegi események, s a szereplők – például a vén Eliezer[40] – gyakran már nem is tudják eldönteni, vajon a saját személyes történetüket mesélik-e vagy éppen valamely ősükét, ebben a Jókai-regényben is találunk vissza-visszatérő, újra megelevenedő mintákat, mintázatokat.[41] Milióra és Deli Markó második találkozása, a „viharos” viszontlátás alkalmával a vár barlangjában rejtőzik el. Ez a motívum szerepel a régi balladában és a Milióra által írt költeményben is. A fiatalok mintegy megvalósítják, megélik, újraélik a kollektív emlékezet által őrzött, a lány személyes álmaiban megjelenő és képzeletében élő eseményeket. Azzal, hogy a magát a legendák, balladák hősének hazudó Deli Markó Margueritának szólítja Miliórát, végképp összemosódnak és felerősödnek ezek a mintázatok.

Ez a különös jelenség megragadható az eredetileg a biológia területéről kiinduló, Rupert Sheldrake által kutatott morfikus rezonancia fogalmával is.[42] Eszerint az emlékezet nem pusztán a génjeinkben, az agyunkban, a sejtjeinkben van jelen, hanem térben és időben távoli élőlények aktivitása, viselkedése is mutathat erős (mintázatbeli) hasonlóságokat. Míg az álmok és mítoszok gyakran meglepő hasonlóságát Carl Gustav Jung a kollektív tudattalannal,[43] Rupert Sheldrake a morfogenetikus mezőkkel, illetve a morfikus rezonanciával magyarázza. („A ballada is azt kívánja, amit maga Milióra álmodott ki.”[44])

Az egész történet, a maga mitopoétikus alapozásával – jók és rosszak, Isten, Szűz Mária, szentek és ördögök, bűn és bűnhődés stb. – világkép, egy zavaros, identitásvesztett világ képe, melyben csak az archetípusok, szimbólumok nyújtanak némi fogódzót, biztonságot.

„Minden műalkotásban vannak olyan jelképek, motívumok, gesztusok és történetelemek, amelyek, bár tökéletesen illeszkednek a műalkotás egészébe, és műbeli jelentésük vagy indítékuk mindenki számára nyilvánvaló, igazi jelentésüket nem az adott műben kapják, hanem egyetemes szimbólumokként vagy archetípusokként mint készen kapott kultúraelemek kerülnek a műbe.”[45]

A mítoszok világa, a mitopoétikus világkép átjárja a kultúrát, jelen van fogalmi metaforáinkban, nyelvi kifejezéseinkben is, megmutatja magát a nyelvi világmodellben, mely az egyén személyes vélekedésétől függetlenül is megjelenik szóhasználatában (például az egész szókészletünket a mai napig átjáró heliotrópus, vagy akár a már említett, a regényben is releváns az élet = utazás fogalmi metafora). A mítosz „egységbe fogja össze az ösztönös költői tevékenység, a kezdetleges vallás és a környező világról kialakított tudomány előtti elemi fogalmak még alig differenciált szinkretikus egységét”.[46]

Népi vallásosság: imák és ráolvasások

„[…] Jókainak kevés műve tárgyalja vagy tematizálja egyértelműen a vallás problémáit […] – jóllehet majd minden regényében érinti, mondhatnánk, szinte természetes módon, a vallási hovatartozás vagy elkötelezettség mozzanatát.”[47]

Vizsgált regényünk szereplői sajátos, „maguk módján vallásos” magatartással, egyfajta tág értelemben vett népi vallásossággal,[48] saját kultúrájuknak megfelelő magatartással, szokásokkal, hagyományokkal viszonyulnak „a transzcendens világ, a természet, a társadalom és a történelem egészéhez”,[49] különösen nehéz élethelyzetekben.

Az Egy játékos, aki nyer című regényben vallásos megnyilvánulásokkal szinte kizárólag krízishelyzetekben találkozunk. Egyedül Axamita leányasszony környezetének leírásában vannak támpontok arra vonatkozóan, hogy Mária-tisztelő, és a hétköznapokban is buzgón imádkozik: „Egy nagyon kicsiny kis Mária-kép bronzkeretben függött az ágy fölött, s ugyanazon a szegen egy erősen megkopott olvasó ezüstfeszülettel.”[50]

A regény valamennyi szereplője, akinek vallási hovatartozásáról említést tesz az elbeszélő, katolikus keresztény. A helybeli morlákok[51] – Axamita leányasszony és Pablo, a halász – a vidéken tisztelt szenteket, vallási ünnepeket, szokásokat emlegeti: Orbán-nap, Szent György nap stb. Ugyanakkor hitvilágukba mágikus elemek is keverednek. A morlák Axamita nemcsak az ördögöktől tart, hanem a manóktól és a boszorkányoktól is, Miliórában pedig a bórának is parancsolni képes tündért, a Vilát látja, akit félve tisztel, letérdelve könyörög hozzá is, nemcsak Szűz Máriához, akinek pedig a környékbeliek kápolnát is állítottak.

A helybeliek Mária-tiszteletéről tanúskodnak az alábbi idézetek:„Én esküszöm a tersatói szent kápolnára, […]”[52] és „No, akkor hát nagy szál viaszgyertyával tartozik a kisasszony a lorettói szent szűznek, […]”.[53]

Teljes imádságszövegeket nem találunk a regényben, rövid, elliptikus, szenteket szólító fohászokat,[54] röpimákat viszont igen, melyek leggyakrabban Istenhez és Máriához szólnak. Ezek többsége kérő, segítségül hívó röpima,[55] de akad közöttük hálaadó és áldó, sőt felajánló is.[56] Például:

„Uram, irgalmazz!”[57] (Axamita)

„Isten legyen irgalmas szegény lelkének!”[58] (Axamita)

„Boldogságos szűz! Oltalmazz!”[59] (Milióra)

„Óh, hála a mi Asszonyunknak.”[60] (Pablo)

„Óh boldogságos Miasszonyunk Lorettóban! Csak az uskókoktól szabadíts meg! Huszonnégy fontos gyertyát adok: csupa viaszkból.”[61] (Pablo)

„Boldogságos szent szűz!”[62] (Axamita)

„Szent Antal, segíts!”[63] (Milióra)

„Isten oltalmazzon. Légy áldott!”[64] (Metell)

Az imákat olykor szakrális cselekmények is kísérik:

„Keresztet vetett magára, s Szent Györgyöt hívta segítségül.”[65]

„Axamita szentelt fűzbarkákat hajigál a kandallóba, s mormogva imádkozik.”[66]

A keresztvetés mint szakrális cselekedet szavak nélkül, önmagában is megjelenik:

„Milióra keresztet vetett magára.”[67]

„Axamita keresztet vetett magára.”[68]

Minél inkább átlényegül Milióra a rettegett, még a szeleknek is parancsolni képes vilává, annál direktebbek kérései, parancsai. Áldást és átkot[69] is mond, hol közbenjárást kérve, hol közvetlenül az elemeket szólítva meg. Nagy performatív erejű, mágikus beszédaktusok ezek:

„Légy áldott a jótettedért!”[70] (Milióra)

