(A bejegyzés végén Sipos Juli keramikus bemutatkozása olvasható)

A nyáron az Alföld közepén lévő Nagyszénáson töltöttem néhány csodás napot a Szénás vendégházban. A vendégház nyári konyhája valóságos falumúzeum volt, kedvem kerekedett lefényképezni az ott látható népi fazekas edényeket. Aztán idehaza nézegetve a képeket megszületett ez a blogbejegyzés. (Az általam Nagyszénáson készített fotók mindegyikén az edények mögött csíkos konyharuha látható, a többi edény fotóját az internetről töltöttem le.) A különböző formájú, alakú edények megnevezésében segítségemre volt a Magyar néprajzi lexikon. Ezek a cserépedények egy letűnt paraszti világ hétköznapjait idézik fel, azt az időt, mikor minden tárgy egyedileg és nem sorozatgyártásban készült. Ennek a világnak nyelvi képéről a TINTA Könyvkiadó szótárai is vallanak, többek között a Nagy magyar tájszótár és a Régi szavak szótára is

Kiss Gábor

Lássuk hát akkor a cserépedények fajtáit:

bokály: karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Néhol kancsó, korsó a neve. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. A szó változatai bokála, bokálla, bokállo, bokora fordul elő. A jáki, mázatlan bokálából forralt bort ittak.

A székesfehérvári iparkiállítás megnyitásával kapcsolatos színházi ünnepélyen 1906. szeptember 30-án elmondott beszéd

Ez idén a magyar közéletnek nehézkes, szomorú évét éltük. Felhős, borongós tél után nem akart kitavaszodni. De azután, mintha belső fájdalmak melegétől a föld levetette volna jégkérgét, egy formás, kedves, bájos virág nyílt ki a hazai földből és belenőtt szívünkbe: ez a tulipán. Nyílt ez a virág sokszor, sok évszázad óta a falusi házak virágágyában, rengett a debreceni juhász cifraszűrén, díszlett a menyasszonynak tulipános ládáján, kuporgott a szegedi kulacson; de néma volt, vagy ha beszélt, nem értettük szavát. De ez év tavaszán megszólalt. Megszólalt úgy, hogy megértettük. Benne volt szavában az anya, a jegyes, a gyermek akcentusa, szent panasza; mondott egy szót, egyetlen-egyet, melyet mindnyájan megértettünk, és ez a szó: magyarság.

Gondolat még csak, nem valóság! Mozgalom még csak, mely nincs a célnál. De e gondolat azzal álmodik, a mozgalom oda törekszik, hogy a magyarság öntudatára ébressze a magyar népet, iparkodik arra, hogy tulipánkoszorúval koszorúzza a koronát is, hogy a magyar király nemzete nagyságában lássa, s vele azonosítsa saját hatalmát és boldogságát; a négy folyó partját tulipánnal akarja beszegni, hogy e nemzetiségekkel rakott országban egy közös, hatalmas nemzeti szellem lengjen; tulipánt lenget a magyar közoktatás ügye felett, hogy az iskola polgárt, nemzeti polgárt neveljen; tulipánt tesz a kirakatok üvegei mögé, hogy megakassza a járókelőnek lábát, ha másfelé járna: hogy tulipánt taposson, ha van hozzá lelke; tulipánt a kohók vaspántjára, tulipánt a gyárak s gépek fölé, hogy a közéletet, a munkát, az ipart, a nemzeti erőnek ezen forrásait a magyarság számára meghódítsa. A tulipán tehát az öntudatra ébredt magyarságnak virága; a tulipán a nemzeti megemberelésnek szimbóluma.

"...díszlett a menyasszonynak tulipános ládáján..." (Hartai tulipános láda, forrás: Wikipédia)

Tótfalusi István (1936–2020)

83 éves korában elhunyt Tótfalusi István, József Attila- és Füst Milán- és Arany Penna díjas író, költő, nyelvész, műfordító, a Tinta Könyvkiadó szerzője. Rá emlékezve bocsátjuk közre az alábbi részletet 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről című könyvéből.

