Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 231–233. oldal.

Nyelvünk emez angol eredetű szavának jelentését így írja körül az Értelmező Szótár: 1. Városi típusú lakásokban rendsz. a bejárat közelében levő, gyak. ablaktalan nagyobb helyiség, amelyből a többi helyiség nyílik, s amely az előszobával ellentétben tartózkodásra, vendégek fogadására is haszn. és lakható. 2. Fényűzőbb, nagyobb lakásban, szállóban tágas előcsarnok, amelyben a ház lakói és vendégeik beszélgetés, szórakozás stb. végett gyak. összegyűlnek és ott tartózkodnak.

A hall szó nyelvünkben e két, egymáshoz tartalmában közel álló jelentésben úgyszólván csak a XX. században terjedt el. A hall szónak az angolban létező egyéb jelentései azonban már jóval korábban megjelentek a magyar nyelvben. A több ütemben történő átkölcsönzés menetének felderítéséhez szükséges az átadó angol nyelvbeli jelentéstörténet ismerete is. Az ősi germán eredetű szó az óangolban, a VIII. században csupán tágas fedett helyiséget jelentett, majd a XII. századtól fogva királyi, főúri palota legnagyobb, központi termét, mely étkezésre, fogadásra, nyilvános aktusok céljára szolgált, s melyből a kisebb szobák, kamrák nyíltak. Jelentésbővülés és -szűkülés folytán ebből több speciális jelentés fejlődött ki. Előbb számos földesúri kastély neve lett, majd a XIV. századtól kezdve Oxfordban és Cambridge-ben az egyetemi kollégiumok (lakó-, étkező és tanulmányi épületek) egy szűkebben körülhatárolt fajtája kapta ezt az elnevezést. A polgárosodás egyik tüneteként ugyanezen idő tájt kezdték hall-nak nevezni céhek és egyéb szakmai testületek székházát is. Ezt az elnevezést vitték át a XV. században városházakra, bírósági palotákra, majd később nagyobb előadótermeket magukban foglaló épületekre is. Csak a XVII. század végén jelenik meg az angol nyelvben a nálunk ma használatos jelentés: kisebb magánlakóház belépőhelyisége, mely nappaliként is használatos.

A londoni Exeter Hall

„Az erdő a határtalan kedvesség és jóakarat sajátos szervezete, amely semmit sem igényel a létezéséhez, de védelmet ad minden lény számára. Árnyat kínál még a favágónak is, aki elpusztítja.” (Buddha)

Valójában a jóakarat kifejezése annak, ami jó, annak a teremtő rendnek, aminek lennie kell. Nem keverhető össze a szentimentális vagy különféle érdekeket hordozó szívélyességgel. Dinamikus erőnek kell tekinteni, konstruktív cselekvésnek a világ fölépítésére. Krisztus urunk születésének idejében már jelenvaló: „És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lukács evangéliuma 2,13–14). Isten igéje nem általánosságban az embereknek hirdetett jóakaratot, inkább azokra utalt, akik az őszinte hitükkel örömet szereznek neki, és a Fia követőivé válnak. Ezzel cseng egybe a szó eredete. A héber rá cón és a görög eu-dokia, valamint ezeknek a különféle formái arra utalnak, ami örömet szerez, illetve arra, amikor valakinek tetszik valami, és úgy is fordítják, hogy emberség, gyönyörködés, helyeslés, jóindulat, jólelkűség, jóság, jó szándék, segítőkészség, tetszés és így tovább. A református énekeskönyv 315. zsoltára az evangélium szavait az isteni kegyelem teljességével, az élet legfőbb értékével azonosítja: „A magasságban dicsőség istennek, Békesség légyen földön embereknek, és jóakarat mindenféle népnek és nemzetségnek”.