„Hogy az Isten bocsásson rájuk olyan szélvészt, ami a tenger fenekére süllyessze valamennyit!”[71] (Milióra)

A bóra megszólításakor az erejében biztos vila hangját halljuk. „A kérő és parancsoló formák a ráolvasó személy teljesülésbe vetett hitét is kifejezik, ami a mágikus cselekvés vélt sikerének feltétele.”[72] Például: „Jöjj elő! Verd a sziklához őket! Hej, bóra! Bóra! Szörnyeteg! Rohanj ki! Üvölts! Ordíts! Dühöngj!”[73]

A vihar törvényszerű erősödése és tombolása tovább növeli a lány hitét abban, hogy mágikus erővel rendelkezik.[74] Végül rászánja magát, hogy Axamita könyörgésére – a népi hiedelem szerint – véget vessen a pusztításnak: „– Csak egy igézésébe kerül. Egy varázslat – és megáll a szél. Vegye a kezébe ezt a handzsárt, menjen ki vele a kis kertbe, aztán hajítsa el ezt szél ellenében, ezzel a kiáltással: „Állj meg! Térj meg!”Ahol az elhajított handzsár a földben megáll a hegyével, ott vérnyom marad, a bóra lába megsebesül benne, egyszerre megsántul, és aztán hazamegy bicegve.”[75]

A lány azonban nemsokára rádöbben, hogy nem rendelkezik mágikus erővel, s egy időre kijózanodik:

– Állj meg! Térj meg! – kiálta szél ellenében fordulva, s aztán hegyével előre hajítá bele a bórába a handzsárt; az nagyot repült, s megállt a nagy szeméthalmazban. De biz annak a pengéjén nem látszott semmi vérnyom; nem is sántult meg tőle a bóra, csak olyan jó kedvvel fútt, mint eddig. Többször is megkísérté még Milióra a babonát; de nem találta el módját, a vihar nem vett tudomást róla. Ez egy kicsit megszégyeníté. Hogy az ő parancsszava olyan keveset használ.[76]

Metell és Milióra keleti katolikus, görögkatolikus, ún. „unitus”[77] vallási neveltetésben részesült. Mindkettejük számára fontos a bűnbocsánat. Milióra többször töpreng azon, vajon vétek-e, amit érez, gondol, tesz. Hiányzik neki a vallási közösség, s kiváltképp egy pap, akinek vasárnaponként meggyónhatná a bűneit, akitől iránymutatást kaphatna.

Metell végóráján papot hívat a barátjának hitt lord Adammel: „És most hívass nekem egy papot, görög unitus pópát; ne ortodoxot, mert azoknál a gyónás nem járja. – Teher nyomja a lelkemet. – Azt hiszem, hogy az a mesterség, amivel én vagyont szereztem, egészen hasonlít a banditáéhoz. – Ki tudja, hogy ítélnek odaát a másvilágon?”[78]

Az uskók emberről ugyanakkor ezt olvashatjuk a regényben: „A vallást nem tartja, hanem a varázslatot féli.”[79] Egyedül a démoni megtévesztő, a magát Deli Markónak kiadó „játékos” tudja, hogy Milióra nem a rettegett vila. Emberei nem merik megközelíteni a Frangipáni várat, ő viszont titokban többször is visszatér, számító, megtévesztő játékosként, félelem nélkül.

Balázs József Attila, Kiss Gábor: Jókai-enciklopédia

„Mais c’est le jeu!”[80]

Az elemzett Jókai-regényben két férfi főhősünk is játékos.

Metell szerencsejátékon szeretné visszaszerezni azt a pénzt, mellyel ősi birtokukat kiválthatná húga és a maga számára. Azzal, hogy Párizs hírhedt „tatár táborába” megy álnéven játszani, megszegi egy sokáig megtartott ígéretét, melyet nagybátyjának tett, miután annak fia végzett magával egy – Metellnek – kifizetetlen kártyaadósság miatt. Metell Párizsban nem szenvedélyből játszik, hanem csupán azért, hogy elegendő pénzt nyerjen a nemesi birtok visszaszerzéséhez, s ahhoz, hogy húgát, Miliórát kiszabadíthassa a kényszerű „várfogságból”. Mikor összegyűlik a pénz, abbahagyja a szerencsejátékot, s kész elhagyni Párizst. Ebben azonban megakadályozza a másik játékos, lord Adam.

A regény démoni hőse, lord Adam egyáltalán nem a pénz iránt mutatja a legnagyobb érdeklődést; ő emberi életekkel játszik. Végül mindketten életüket vesztik. Metellt lord Adam árulása következtében nagybátyja lövi le, lord Adamet pedig a végzet, a sors bünteti halállal egy nagy fehér cápa képében.

Az alakváltó, démoni játékos

Démoni játékosunkat lady Adaminaként ismerjük meg a „tatár táborban”:

Leghírhedettebb alakja volt a tatár tábornak a restauráció első éveiben a rejtélyes lady Adamina. […] Mikor angol ménen lovagol, női nyeregben, akkor fátyol takarja az arcát, mikor meg arab paripát ül meg, akkor keleties öltözetet visel, a turbán paradicsommadara csak árnyékozza, de nem takarja arcát; […] a sétányon, a nappali toaletthez ki van festve liliom- és rózsaszínre; este a színházban néha a sötét ruhához márványfehér arcot visel, máskor meg tiszta fehér ruhához, fehér csipkefátyolhoz meghagyja a természetes barna arcszínét. Mindegyikkel elveszi az embereknek az eszét.[81]

Lady Adamina gátlástalanul flörtöl, játszik, kegyetlenkedik a „tatár táborban”[82] megforduló férfiakkal. Vonzereje extravaganciájában és kiismerhetetlenségében rejlik. Egyedül Metell nem hódol be neki.

„Néhány évig egy folytonos maskara-bál volt itt az élet”[83] – olvashatjuk az elbeszélő szövegében a Camp des Tartares világáról, így Lady Adamina is jó ideig rejtőzhetett választott álöltözetei alatt, s közben rengeteg fontos és hasznos politikai információhoz juthatott lovagjaitól.

Ebben a tarka, hamis forgatagban Metell ugyan álnéven vegyült el, ám „megtartotta nemzeti viseletét […]”[84], s voltaképpen erős erkölcsi tartás jellemzi, annak ellenére, hogy megszegte nagybátyjának tett ígéretét.

Metell szerencséje akkor fordul visszájára, amikor egy aljas játszma, egy ördögi játék részesévé is válik, gyanútlanul.

A fordulópont a vesztes Napóleont kifigurázó színházi előadáson történik, ahol a korábbi lady Adamina Metell oldalán – levetvén női toalettjét – valódi identitását feltárva, férfiként küzd a gyalázat ellen. Azt, hogy Metell – akaratán kívül – leleplezte őt, vagyis hogy be nem vallott, rejtett átöltözéseinek[85] beismerésére kényszerítette, soha nem bocsátja meg neki, bár nyájassága, barátságossága megmarad, így Metell továbbra is közel engedi magához, s csak időnként sejlik fel benne, hogy egyszer még bosszút áll rajta az immár lord Adamként előttünk álló alak. „Hanem azt, hogy engemet a lady Adamina szerepéből kiugrattál, hogy engemet kényszerítettél arra, hogy férfi voltomat és igazi nevemet egész világ hallatára kikiabáljam: ezt nem hagyom neked oda ingyen: ezért megtorlást fogok rajtad venni!” – mondja a lelepleződés utáni elutazás búcsúpillanataiban a lord Metellnek.[86]

Hogy lord Adam álöltözeteinek milyen összetevői lehettek a kémkedésen kívül, az a regényben homályban marad, de az ún. „cross-dressing”[87] hátterében több minden is meghúzódhat, nem csupán a kémkedés.