Délibábos nyelvészetünkben, amelyről már szó esett nyelvünk állítólagos ősisége kapcsán, a tizenkilencedik század végén a turáni eszme vette át a rege szerepét, amely szerint a magyarság őshazája Turán, a Perzsiától északra, a Kaszpi-tótól keletre fekvő vidék, és mi ennek a népei, úgymint a szkíták, perzsák, avarok, párthusok közül valók vagyunk. A turanizmus politikailag retrográd irányzat volt, a modern nyugati eszmék, a liberalizmus, modernizmus és a szocializmus elutasításán alapult, és főleg a két háború közti időben fertőzte meg a reakciós közgondolkozást. Nyelvi kötődést eredetileg nem nagyon hirdetett, csak a finnugor eredetet utasította el, de nem nyelvi, hanem merőben faji alapon. A huszadik század elején aztán hozzánk is elért a hír, hogy a tudomány világában, mint majd alább meglátjuk, szóba került a sumer és a magyar nyelv esetleges összefüggése. Egyre több hazai amatőr próbálkozás jelent meg ennek a kapcsolatnak az igazolására; a turáni színezetű felfogás határozottan kedvezett ennek az irányzatnak, hisz földrajzi alapon a sumert is be lehetett suvasztani a turáni táborba. A sumer-magyar nyelvrokonságot hirdetők közül az 1956-os forradalom után sokan emigráltak, mert idehaza végképp reménytelennek látták „munkásságuknak” az elismertetését. Ezek a megszállott dilettánsok Európa egy-két országában, valamint Argentínában és Ausztráliában megtelepedve többé-kevésbé összehangolt „tudományos” tevékenységbe kezdtek. Buenos Airesben ma is működik a Sumer–Magyar Tudományos Társaság. Többüknek sikerült valamelyik obskúrus egyetemen professzori címet szereznie, hogy ilyen ranggal fedezve publikálják műveiket. Eme idegenbe szakadt délibábosok közt Badiny Jós Ferenc tett szert a legnagyobb hírnévre, bár a hírhedtség illőbb szó lenne rá. Ő Argentínában működött, számos nemzetközi kongresszuson megfordult sumer–magyar előadásaival, de komoly figyelmet nem sikerült keltenie, mígnem egy vaskos könyvben azt nem próbálta bizonyítani, hogy Jézus nem holmi kóbor zsidó prédikátor volt, hanem párthus herceg, egyenest a nagy Nimród király leszármazottja. Ezután a Vatikánt megbélyegezte mint „a judaizmus fellegvárát”, és megalapította a Független Magyar Egyházat; ennek híveit nem egyházközségekbe, hanem „végvárakba” tömörítette. Eszmevilágának tehát a nyelvi bolondérián kívül a vallási hóbort a centruma, amely csöppet sem leplezett antiszemitizmuson alapszik. Egy másik sumero-hungarológus, Bobula Ida, aki Kaliforniában telepedett le, valamivel komolyabb kutató volt. A sumer régészettel és irodalommal is foglalkozott, de a kellő nyelvi felkészültsége neki is hiányzott hozzá, hogy a sumer–magyar összevetésekben valami szakszerűt produkáljon.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 91. évf. 1967., 226–228. oldal.

E közismert tárgynak megjelölésére az Értelmező Szótár a húzózár, illetve villámzár elnevezéseket ajánlja, s mint idegenszerűt helyteleníti a jelen cikk címében közölt megnevezést. Szakmai körökben, a ruházati, bőr- és műanyagiparban valóban a húzózár a hivatalos megjelölés, az árucikk ezen a néven van kereskedelmi forgalomban. Kétségtelen azonban az is, hogy ezt az országosan egyre jobban elterjedő záróeszközt ma nálunk a laikus élőbeszédben túlnyomó részben az idegen zipzár vagy cipzár néven emlegetik. Valószínűnek látszik, hogy ez az állapot egyhamar nem fog megváltozni. Az alábbi soroknak éppen ezért nem is céljuk az, hogy a zipzár vagy a cipzár szóknak száműzéséhez érveket és fegyvert szolgáltassanak. Pusztán azt kívánjuk megvizsgálni, hogy ezek az idegen megnevezések mikor kerültek nyelvünkbe, s akkor milyen forrásból és nyelvből, továbbá hogyan állunk a zár idegen nevének mai magyarországi kiejtésével és helyesírásával.

Az első kérdéssel a hazai szakirodalomban Tóth Ilona foglalkozott Német eredetű magyar divatszók című bölcsészdoktori értekezésében (Német nyelvészeti dolgozatok. IV., Budapest, 1939) a 25. és 26. lapon. Adatai szerint nyelvünkben először az 1930. évben mutatható ki a Színházi Élet című hetilap 35. számának 105. lapjáról zipzár alakban. Amíg korábbi adat a húszas évek divattudósításainak nyelvéből nem kerül elő, az 1930. évet kell elfogadnunk legkorábbi adatként a magyarban. (Az Országh László által idézett adat valószínűleg pontatlan, lásd az alábbi képet - a szerk.)

Színházi Élet 1929/15. szám, 88. oldal, részlet (Forrás: Arcanum szövegtár)

Az alábbi írás eredetileg a klarimondja.blogspot.hu oldalon jelent meg 2017. január 3-án.

Gyerekkoromban szótárolvasó voltam. Legjobban szerettem édesapám könyvei közül a Szinnyei tájszótárt, mert abban mindenféle különös szavak voltak összegyűjtve. Az egynyelvű szótárak közül az értelmező szótárak is érdekesek voltak. Később hivatalos szótárforgató lettem, de nem pontosan erről szól a bejegyzésem. Most karácsonyra kaptam egy könyvet, egy mai értelmező szótárt, Daniss Győző munkáját. A nyest.hu hírt adott róla, a Tinta Kiadó saját honlapján is megemlékezik a diákszótárról, én meg itt a blogon mutatom be a baráti ajándékot.

Daniss Győző: Mit jelent? Diákszótár

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 85. évf. 1961., 347. oldal.