Szólásokban, formulákban is jelen van: Captatio benevolentiae - a jóakarat fölkeltése, a hallgatóság megnyerése (szónoki beszéd elején), azaz a közbeszéd hatást csak akkor válthat ki, ha annak átadóját jóakarat fogadja. Homo sincerusként emlegetik azt, aki jóakaratú és szabad ember, olyan, akiben a jóakarat a tiszta emberi kapcsolatok, az erkölcs, a közmorál alapja, és benne a szabadság (mind az akarat-, mind a gondolatszabadság) szintézise valósul meg. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. A legtöbb ember ugyanis eredendően mindent a meggyőződése szerinti legjobban szeretne tenni, miközben nagy igyekezetében észre sem veszi, hogy esetleg mennyit árthat vele másoknak. Ilyen, amikor a hozzánk közel állókat próbáljuk rákényszeríteni arra, hogy akaratuk ellenére az általunk jónak és helyesnek tartott utat válasszák. Tudnunk kell, hogy mások akarata ugyanannyira szent, mint a sajátunk. A TINTA Könyvkiadó 2015-ben megjelent kötetében, a Tulajdonságszótárban Dormán Júlia és Kiss Gábor így definiál: „Jóakaratú, aki készséget mutat arra, hogy lelkiismeretesen, becsületesen, tőle telhetően minél jobban megtegyen valamit.”

A napokban jelentette meg a TINTA Könyvkiadó az Esopus meséi című reprint könyvet, mely alcíme szerint 300 tanulságos állatmese és más történet a tanulóifjúság okulására.

Cserháthalápy Ferenc: Melyek a legismertebb Ezópus-mesék?

Kiss Gábor: Mindenki ismeri a gólya és a róka kölcsönös vacsorameghívását, amelyben a ravasz róka lapos tálban szolgálja fel a gólyának az ételt, a gólya pedig viszonzásképpen, mikor visszahívja a rókát, hosszú nyakú edényben kínálja a vacsorát.

Bizonyára sokaknak ismerős a történet, melyben a fán ülő holló szájában lévő sajtot úgy szerzi meg a róka, hogy mézes-mázos szavakkal hízelkedve dicséri a holló énekét, és ráveszi, hogy szólaljon meg, és így a sajt kiesik a holló csőréből.

[TINTA Könyvkiadó]

Ki ne ismerné a nagyképű nyúl és a teknősbéka futóversenyének a történetét a váratlan eredménnyel?  

Cserháthalápy Ferenc: Ki volt Ezópus? Mit tudunk életéről?

Kiss Gábor: A mesék szerzője, Ezópus valóságos személy, fríg rabszolga volt, kétezer-ötszáz évvel ezelőtt élt. Hérodotosz és Arisztotelész is említi személyét. Neve görögösen Aiszóposz, latinosan Aesopus, magyarosan írva pedig Ezópus. A hagyomány szerint alacsony termetű, púpos ember volt, aki szellemi képességeivel kiemelkedett a kortársai közül, s aztán gazdája szabad emberré tette. A „mesék Homéroszának” is szokták hívni. Már kortársai között a mesemondó tehetségével nagy népszerűségre tett szert. Végül is ő az európai meseirodalom első mestere, alapítója.

A szavak között is vannak kapcsolatok és rokonsági fokok, akárcsak az emberek között. A rokon értelmű szavakat tekinthetjük egymás testvéreinek, hiszen a jelentéseik hasonlítanak egymásra. Ki merné cáfolni, hogy a fut, szalad és a száguld szavak nem olyanok, mintha édestestvérei volnának egymásnak? Aztán itt vannak a gyűjtőfogalmak, amelyek úgy viselkednek, mintha egy hús-vér népes családot fognának össze. Például a bútor szó, mint egy család, úgy foglalja magában a szék, az ágy, az asztal és ki tudja, még hány bútorféleség összességét. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a csángó nyelvből hiányoznak az ilyenfajta gyűjtőfogalmak, mint a bútor, szerszám és gabona, mert ezek a szavak a magyar nyelvben a 14–15. században alakultak ki, amikor a csángó nyelv már elvált, aztán elszigetelődött az anyaországi magyar nyelvtől.)

Aztán persze a szavak világában sem olyan békés minden. Nemcsak a valóságos világban vannak jelen az ellentétek, hanem a szavak szintjén is megjelennek. Ki ne vágná rá, hogy a jobbnak a bal, a soványnak a kövér, a háborúnak a béke, a fehérnek a fekete az ellentéte, vagy ahogy idegen szóval mondjuk, antonimája. De álljunk csak meg egy percre! Fehér–fekete, és a fehérnek a színes nem ellentéte? És itt kezdődnek a nehézségek. A nyelvészeknek az ókortól a mai napig nem sikerült egyértelmű meghatározást megfogalmazniuk az ellentét fogalmára.

A fehér két potenciális ellentéte: a fekete és a színes

Az alábbi írás a Magyarságkutató Intézet honlapján jelent meg 2021. 04. 05-én.