Egyetlen vonatkozást megemlítve ezek közül: a színházi ember, a színésznő feleségek és jelmezek világában oly otthonos Jókai gyakran játszik a beöltöztetések és átöltöztetések eszközével. Egy korábbi tanulmányban elemeztük is Szép Mikhál álöltözeteit,[88] ám ugyanebben a regényben a férfi főhős, Kalondai Bálint is érintett a kulturális szignálok különös váltogatásaiban: egy ízben női ruhába öltözteti a pedellust, később ő maga török fogva tartójának, a szépséges Dzsigerdila mészáros férjének ruháját veszi magára, máskor pedig Ali szolga öltözetébe bújik a farsangi sokadalomban, hogy észrevétlenül elhagyhassa Kassa városát.

Antalfai Márta a női lélek összetettségének, egymással versengő aspektusainak vizsgálatakor[89] mutat rá Az istenhegyi székely leány című Jókai-elbeszélésben[90] az öltözetek fontosságára, jungi archetípusok bevonásával. A táltosként tisztelt Atyás Mózes egyetlen leánya, Ilona két személyként jelenik meg viseletében és viselkedésében éveken keresztül, míg végül „emberére” talál, s a harcias, haragos amazon aspektus, Lóna visszahúzódik, s egyedül a szelíd és szemérmes Szendile uralja lényét.

Visszatérve a nemi identitását és szexuális orientációját illetően kétségkívül szokatlan „játékosra”: „Maga talál ki egzotikus divatokat, amikben első nap kinevetik, de második nap már megtapsolják. Látni a fején Stuart-főkötőt, lófarkas sisakot, turbánt, prémes kucsmát, orosz gyöngyös pártát, s mind jól illik neki. De legjobban meglepő akkor, mikor semmit se tesz fel a fejére, hanem férfiasan felborzolja a haját, s magas kravátlit köt. Ilyenkor tökéletes lord Byron-arca van, akihez különben is meglepő hasonlatossággal bír.”[91]

Lady Adamina öltözékeiben rendkívül sok a meghökkentő, bizarr elem, illetve a bizonytalanságkeltés, félrevezetés, csavar, például az előző szövegrészben idézett, lord Byronra hasonlító önmegjelenítés.

A párizsi társaság találó véleménye lady Adamináról: „Azt mondják, hogy nincsen szíve.”[92] Ez a szívtelenség, nárcisztikus sértettség, végzetes bosszúvágy irányítja minden lépését.

Miután Metell és a lord Adammé (vissza)változott „jó barát” porig égeti a színházat, s a rendőrségre kerül, a lord származását is felfedi: „Az én nevem, lord Adam of Camelborough; Wellington herceg unokaöccse; a térdszalagrend lovagja!”[93]

Bosszúja részeként lord Adam következő nagy átváltozása, hogy Milióra előtt Deli Markó képében jelenik meg:

E vakító fénytől megvilágítva áll a hajó közepén az uskókok vezére: Deli Markó. Gyönyörű ifjú férfiarc, karcsú, idomzatos termet, viselete csupa skarlát és arany; dolmánya, mellénye négy sor aranypénzzel kirakva, kalpagjának színe nem látszik a ráfűzött imperiáloktól és soveraignektől, arannyal hímzett török övébe drágakövektől csillogó markolatú handzsár és pisztolyok tűzve; bíborköpenyegét fél vállán lecsüggve tartja a zománcos aranylánc.[94]

Milióra azonnal beleszeret e tündöklő szépségű jelenségbe. S „a szerelem a léleknek nem is sejtett hatalmait hívhatja a felszínre.”[95]

Ha a helyiek balladáiban Marguerita örök szerelme Deli Markó,[96] s a dalmát partvidék a különös leányt, Miliórát Margueritaként azonosítja és féli, akkor hát legyen ő Deli Markó!

A lány életében eddig csak egyetlen fiatal férfi létezett: Metell, a bátyja. Magányában, elszigeteltségében Miliórát mélyen megérinti a váratlanul megjelenő férfi szépsége és látszólagos, valójában nagyon is számító, nagylelkűsége, s ahogy korábban említettük, bevonódik a balladák Margueritájának bűvkörébe. Artemisz archetípusa is felerősödik benne: az erdőbe vágyik, fegyvert ragadni, harcolni akar.

„Deli Markó” második megjelenésekor Milióra már uskók asszonyként öltözik, főz, viselkedik, s a vár barlangjában rejtegeti a szerelmét Axamita elől. A balladák Deli Markója is barlangban várja, hogy elinduljon beteljesíteni küldetését. A várból másodszor már csak álruhában léphet ki, mégpedig Milióra ruháiban: „Milióra ruhái egészen ráillettek az uskók hős termetére. A vállfűző segített hozzá. Mikor készen volt a felöltöztetéssel, Milióra maga is meg volt elégedve a művével. Tökéletes asszonyi alak állt előtte. A valóságos »lady Adamina«.”[97]

Ha a regényt kissé felületesen olvasó eddig a pillanatig nem jött rá, ki is az az ifjú uskók, aki magát a régmúlt Deli Markójának adja ki, itt rádöbbenhet a valóságra.

Ez a második, női ruhába való öltöztetés már aligha véletlen. Kifejez valamit Milióra/Marguerita és Deli Markó/lady Adamina összetett, tudatalattijukban gyökerező önfeledt viszonyából.[98]

A Frangipáni várhoz harmadszor közeledő „Deli Markó” ezúttal halásznak öltözik, s a Metelltől tanult barcarolát énekli már messziről, mintha csak Metell lenne, s énekét mandolinnal kíséri: „Mikor a Frangipáni vár négy tornya előbontakozik a partvidék bűvös panorámájából, a halász előveszi a mandolint, s elkezdi énekelni a csónakászdalt. Szép hangja van: olyan csengő, mint egy asszonyi althang.”[99]

Végül a nagy játékost, a démoni cselszövőt is eléri a végzet, a csónak és a nagy fehér cápa újbóli megjelenése mintegy keretbe foglalja az élet = (veszélyes tengeri) utazás mitopoétikus képét, mely szoros összefüggést mutat a nyelvi világmodellben[100] megmutatkozó fogalmi metaforával.

Milióra fiatal boszorkányként, vilaként, Loreleiként[101] sziklákon szökellve, majd üldögélve várja kedvesét a tengerparton, s mikor rádöbben, hogy az ifjút felfalta a hatalmas cápa, Artemisz-Marguerita minden mágikus erejével, handzsárral, egyedül nekiront a tengeri szörnynek. Kedvese a cápa gyomrában elveszíti szépséges arcát, s olyanná válik, mint a „rovinói lázárok”, a környék pestistől eltorzult arcú szerencsétlenjei.

