Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. július.

Egy találóskérdés-gyűjteményt lapozgatva nemrégiben a következő kedves darabra bukkantam:

„Míg fönn a nap, s fény vesz körül,
nem távozik tested mögül.
Majd röviden, majd meg hosszan,
állva, ülve csak veled van.
De ha a fényt búra váltja,
testednek e hű barátja,
észrevétlen odahagy,
s a sötétben magad vagy.”

Könnyű, de szellemes találós kérdés. Főleg gyerekeknek jó mulatság ráakadni a megoldásra, az árnyék szóra. Nekem azonban egy másik szó is feltűnt, mégpedig az, amelyik benne van a kérdés szövegében is: az odahagy ige. Kifogástalannak találtam ezt is, de egy kissé népiesnek, esetleg választékosnak éreztem. Miért odahagy, miért nem otthagy? Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy hoppá, én ezzel már találkoztam is, mégpedig Petőfinek Távolból című versében, ahol a költő így ír: „Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, / S odahagytam őslakom s anyámat.” Nos, ha így állunk, gondoltam, akkor ez a szó megérdemel egy rövid elemzést.

 Az ide és az oda határozószó egyaránt megszilárdult ragos alakulat. Az ez, az névmás rejtőzik bennük, továbbá egy hová? kérdésre felelő ősi rag. Hasonlóképpen jött létre itt és ott határozószavunk is, csak azokban az ez, az névmáshoz egy hol? kérdésre felelő t, illetve tt rag társult; ugyanaz, amely ott van oldalt vagy alatt szavunk végén is. A 16. század táján azonban megindult egy olyanfajta jelentésváltozás, amelynek nyomán, nemegyszer bizonyos igékkel vagy bizonyos más határozószókkal együtt használva, az ide és az oda is kezdett terjedni, korábbi alapjelentését megtartva, hol? kérdésre felelő értelemben is. E jelenség régi voltának szemléltetésére idézek egy mondatot egy 16. századi, mindenképpen 1560 előtt keletkezett levélből a Nyelvtörténeti Szótár alapján, még a levél helyesírásán sem változtatva: „Kwltem egy leueleth az ide haza valo dolog felỡl”. (= Küldtem egy levelet az idehaza való dolog felől.)

Ha csak egyszer-egyszer fordult volna elő az eredetileg hová? kérdésre felelő ide és oda alaknak ’itt’ és ’ott’ értelemben való használata, aligha terjedt volna el országszerte, csakhogy elterjedt. Leginkább a népnyelvben, pl. a gyermekmondókában: „Csigabiga, gyere ki, / Ég a házad ideki” (az itt kint helyett), de a szépirodalomban is. József Attila A város peremén-ben így írt: „Fujjunk rá! Föl a szívvel, / füstöljön odafönt!” Ha ez az iránybővülés nem ment volna végbe, ez lett volna a természetes: ott fönt. És sorolhatnám tovább a példákat, de szükségtelen.

Összegezve: bár pontosan nem tudjuk, hogy bizonyos szavakban miért felelhet ugyanaz a szó hová? és hol? kérdésre egyaránt, ezek a formák élnek, léteznek, s bizonyos fokig rendhagyó voltuk ellenére is kiválóan szolgálnak bennünket. Mivel sajátos, kissé népies ízük még külön értéknek is számít, odahagy szavunkról és társaikról csak azt mondhatom: örüljünk, hogy vannak, s hogy rendhagyó formájukkal még gazdagítanak is bennünket!

Grétsy László