Ma 20 éve elhunyt Papp Ferenc nyelvész, akadémikus, egyetemi tanár. A Bolla Kálmán sorozatszerkesztésében megjelent Magyar Nyelvész Pályaképek és Önvallomások 38. kötetében olvashatók Papp Ferenc következő szavai: „Nagyon szeretem a nyílt, mindent örömmel befogadó nyelvtudományt, és nagyon nem szeretem azt, hogyha valamilyen tabuk vannak a tudomány előtt […]. Ki kell tűznünk magunk elé valamilyen meghatározott, erős célt, de ezt biztos, hogy csak akkor érjük el, s akkor tudunk emberek maradni, hogyha egyrészt lelkesek […], másrészt pedig, ha minden iránt nyitottak és érdeklődők maradunk.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Jel-kép, 2002. 1. szám, 89–94. oldal.

Örömmel tapasztaltam, hogy 2001 második felében végre két olyan publikáció is megjelent Magyarországon, magyar nyelven, mely a társadalmi nem (gender) és a nyelvhasználat kérdéseivel foglalkozik. Az angolszász – és kisebb mértékben a német – nyelvterületeken nagy népszerűségnek örvendő és bőséges irodalommal bíró téma egyik első magyarországi megjelenését üdvözölhetjük.

A Replika 2001. novemberi, összevont 45–46. számában Reményi Andrea Ágnes bevezető tanulmányát követve három, a terület legfrissebb eredményeit, kutatási irányait bemutató írást olvashatunk Susan Gal, Mary Bucholtz és Deborah Cameron tollából.

A szigorúan tudományos igényű tanulmányokat jól kiegészíti Deborah Tannenek a laikus közönséghez is szóló, népszerűsítő könyve, a Miért értjük félre egymást?¹. Tannen a washingtoni Georgetown egyetem nyelvész professzora és talán a világ egyik legismertebb, nem csak tudományos körökben olvasott nyelvésze. Ismertségét, népszerűségét azon könyveinek köszönheti – ezek sorában az első az 1986-ban írt Miért értjük félre egymást? –, melyekben saját és kollégái kutatásainak eredményeként megfogalmazódó elképzeléseit nyelvhasználat és társas kapcsolatok viszonyáról mindenki számára érthető, a tudományos szakzsargont mellőző, számos példával, anekdotával illusztrált, izgalmas stílusban, műfajilag az ún. önsegítő (selfhelp) könyveket követve fogalmazza meg.

„Minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben” (Paulo Coelho)

Mi, nyugati emberek a mérhető idő rabjai vagyunk. Mindent meghatározott időben kell megoldanunk. Sokszor versenyt futunk az idővel. Kronosz, az idő istene zsarnok, nincs előtte helye eltérésnek, titoknak, kiszámíthatatlannak. Pedig az emberekre mindmáig jellemző, hogy várják, hogy hétköznapi életük során csodák történjenek velük. Littlewood szerint legalább havi egy meg nem magyarázható eseményre számítanak. Adyval szólva:

„Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.”

Olykor valóságos belső vívódásokkal jár, hogy az erőszakos kronosz helyett a csendes kairoszban is legyen részünk, vagyis az idő különleges minőségében. A bölcs, istenhívő ember odafigyel, és megragadja élete kairoszait. Isten akarata jut kifejezésre az „alkalmas időben”, amelyben minden pillanatban egészen jelen vagyunk. Ebből eredhet az ezoterikus szemléletmód, vallásos meggyőződés azon elképzelése, hogy az emberben benne rejlik annak a lehetősége, hogy csodatevővé legyen. Paulo Coelho könyvei erre az ezoterikus attitűdre épülnek, ilyen A zarándoklat, Az alkimista és a többi. Ezt emeli ki Nagy László vocatívusa: Műveld a csodát, ne magyarázd! (Hegyi beszéd).