Egy tragikus hősnő vagy belehal szerelme elvesztésébe, vagy beleőrül, mint Shakespeare Ophéliája. Milióra a fájdalomtól végképp elveszíti realitásérzékét.

Axamita leányasszony

Jókai Mór képzeletét megragadta már korábban egy – egyébként zágrábi születésű – hős honvéd leányasszony, Lebstück Mária története, akiről A női honvédhadnagy című írásában olvashatunk. Máriát 1848 márciusától „férfinak tekintette mindenki, Károly volt a neve. Részt vett a vérengző torlaszharczokban, az utczai ütközetekben, egész a döntő ostromig, melyben Windischgraecz seregei a bécsi forradalmat leverték.”[102]

Arra pedig, hogy a napóleoni háborúkban is harcolt nő Kutuzov seregében, Nagyezsda Andrejevna Durova, a Szent György-kereszttel kitüntetett huszártiszt naplójából is tudhatunk. Ennek a naplónak alapján készült a (magyarul) Huszárkisasszony[103] című film.

Axamita leányasszony a Frangipáni vár őrzője. Különös, összetett karakterének lényegét így fogalmazza meg: „férfikarddal az oldalamon, asszonyszívvel a mellemben”.[104]

Külső megjelenésében, lakókörnyezete jellegében, szokásaiban, járásmódjában, beszédében szinte kizárólag egy harcedzett férfi jellemzőit találjuk, ugyanakkor viselkedése hordoz női vonásokat is.

Amikor Metell a Frangipáni várba ér, elkezdi keresni Axamitát, de csak egy katona környezetét, tárgyait találja: „Egy nehézkes lágyfa asztal volt a [szoba] közepén, azon egy dohányvágó deszka, kardpengéből készült aprítóval; az ablakkal átellenben egy hárságy, leterítve egy viseltes durva katonaköpenyeggel. Egy falba vert szegen függött egy medvebőrös gránátos-süveg, s az ágylábhoz volt támasztva egy nagy szuronyos mangaléta,[105] ráakasztva a tölténytartó.”[106]

Egyedül egy kis Mária-kép és egy kopott olvasó utal női jelenlétre.[107]

Akit Metell megpillant végül a vár apró kertjében, arról ezt olvashatjuk:

Magas, csaknem öles alak volt az, széles vállakkal és erős csontokkal. Öltözete a császári gránátosok egyenruhája: a fehér frakk, sárga hajtókával, kék magyar nadrág, fűzött bakanccsal, fején a felhajtható úgynevezett holcmücli[108]. Az egyenruha mellére van varrva a nagy tenyérnyi bronz vitézségi érem, amiket a napóleon-legyőző sereg veteránjai kaptak, meg egy kisebb arany érdemkereszt; a hajtókán levő három csillag jelzi, hogy a vitéz hadi őrmesteri ranggal kvietált.[109]

Metell csak nagy nehezen döbben rá, hogy a megtalált személy maga Axamita leányasszony. A „kemény, merev szögletekké redősült vonásokkal” és kardvágás okozta forradásokkal barázdált arcú strázsamester szájában „kurta pipa”,[110] káromkodik, dörmög, fütyül, ballag, a partról vállára dobva, egyedül hordja fel a bútorokat, még a zongorát is, amit húga számára vásárolt Metell Fiuméban.

Ugyanakkor nem csupán neve árulkodik leány voltáról: kevés szabad idejében fonni szokott, Miliórát pedig egy szobalány segítőkészségével veszi gondozásába. Olykor könnyezik,[111] szemérmesen elfordulva törölgeti a szemét,[112] amikor nehéz gyerekkoráról mesél[113] fiatal úrnőjének:

Lám, én sohasem voltam az. Soha kisleány. Mikor beszélni tanítottak, már káromkodni tanítottak. Nálunk a kisleányokból hamar asszonyok lesznek; egymás között sem beszélnek egyébről, csak arról; hogyan legyenek asszonnyá? Én, amióta eszemet tudom, mindig azon tépelődtem, hogyan lehetnék férfivá? Amint megerősödtem, katonává lettem. Nem válogatták akkor az embert; elbírtam a puskát, nem féltem a tűztől: férfihelyet foglaltam el.[114]

Axamita a hűség és tisztesség élő szobra a regényben. Az őr, a strázsa, akinek élete a szolgálat. A regény végén megtudjuk, hogy haláláig kitart a szolgálatban, önkéntesen, fizetség nélkül is, a megtébolyodott Milióra mellett.

Adamikné Jászó Anna: Jókai novellái

Mandolin és guzla – barcarola és ballada

A mandolin Metell hangszere,[115] a guzla[116] pedig az uskók néphez és vezérükhöz, Deli Markóhoz kapcsolódik.

A mandolin kísérte csónakos dal[117] háromszor hangzik fel a regényben, címzettje mindhárom esetben Milióra. Először Metell baritonján szól, a fivér énekli a csónakban, mikor a testvérpár a Frangipáni vár felé halad. Másodjára búcsúdalként halljuk, amikor halála előtt elénekli és megtanítja a démoni lord Adamnak. Harmadszor már „alt hangon” szól a dal, ismét a Frangipáni vár felé, a halásznak öltözött lord Adam szájából.

Különös, hogy a Miliórához szóló szerelmes dalt kétszer a fivér, harmadszor pedig a mindenkin gátlástalanul átgázoló, halásznak öltözött lord Adam énekli, vagyis még ez a szép, egyszerű dal sem az, ami.

Ahogyan Milióra és Metell testvérkapcsolata Artemisz és Apollón ikerkapcsolatát idézi a műben, azzal, hogy lord Adam Metell dalát énekli, maga is Apollón-szerepbe kerül. Ezt erősíti rendkívüli, ragyogó szépsége. Ám ez a fény, ez a ragyogás mégsem a Naphoz tartozik, olyan, mintha az isteni Apollón árnyéka[118] lenne: „A tűzfénytől beragyogva olyan, akárcsak maga a pokolbeli fejedelem.”[119]

Jókai egész fejezetet szentel regényében a guzlának. „Ah, az a guzla hatalmas egy alkotvány. Abban van egy népnek a története, alkotmánya, igazsága, abban vannak a törvényei, a polgári és büntető kódexe, a vallása, a kánonai, a nemzetközi szerződései; abban az európai garanciái, a mandátumai, a stipulatiói; abban van a programja, a politikai hitvallása, abban van a megholt cár testamentuma, a próféták jóslatai, a költők és államférfiak minden édes és keserű hazugsága!”[120]

Míg a mandolin, s az azzal kísért barcarola a személyes érzelmek kifejezője, a guzla, s az azzal kísért balladák egy nép történetét hivatottak elbeszélni, a kollektív emlékezet segítője, ébren tartója. „Az öregek, a gyermekek pedig körülülik a guzla énekesét, aki a dümmögő hangszert térde közé fogva, reszeli a fűzfanyirettyűvel, s éppen hozzáillő rekedt hangon énekli a »Deli Markó, a királyfi« balladáját.”[121]

A kényszerű várfogságban Milióra elhanyagolja kedves zongoráját, kottáit, a klasszikus darabokat. Verseket ír, s azokat maga kíséri. „Mindenféle fadobozból, görbe fából meg zongorahúrokból csinált valami olyan eszközt, mint egy guzla, ahhoz nyirettyűt, amihez a saját hajszálait használta fel, s aztán azon a hangszeren próbálgatta a Deli Markó nótáját elcincogtatni.”[122] Deli Markóként ismert szerelme elvesztése után egészen bevonódik a guzlás énekmondó szerepébe. Maga készített hangszerén balladákat énekel az uskók nép vitézségéről, és fejedelmük, Deli Markó hőstetteiről.