Paul Tillich a kinyilatkoztatás összefüggésében értelmezi a csodát, amely ámulatra késztet, szokatlan, megrázó, és mégsem mond ellent a valóság racionális szerkezetének. Olyan esemény, amely a lét titkára utal, és meghatározott módon fejezi ki annak viszonyát hozzánk, és amelyet eseményjelként fogunk föl az eksztatikus tapasztalatban. Istennek vannak alkalmai, és olykor nekünk kell észrevennünk ezeket. Akkor is, amikor másoknak szól, de még fontosabb, hogy észrevegyük, amikor nekünk mutat valamit, ami csodálkozást vált ki; szoros értelemben esemény, melyet Istennek a természet rendjét fölfüggesztő beavatkozása hoz létre. A bibliai csodák jellegzetességei:

• szokatlanok, ezért félelemmel vegyes tiszteletet és csodálatot keltenek;
• a csodákat Isten ujjának is nevezik, ez feltételezi, hogy létezik egy Isten, aki az univerzumot teremtette;
• a csodák Istent tükrözik, és mivel Isten jó, a csodák a jóságot támogatják.

Bármely csodától valóban jót várunk, a csoda fogalmát nem meríti ki a váratlanság ismérve, a váratlanul lecsapó rosszat soha nem nevezzük csodának. „Csoda történt” – ehhez az állításhoz ragyogó arc, boldog mosoly, fénylő szemek tartoznak. Definíciója az Erdős Attila és Kiss Gábor szerkesztette Vallási szavak kisszótárában (Tinta Könyvkiadó, 2016): „Olyan érzékelhető rendkívüli jelenség vagy esemény, amelyet a vallási tanítás szerint valamilyen természetfölötti lény, isten a természet rendjén kívül hoz létre”. Az Ószövetség sokszor említi Isten csodás tetteit. Ilyen az Egyiptomból való kivezetés és az azt kísérő jelenségek sora. Az újszövetségi szent iratokban a természetfölötti erők megnyilvánulásai közé tartoznak azok az események is, amelyek Jézus életét kísérték (pl. születésének hírüladása, a szűzi fogantatás, teofánia a kereszteléskor, színeváltozás). Szoros értelemben vett csodák azok, amelyeket Jézus maga vitt végbe: gyógyítások, halott-föltámasztások, kenyérszaporítás, a vihar lecsendesítése és azok a jelenségek, amelyekkel túlvilági életét igazolta: föltámadása és megjelenései. Jézus nyíltan hirdette, hogy csodáiban benne van a hitet megalapozó, meggyőző erő, emellett fölhívások annak fölismerésére, hogy Isten az ember felé fordult, és üdvösséget készít neki. Ahol Jézus készséget talált a hitre, ott bizonyítékot adott, de ahol előítéletekkel ellene fordultak, ahol hiányzott a jó szándék, ott ellenállt a csodaváróknak.

Tíz leprás meggyógyítása a Codex Aureus Epternacensisből

Számos hiedelem, koholmány él vagy legalábbis élt a gombákkal kapcsolatban. Ezek egyike, hogy „a napos területeken, legelőkön termő gombák kivétel nélkül jók, míg az erdők árnyas mélyén rejtőzők általában mérgesek” (Gaál 1936: 293). Él, vagy legalábbis élt ennek a hiedelemnek teljes ellenkezője is. Például egy baranyai (zengővárkony–nagypalli) gyűjtés szerint a szántóföldön termő gomba nem jó, csak az erdőben (helyi kifejezéssel: erdőn) termő (Nyilassy 1951, idézi Oldal 2007: 132).

A római költő, Horatius Quintus Flaccus (Kr. e. 65–Kr. e. 8.) Saturae (Szatírák) című művében egyes embertípusokat és jellegzetes hibákat vett célba, de étkezési tanácsokat is adott. Ezek egyike, ami az említett hiedelmet tartalmazza, így szól:

Pratensibus optima fungis
natura est; aliis male creditur.

Magyarul:

Odakünn, a mezőn nőtt gomba a legjobb,
másfajtában nem bízhatsz

(fordította Urbán Eszter; Saturae II. 4. 20–21, 1961: 454–5).

Az ókori római gombák tudós azonosítója, Gigliola Maggiulli szerint ez a fungus pratensis nem más, mint a mezei csiperke, amelynek egyik olasz nyelvjárási elnevezése is fungo prataiolo vagy egyszerűen prataiolo (Maggiuli 1977: 65; latin fungus, olasz fungo ‘gomba’, latin pratum, olasz prato ‘rét, mező’, latin pratensis, olasz prataiolo ‘réti, mezei’).

A mezei csiperke (Agaricus campestris) a csiperkefélék családjába (Agaricaceae) tartozó gombafaj. Régebbi tudományos elnevezései a kerti csiperke és a réti csiperke, latinul Psalliota campestris és Agaricus campester. A mezei csiperke szintén előszeretettel fogyasztott, számos rokona közül kiemelhető erdei párja, az erdei csiperke (Agaricus haemorrhoidarius), amely sík- és hegyvidéki lombos erdőkben elterjedt, nyáron és kora ősszel terem. Magának a mezei csiperkének is tudományos szempontból megkülönböztethetők némely változatai, amelyekhez valamelyest hasonlóan az igényesebb népi taxonómiák is megkülönböztetnek különböző változatokat.

Mezei csiperke

Az ízletes rizike (Lactarius deliciosus) a galambgombafélék (Russulaceae) családjába tartozik. Gyűjtött és kereskedelembe is nagy tételben kerülő gombafaj. Barnás-narancssárga színű. A kalap átmérője 5–12 cm között van. Fiatalon laposan domborodó, majd kiterül, a közepe benyomódik, végül tölcsér formájú lesz. A pereme sokáig begöngyölt marad. Halvány narancsokker vagy rókaszínű alapon sötétebb, kör alakú zónák figyelhetők meg. Helyenként zöldesen foltosodik. Felülete nedvesen ragadós-nyálkás. A lemezek színe a kalapéhoz hasonló. Sűrűnállók, eltérő hosszúságúak, keskenyek és a tönkre kissé lefutók. A lemezek érintésre lassan zöldesre színeződnek. A tönk 3–7 cm hosszú és 1–2,5 cm vastag, majdnem hengeres, a töve néha kifejezetten elkeskenyedik. Kalapszínű, a felületén kicsi, sötétebb, lapos gödröcskék láthatók. A hús fehér, a széleken és a tönk kérgében narancssárga, a tönkben üreges, törékeny. A tejnedv narancssárga, majd halványodik, és végül (néhány óra múlva) zöld színű lesz.

Ízletes rizika

A késő őszi fenyvesek (erdei, fekete- és főleg lucfenyőerdők) talán legkedveltebb, mikorrhizás gombája. Néha már júniustól, de főként augusztustól októberig található.

A nyelvtudomány, ezen belül az areális nyelvészet feladatai közé tartozik egyes földrészek nyelveinek számbavétele. Az eurolingvisztika a nyelvészet viszonylag új tudományága, mely külön Európa nyelveit vizsgálja több szempontból. Magát Európát is többféleképpen lehet meghatározni, s a különböző (földrajzi, politikai, antropológiai) nézőpontok mind szerepet játszanak az eurolingvisztika kialakulásában. Magát az eurolingvisztika terminust (pontosabban megfelelőit, az angol eurolinguistics és a német Eurolinguistik műszókat) csak 1991-től használják, de a jelentős magyar kapcsolatokkal rendelkező, a berlini Magyar Intézetben is tevékenykedő, majd munkásságát Dublinban kiteljesítő Ernst Lewy (1881–1966) és Décsy Gyula e tudományág első jelentősebb művelői, klasszikusai. Lewy még csak Európa kitüntetett területeit és nyelveit vizsgálta (1942/1964), Décsy már átfogó monográfiát írt az európai nyelvekről, Lewyhez hasonlóan németül (1973).

Décsy Gyula (1925. március 19. Negyed, Nógrád megye – 2008. december 30. St. Petersburg, Florida) a budapesti egyetemen végzett, az MTA tudományos munkatársa volt (1952–56). 1956-tól nyugaton élt. A göttingai (1957–59), majd a hamburgi (1959-től) egyetem tanára volt, az uralisztika vendégprofesszora amerikai egyetemeken. 1967-től a turkológia és uralisztika közös folyóiratának, az Ural-Altaische Jahrbüchernek is szerkesztője volt. Az 1970-es évek végén áttelepült az USA-ba, a bloomingtoni Indiana Egyetem professzora lett. Főbb kutatási területei a szlavisztika, az uralisztika (különösen a szamojéd nyelvek), a nyelvcsaládok és nyelvszövetségek kérdésköre, a nyelvkeletkezés voltak. A nyelvszövetségekkel kapcsolatos munkásságának keretében írta meg az európai nyelveket részben elterjedtségük, részben övezeteik (areáik) és struktúráik szerint csoportosító munkáját (1973; ismeretései: Kálmán 1975, Balázs 1983: 19–22). A mű vázlatos bemutatása egyben korának felidézése is.