Ő maga teljesen feloldódik álombeli, képzeletbeli, balladabeli világában. „A nép ajkán az a monda jár felőle, hogy valamikor a vőlegénye odaveszett a tengerbe, s ez megzavarta az eszét. Azóta mindennap várja vissza a kedvesét. Az porrá lett, ő megvénült! De azért még mindig várja, s egész éjjel lámpát éget az ablakában, hogy ha jön a tenger felől a kedvese, odataláljon hozzá. Ez a világból kimaradt nő – Milióra.”[123]

Zárógondolatok

Az Egy játékos, aki nyer olyan világban, olyan korszakban játszódik, melyben népek, nemzetek és nyelvek keverednek. Ahol a fuvaros Fiume központjában nem tudja, hogy az általa Rijekaként ismert települést mások Fiuménak hívják. Ahol Porto Rébe azért nem jut el egyszerűen az újdonsült vártulajdonos, Metell, mert némelyek a helyet csak Kraljevicaként tartják számon. Van, aki a Frangipáni várat sem tudja azonosítani, csak akkor, amikor kiderül, az a rettegett „skriljevo spital”. Ahol olyan gyors egymásutánban váltogatták egymást háborús időkben az uralkodók, a helységnevek és pénznemek, hogy a kikötői forgatagban alig találja a helyét és identitását az ember.

Olyan korban játszódik a regény, melyben a Palais Royal udvarát a Camp de Tartares értékvesztett, silány deszkabódé-világa foglalja el. Hamisság és látszatcsillogás. Egy regény, melynek hősei meghasonlanak, meghalnak vagy megőrülnek. Melyben a stabilitás, megbízhatóság egyedül a hősies, állhatatos Axamita strázsamester leányasszony különös, cseppet sem mindennapi, ugyanakkor kétségkívül önazonos karakterében mutatkozik meg.

A mű voltaképpen a meghasonlottságról, a bűnről és bűnhődésről/büntetésről szól. Bár valláserkölcsi értelemben e kérdések csak Metellt és Miliórát foglalkoztatják, a helybeliek néphiedelmei, népi vallásossága is viszonyul e fogalmakhoz. A napóleoni háborúk idején pestisben megbetegedettek sorsát fékezetlen nemi kicsapongásaiknak tulajdonítják. A regényben „rovinói lázárokként” emlegetett, „csomában”[124] szenvedők sorsát a környékbeliek büntetésként értelmezik.

Metell nagybátyjának tett fogadalmát szegi meg, mikor újra kártyát vesz a kezébe, tudván, hogy ha ez kiderül, halál fia. Kockáztat, és veszít, elveszíti az életét.

Lord Adam oly ügyes manipulátor, oly eszes stratéga, hogy játékosként mindvégig nyerésre áll; őt a Sorsnak kell megbüntetnie: a nagy fehér cápa nyeli el.

Jókai románcában sok réteggel találkozunk, s ezek mindegyike sajátos – cseppet sem ok-okozati – összefüggést mutat egymással: az álmok, a fantázia, a személyesen megélt valóság. a történelem, a kollektív emlékezet stb. „Ha ugyanis egy archetípus az álomban, a fantáziában vagy az életben feltűnik, sajátos befolyást vagy olyan erőt hoz magával, amely numinózusan, azaz megbűvölően vagy cselekvésre ingerlően hat.”[125]

Jókai Mór, a „nagy mesemondó” biztos kézzel merít a kollektív tudattalanból. Az Egy játékos, aki nyer című románca (is) messze túlmutat önmagán mitopoétikus világmodelljével, ősképeivel, szimbólumaival (Nap, Hold, tenger, vihar, csónak, olajfa, delfin, cápa stb.), archetipikus helyszíneivel (erdő, barlang, vár, torony, kert)[126]. Ugyanakkor ezek az archetípusok és szimbólumok is csupán az elme és a képzelet fogódzói, hogy a sokak által ismert, ősi mintázatok közvetítésével fejezzenek ki nehezen megnevezhető létélményeket. Ezt a folyamatot segíti, erősíti a vallásban, rítusokban, hiedelmekben is élő, morfikus rezonancia. Ez segítheti a befogadót és az elemzőt is a mű mélyebb rétegeinek megismerésében.

Jelen tanulmány kísérlet, létrejöttének elsődleges „értelme és célja […] abban rejlik, hogy gyökerét vesztett racionális tudatunk visszagyökereddzék tudattalan ösztönös természetünk mélységeibe.”[127]

Spannraft Marcellina

Irodalom

• Ács János: Változatok az átöltözésre, Napút, 2001. 03.
• Adamikné Jászó Anna: Jókai és a retorika, Budapest, Trezor Könyv- és Lapkiadó, 2016.
• Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben, Budapest, Új Mandátum, 2006.
• Balázsi József Attila – Kiss Gábor: Jókai-enciklopédia, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2020.
• Bogár László: Mese nincs, csak mese van, in Béres István – Korpics Márta (szerk.) Ha kiderül az alkony, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2019, 147–151.
• Bolen, Jean Shinoda: Bennünk élő istenek, Budapest, Studium Effektive, 2007.
• Bolen, Jean Shinoda: Bennünk élő istennők, Budapest, Studium Effektive, 2008.
• Buda Béla: Szexuális viselkedés – Jelenségek és zavarok – társadalmi és orvosi dilemmák, Budapest, Animula, 1994.
• Eliade, Mircea: Az örök visszatérés mítosza, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1998.
• Franz, Marie-Louise von: Női mesealakok, Budapest, Európa, 1995.
• Frazer, James G.: Az Aranyág, Budapest, Osiris-Századvég, 1995.
• Hamvas Béla: Scientia Sacra III. Szentendre, Medio, 2015.
• Hoppál Mihály et al.: Jelképtár, Budapest, Helikon, 2004.
• Iancu Laura: „Elrendítem Istennek” A fohász.
• Jung, Carl Gustav: Mélységeink ösvényein, Budapest, Gondolat, 1993, 20.
• Jung, Carl Gustav: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, Budapest, Európa, 1993.
• Jung, Carl Gustav: Pszichológia és költészet.
• Jung, Carl Gustav: Alapfogalmainak lexikona, I., ford Bodrog Miklós, Budapest, Kossuth, 1997.
• Korpics Márta–P. Szilczl Dóra: Miért kommunikáció, miért szakrális? in uő. (szerk.): Szakrális kommunikáció, Budapest, Typotex, 2007.
• Kövecses Zoltán: A metafora, Budapest, Typotex, 2005.
• Lovász Irén: Szakrális kommunikáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2011.
• Lovász Irén: Áldás, átok, jókívánság. A performatívumok szerepe a magyar néphagyományban, in Béres István – Korpics Márta (szerk.): Ha kiderül az alkony, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2019, 117–133.
• Lőrincz Jenő: Dosztojevszkij-hősök játékszenvedélye, Lege Artis Medicinae, 2010. 2. sz., 154–156.
• Magyar írók az Adrián (válogatta és összeállította: Kiss Gy. Csaba), Budapest, Palatinus, 2007.
• Magyar Katolikus Lexikon
• Magyar Katolikus Lexikon
• Margócsy István: Bálványosvár – avagy Jókai és a vallás, Tiszatáj, 2014, 62–74.
• Neumann, Erich: A Nagy Anya. A Magna Mater archetípusa a jungi pszichológiában, Budapest, Ursus Libris, 2005.
• Nyilasy Balázs: A romance fogalmához (A szerző 2011-es, A 19. századi modern magyar románc című könyvéből vett részlet szerkesztett változata)
• ONG, Amandas: Cross-dressing: a secret history, Economist, 2018. március 20.
• Pilinszky János: A mű születése (1947.), in Jelenits István (szerk.): A mélypont ünnepélye. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984
• Pócs Éva: Ráolvasás, in Vargyas Lajos (szerk.): Magyar Néprajz V., Budapest, Akadémiai, 1988, 633.
• Sheldrake, Rupert: Mind, Memory, and Archetype: Morphic Resonance and the Collective Unconscious, Psychological Perspectives, 1987. 1. 9–25.
• Spannraft Marcellina: Költészet és szakralitás, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2016.
• Spannraft Marcellina: Archetípusok és sorsok Jókai Mór Szép Mikhál című regényében, in Korpics Márta – Spannraft Marcellina (szerk.): Társadalmi kommunikáció és szakralitás. Közelítések és mélymerülések, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2020, 219–231.
• Szilágyi N. Sándor: Hogyan teremtsünk világot? Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács, 1996.
• Sziágyi N. Zsuzsa: A mitopoétikus és a nyelvi világmodell W. Shakespeare A vihar című drámájában, Hungarológia, 1997. 11., 137–157.
• TESz. = Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I−III, Budapest, Akadémiai, 1967−1976.

Szépirodalmi források

• Jókai Mór: Egy játékos, aki nyer, Budapest, Szépirodalmi, 1961.
• Jókai Mór: A női honvédhadnagy, in Jókai Összes Művei, Nemzeti Kiadás, XCII. Őszi fény. Újabb elbeszélések, Budapest, Révai Testvérek , 1898. https://mek.oszk.hu/07300/07307/07307.htm
• Jókai Mór: Az istenhegyi székely leány in Jókai Mór Dekameronja, Hatodik kötet, Pest, Heckenast Gusztáv, 1859, 1–70. . https://epa.oszk.hu/00000/00030/00169/datum03693/cim203697.htm
• Jókai Mór: A Magláy család, in Jókai Mór újabb regényei, Budapest, Révai Testvérek, 1887, 1–68. https://mek.oszk.hu/11400/11437/pdf/11437.pdf
• Mann, Thomas: József és testvérei, ford. Sárközi György, Budapest, Magyar Helikon, 1968.
• Shakespeare, William: A vihar, ford. Babits Mihály, Budapest, Magyar Helikon, 1974.

Internetes források

• Dienes Ottó: Hamvas Béla és a szakrális metafizika (Scientia Sacra)
• Fried István: Egy Jókai-vígjáték komor hőse (Letöltés: 2020. augusztus 21.)
• História, 1983-056. Digitális Tankönyvtár
• Kitanics Máté: A Magyarországra irányuló horvát migráció a 16-18. században, PhD disszertáció, Pécs, PTE, 2014.
• Sheldrake, Rupert: Morphic Resonance
• Sheldrake, Rupert: Morphogenetic Fields
• Szigeti János: Egy Jókai Mór-regény forrásvidéke – Egy játékos, aki nyer
• https://library.hungaricana.hu/hu/view/DunantuliProtestansLap_1930/?pg=44&layout=s&query=uskók
• http://szigethvar.hu/var/1598-deli-m%C3%A1rk%C3%B3-balszerencs%C3%A9je

Film

• Гусарская баллада (magyarul: Huszárkisasszony) című film

Jegyzetek

[1] Spannraft Marcellina: Költészet és szakralitás, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2016.

[2] Dienes Ottó: Hamvas Béla és a szakrális metafizika (Scientia Sacra)

[3] Pilinszky János: A mű születése (1947.), in Jelenits István (szerk.): A mélypont ünnepélye. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984, 41.

[4] Vö. „A hagyomány a létezés intakt állapotát akarja helyreállítani.” Hamvas Béla: Scientia Sacra III. Szentendre, Medio, 2015, 10.

[5] Idézi Adamikné Jászó Anna: Jókai és a retorika, Budapest, Trezor Könyv- és Lapkiadó, 2016, 164.

[6] Bogár László: Mese nincs, csak mese van, in Béres István – Korpics Márta (szerk.) Ha kiderül az alkony, Budapest, KRE – L’Harmattan, 2019, 147.

[7] Korpics Márta–P. Szilczl Dóra: Miért kommunikáció, miért szakrális? in uő. (szerk.): Szakrális kommunikáció, Budapest, Typotex, 2007, 20.

[8] Jókai Mór: Egy játékos, aki nyer, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 597.

[9] A Dosztojevszkij-regény magyar fordítása 1888-ban jelent meg.

[10] Lőrincz Jenő: Dosztojevszkij-hősök játékszenvedélye, Lege Artis Medicinae, 2010. 2. sz., 154–156.

[11] Az elbeszélő leírás szerint a karambolt „dákóval és csontgolyókkal” játsszák, „tekézőasztalon”. Jókai: Egy játékos, 78.; Vö.: Balázsi József Attila – Kiss Gábor: Jókai-enciklopédia, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2020, 450.

[12] Vö.: Magyar írók az Adrián (válogatta és összeállította: Kiss Gy. Csaba), Budapest, Palatinus, 2007.; Szigeti János: Egy Jókai Mór-regény forrásvidéke – Egy játékos, aki nyer

[13] Vö.: Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 854. A szláv vila szó a magyar villő szóval, s talán a német Willi-vel is rokon. Vö. TESz. = Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti – etimológiai szótára III., Budapest, Akadémiai, 1976, 1148.

[14] Erich Neumann: A Nagy Anya. A Magna Mater archetípusa a jungi pszichológiában, Budapest, Ursus Libris, 2005, 81.; Carl Gustav Jung: Alapfogalmainak lexikona, ford. Bodrog Miklós, Budapest, Kossuth, 1997, 69–74.

[15] Pontosabban: a románcnak az ún. szerencsétlen vagy negatív románc változata. Vö. Adamikné Jászó Anna: Jókai és a retorika, Budapest, Trezor Könyv- és Lapkiadó, 2016. 20.

„A románcot vágyteljesítő álom jellemzi […]; a bonyodalom lényege a kaland, mégpedig a sikeres keresés; konfliktusa a protagonista és az antagonista (a jó és ellenfele) között zajlik.” Uo.

[16] Vö. Spannraft Marcellina: Archetípusok és sorsok Jókai Mór Szép Mikhál című regényében, in Korpics Márta – Spannraft Marcellina (szerk.): Társadalmi kommunikáció és szakralitás. Közelítések és mélymerülések, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2020, 219–231.

[17] Uo. és Nyilasy Balázs: A romance fogalmához

[18] Vö. pl. Marie-Louise von Franz: Női mesealakok, Budapest, Európa, 1995.; Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben, Budapest, Új Mandátum, 2006.

[19] Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein, Budapest, Gondolat, 1993, 20.

[20] Hoppál Mihály: Jelkép és kulturális emlékezet, in Hoppál et al.: Jelképtár, Budapest, Helikon, 2004, 5.

[21] Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istennők, Budapest, Studium Effektive, 2008, 15.

[22] Vö. Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istennők, Budapest, Studium Effektive, 2008, 45–75.

[23] „A mitológiai alakok viselkedésmintái és a nő pszichológiája közötti összefüggésre Erich Neumann jungiánus analitikus Amor és Pszükhé című könyvében mutat rá.” Uo., 14.

[24] Jókai: Egy játékos, 37.

[25] „Artemisz és Apollón is a felnőtté válás előtt álló ifjúságot képviselik a mitológiában.” Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istenek, Budapest, Studium Effektive, 2007, 154.

[26] „Nem meglepő […], ha a költő […] a mitológiai alakokhoz fordul, hogy élményét megfelelőképpen kifejezze.” Carl Gustav Jung: Pszichológia és költészet.

[27] Kövecses Zoltán: A metafora, Budapest, Typotex, 2005, 69.

[28] Vö. még pl.: egy csónakban evez, veszélyes vizekre evez, révbe ér

[29] A bóra „az isztriai és dalmát tengerparton főleg télen pusztító száraz, hideg, viharos északi szél”. Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 133.

[30] „szökevény a török által elfoglalt területekről menekült délszláv harcos, aki zsoldosként harcolt tovább vagy csoportokba verődve fosztogatott” Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 833.; Vö. még: https://library.hungaricana.hu/hu/view/DunantuliProtestansLap_1930/?pg=44&layout=s&query=uskók

[31] „A nőies őselem, a tengerszimbóluma”, ugyanakkor Apollónhoz közvetlenül is kapcsolódik. Hoppál Mihály et al.: Jelképtár, Budapest, Helikon, 2004, 64.; Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istenek, Budapest, Studium Effektive, 2007, 152–186.

[32] A cápa szimbolikusan a cetnek feleltethető meg a regényben. Jókai bizonyára a természeti hűség kedvéért ír cápáról. Vö. Hoppál: Jelképtár, 2004, 53–54.

[33] „A tudat kihagyásai, pl. álom […] során olyan lelki produktumok vagy tartalmak lépnek felszínre, amelyek a primitív lelkiállapot összes jegyeit viselik, mégpedig nem csupán formájukat, hanem jelentésüket illetően is.” Carl Gustav Jung: Pszichológia és költészet.

[34] „Olyan szövetből / vagyunk, mint álmaink, s kis életünk álomba van kerítve.” – hangzik Prospero szájából Shakespeare A vihar című drámájának IV. felvonásában. (William Shakespeare: A vihar, ford. Babits Mihály, Budapest, Magyar Helikon, 1974, 78. Ehhez a drámához meglepően sok mintázatbeli hasonlóság köti az elemzett Jókai-regényt. Természetesen nem közvetlenül, hanem a mitopoétikus világmodellen, az archetípusokon keresztül.

[35] Deli Markó alakja megjelenik Jókai Mór: A Magláy család című kisregényének II. fejezetében is. Jókai Mór: A Magláy család, in Jókai Mór újabb regényei, Budapest, Révai Testvérek, 1887, 4–6.

Az alakról bővebben még: Fried István: Egy Jókai-vígjáték komor hőse; http://szigethvar.hu/var/1598-deli-markó-balszerencséje

[36] Vö. az álom-én fogalmával, Carl Gustav Jung: Alapfogalmainak lexikona I., ford. Bodrog Miklós, Budapest, Kossuth, 1997, 17.

[37] Jung: Bevezetés, 45.; Marie-Louise von Franz: Női mesealakok, Budapest, Európa, 1995, 7–24..

[38] Jung: Bevezetés, 63.

[39] Erich Neumann: A Nagy Anya. A Magna Mater archetípusa a jungi pszichológiában, Budapest, Ursus Libris, 2005, 81.

[40] A regénybeli Eliezer Jákobot szolgálja, de történetei egy részében, mintha Ábrahám azonos nevű szolgája lenne. Vö. a regény sokat idézett kezdőmondatával: „Mélységes mély a múltnak kútja.” Thomas Mann: József és testvérei, ford. Sárközi György, Budapest, Magyar Helikon, 1968, 7.

[41] A Pattern (mintázat) fogalmát lásd Rupert Sheldrake morfogenetikus mezők (Morphogenetic Fields), illetve morfikus rezonancia (Morphic Resonance) elméletében, pl.: https://www.youtube.com/watch?v=-3iI3JNc38Q

[42] https://www.sheldrake.org/research/morphic-resonance/introduction

[43] „A kollektív tudattalan egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakult ki tapasztalatok lecsapódásából és ezeknek a priori voltából. E képben bizonyos vonások, az ún. archetípusok vagy dominánsok az idők folyamán pontosan körvonalazódtak.” Carl Gustav Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, Budapest, Európa, 1993, 61.

[44] Jókai: Egy játékos, 219.

[45] Szilágyi N. Zsuzsa: A mitopoétikus és a nyelvi világmodell W. Shakespeare A vihar című drámájában, Hungarológia, 1997. 11., 137–157.

[46] Idézi Jeleazar Meletyinszkijt Szilágyi N. Zsuzsa. Uo. 138.

[47] Margócsy István: Bálványosvár – avagy Jókai és a vallás, Tiszatáj, 2014, 62–74.

[48] Magyar Néprajzi Lexikon: „a hivatalos vallás népi gyakorlata és tudatformái, kiegészülve a parasztság hitében és gyakorlatában fellelhető, más eredetű, ill. spontán keletkezésű elvekkel és gyakorlattal, ezekkel egy rendszerben, azonos funkcióban működve”

[49] Magyar Katolikus Lexikon

[50] Jókai: Egy játékos, 19.

[51] Más néven vlachok: a dalmát hegy- és partvidék egyik szláv népe. Vö. Kitanics Máté: A Magyarországra irányuló horvát migráció a 16-18. században, PhD disszertáció, Pécs, PTE, 2014. 26–30. http://foldrajz.ttk.pte.hu/files/doktori-iskola/nv/disszertacio/kitanics_disszertacio.pdf ; Vö.: Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 560.

[52] Jókai: Egy játékos, 222.

[53] Uo. 221.

[54] Vö. Iancu Laura: „Elrendítem Istennek” A fohász.

[55] „rövid, pár szavas szóbeli imádság, mellyel napközben, amikor nincs idő hosszabb imádságra, a teendők megszakítása nélkül Istenhez tud emelkedni a lélek.” Magyar Katolikus Lexikon

[56] Vö. az ima típusai: „kérelem (petíció), segítségül hívás (invokáció), köszönetnyilvánítás (hálaadás, dicséret), felajánlás (dedikáció), esdeklés (szuplikáció), könyörgés közbenjárásért (intercesszió), hitvallás, vallomás (konfesszió), bűnbánat, vezeklés (penitencia), áldás (benedikció)” Lovász Irén: Szakrális kommunikáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2011, 53.

[57] Jókai: Egy játékos, 179.

[58] Uo. 225.

[59] Uo. 46.

[60] Uo. 133.

[61]Uo. 134.

[62] Uo. 169.

[63] Uo. 47.

[64] Uo. 207.

[65] Uo.195.

[66] Uo.171.

[67] Uo. 128.

[68] Uo. 179.

[69] „Az eredeti funkciójában használt átok tulajdonképpen rontó célú, rossz szándékkal elmondott ráolvasás.” – idézi Pócs Évát Lovász Irén: Áldás, átok, jókívánság. A performatívumok szerepe a magyar néphagyományban, in Beres István – Korpics Márta (szerk.): Ha kiderül az alkony, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2019,

[70] Jókai: Egy játékos, 140.

[71] Uo. 168.

[72] Pócs Éva: Ráolvasás, in Vargyas Lajos (szerk.): Magyar Néprajz V., Budapest, Akadémiai, 1988, 633.

[73] Jókai: Egy játékos, 168.

[74] Vö. a homeopatikus mágia fogalmával, jelenségeivel: James G. Frazer: Az Aranyág, Budapest, Osiris-Századvég, 1995, 21–42.

[75] Uo. 178.

[76] Uo. 181.

[77] Vö.: Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 830.;  „1715: III. Károly megalapítja Erdélyben a fogarasi görög katolikus (unitus) püspökséget.” História, 1983-056.

[78] Jókai: Egy játékos, 207.

[79] Uo. 146.

[80] „Hát bizony ilyen a játék!” Uo. 215.

[81] Jókai: Egy játékos, 90–91.

[82] Francia nevén: „Camp des Tartares”. „Csaknem ötven esztendeig látta a félvilág a »tatár tábort«, egy fabódékból, deszkasátorokból, emeletre tákolt gerendatornácokból egymás hegyire-hátára halmozott tömkeleget, a Palais Royal udvarán garázdálkodni.” Uo. Vö.: Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 795.

[83] Jókai: Egy játékos, 69.

[84] Uo. 76.

[85] A színházi világ „nadrág-, illetve szoknyaszerepei” az ún bevallott átöltözések kategóriájába tartoznak.

[86] Érdekes, de e tanulmány látókörén túlmutató lenne megvizsgálni, vajon lady Adamina képében mit árul el lord Adam a külvilágnak női lélekrészéről, animájáról.

[87] A fogalommal kapcsolatban pl.: Amandas Ong: Cross-dressing: a secret history, Economist, 2018. március 20.; Vö. Buda Béla: Szexuális viselkedés – Jelenségek és zavarok – társadalmi és orvosi dilemmák, Budapest, Animula, 1994, 188–252..

[88] Spannraft Marcellina: Archetípusok és sorsok Jókai Mór Szép Mikhál című regényében, in Korpics Márta – Spannraft Marcellina (szerk.): Társadalmi kommunikáció és szakralitás. Közelítések és mélymerülések, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2020.

[89] Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben, Budapest, Új Mandátum, 2006.

[90] Jókai Mór: Az istenhegyi székely leány in Jókai Mór Dekameronja, Hatodik kötet, Pest, Heckenast Gusztáv, 1859, 1–70.

[91] Jókai: Egy játékos, 91.

[92] Jókai: Egy játékos, 92.

[93] Jókai: Egy játékos, 107.

[94] Jókai: Egy játékos, 136.

[95] Jung: Bevezetés, 65.

[96] „Marko Kraljevic (1335 k. – 1395) a délszláv népek hősi népi epikájának legjelentősebb alakja, történelmi személy.” Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 211.

[97] Jókai: Egy játékos, 194.

[98] Vö.„Az emberiség történetében a kétneműség vagy inkább a „nemközöttiség”, az átöltözés, az androgünia – a mindennapok, szertartások, hagyományok részét képezte.” Ács János: Változatok az átöltözésre, Napút, 2001. 03.

[99] Jókai: Egy játékos, 219.

[100] Vö. Szilágyi N. Sándor: Hogyan teremtsünk világot? Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács, 1996, 8.

[101] Vö. Neumann, A Nagy Anya, 81.

[102] Jókai Mór: A női honvédhadnagy, in Jókai Összes Művei Nemzeti Kiadás, XCII. Őszi fény. Újabb elbeszélések, Budapest, Révai Testvérek , 1898.

[103] Eredeti címe: Гусарская баллада (комедия, реж. Эльдар Рязанов, 1962). https://www.culture.ru/movies/2618/gusarskaya-ballada

[104] Jókai: Egy játékos, 54.

[105] „hosszú, szuronyos puska” Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 519.

[106] Uo. 19.

[107] Uo. 19.

[108] „(ném. Holzmütze) felhajtható szélű katonasapka” Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 368.

[109] Jókai: Egy játékos, 20.

[110] „ki nem szakadt a pipa a szájából, egyre fújta a füstöt a kegyetlen komisz dohányból”

[111] „maga is leány volt, tudta, hogy a sírás megkönnyebbülés”

[112] „Axamita őrmester leányasszony félrefordult, hogy a szemét megtörülje.”

[113] „leült az ágya lábához, mint egy leánycseléd”

[114] Jókai: Egy játékos, 56.

[115] Apollón alakjához a húros hangszer (lant), a zene szorosan hozzátartozik. Vö. Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istenek, Budapest, Studium Effektive, 2007, 159.

[116] „délszláv népi vonós hangszer” Balázsi – Kiss: Jókai-enciklopédia, 334.

[117] „Eljött az esti szellő, / Ringatva csónakom, / Az ő nevét susogta, / Kiért imádkozom / Reggel gondolámban, / Este nyoszolyámban: / Milióra! Milióra!” Jókai: Egy játékos, 208.

[118] Jungi értelemben is: „Az ördög az »árnyék« archetípus egyik variánsa, vagyis az ember el nem ismert sötét oldalának veszedelmes aspektusa.” Jung: Bevezetés, 62.; vö. még Jung: Alapfogalmainak lexikona, 78–83.

[119] Jókai: Egy játékos, 136.

[120] Uo. 150.

[121] Uo. 151.

[122] Uo. 222.

[123] Uo. 231.

[124] Vö. Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikkével

[125] Jung: Bevezetés, 47.

[126] „[…] a hegyeknek, amelyekre feljut az ember, lakott és megművelt területeknek, a hajózható folyóknak, a városoknak és a szentélyeknek, vagy a körülöttünk lévő világ minden egyes részletének, ahol az ember jelenléte és a munkája észlelhető, földöntúli archetípusa van.” Mircea, Eliade: Az örök visszatérés mítosza, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1998, 24.

[127] Franz: Női mesealakok, 8.