Folyóiratunk ez évi első számának 98. lapján Prohászka János azt közli, hogy a budapesti izraeli követség tájékoztató kiadványában a grapefruit nevű déligyümölcsöt a citrancs szóval magyarítja. Felveti a kérdést, honnan vehette a követség ezt a szót, amit ő egyetlen keze ügyébe eső szótárban sem talál. Csak a Magyarosan 5. évfolyamában (1936. év, 63. lap) lelt egy hasonló adatra, ott azonban citromcs szerepel.

Nem nehéz azonban megállapítani, hogy a citrancs szót az izraeli követség mégiscsak valamelyik közhasználatú szótárunkból meríthette. Mert a citrancs szó a grapefruit magyar neveként 1942 óta, azaz az első szótári adat óta nem kevesebb mint kilenc kétnyelvű szótárunkban található: a Kelemen–Thienemann-féle Magyar–német nagyszótárban (1942), az Országh-féle angol–magyar kéziszótárban (1948), kisszótárban (1955) és nagyszótárban (1960), a magyar–angol nagyszótárban (1953), az Eckhardt-féle francia–magyar nagyszótárban (1953), kéziszótárban (1955) és kisszótárban (1955), valamint a Halász-féle magyar–német nagyszótárban (1957).

Nyelvészeink szerint szláv jövevényszavaink száma 550-re tehető. Jelentős szám ez, ha meggondoljuk, hogy legfeljebb ezer ősi finnugor eredetű szavunk van, sokan még ennél is kevesebbre, 7-800-ra becsülik a számukat.

A szlávokkal való kapcsolataink már a vándorlások korában megkezdődtek, de csak a honfoglalás idejétől kezdve beszélünk jelentős kapcsolatokról, ugyanis honfoglaló őseink hazánk területén több kisebb itt lakó szláv népre települtek rá, és kapcsolatot létesítettek a környező szláv népekkel is.

Szláv jövevényszavaink az állami életre, a kereszténységre, az ekés földművelésre és az istállózó állattartásra, a családi életre, a tartós letelepedésre vonatkoznak, nem is beszélve a ruházkodásra, halászatra, vadászatra, valamint a növény- és állatvilágra vonatkozó szavakról.

Mivel behatóbban foglalkozunk majd a szláv nyelvek hatásával, feltétlenül ismernünk kell a szláv nyelvek osztályozását. Keleti, nyugati és déli szláv nyelvekről beszélünk. Csak a legfontosabb nyelveket figyelembe véve a keletiek a nagyorosz, az ukrán és a fehérorosz, a nyugatiak a lengyel, a cseh, a szlovák, a déliek a szlovén, a szerb-horvát és a bolgár nyelvek. Földrajzi ismereteink szerint könnyen megérthetjük, hogy a legelmélyültebb kapcsolatok a közvetlen közelünkben lakó szláv népekkel alakult ki. Nemcsak vettünk át szavakat a szlovákoktól, ukránoktól, szlovénektől és délszlávoktól, hanem adtunk is át nekik. Az oroszokkal, lengyelekkel és a bolgárokkal nem voltak széles körű nyelvi kapcsolataink.

A szláv nyelvek európai eloszlásának térképe (Forrás: Wikipédia)

Szláv jövevényszavaink közül alig 50-60-ról tudjuk kimutatni az átadó nyelvet, így általában meg kell elégedni a „szláv” jövevényszavak elnevezéssel. Az átvett szavakról néha csak azt tudjuk megállapítani, hogy melyik nyelv nem lehet az átadó. Például a csíra, csuka, csorba szavak a bolgár kivételével bármelyik szláv nyelvből jöhettek. Néha már akkor is örülhetünk, ha csak 2-3 nyelvre szűkíthetjük az átadó nyelv körét.

Miért van ez így? A szláv nyelvek viszonylag későn váltak szét, és így a szláv nyelvek ma is nagyon hasonlítanak egymáshoz. De a Cirill és Metód bibliafordításának úgynevezett óegyházi szláv nyelve és az ebből alkotott későbbi bolgár, szerb és orosz szerkezetű egyházi szláv nyelvek egységesítő hatása is biztosan közrejátszott ebben.

Cseresznye szavunk szláv jövevényszó, de nem orosz

A hasonlóság bizonyítására felsorolunk néhány szláv jövevényszót. Aki oroszul tud, könnyen azt hihetné, hogy ezek mind orosz jövevényszavak. Pedig mai ismereteink alapján egy sincs közöttük orosz eredetű. Íme a felsorolás: asztal, bab, borotva, cseresznye, csuka, csütörtök, drága, ebéd, galamb, kalász, káposzta, kolbász, kulcs, málna, medve, pap, patak, pecsét, pecsenye, pisztráng, rák, répa, rozs, szalma, szerda, széna, szikra, szilva, tészta, udvar, uzsonna, veréb.

***

Jó lenne, ha minden szó átadó nyelvét olyan pontosan meg lehetne állapítani, mint a kótyavetye (elkótyavetyél) szóét. Ennek az egyik horvát nyelvjárásban (átírva) kotyevetye szó felel meg. Teljes alakjában egész mondat: ko hotye vetye. Jelentése: ki akar többet (kiegészítve: adni). Ez a kótyavetye a török–magyar világ szava: a végvári vitézektől ejtett hadizsákmány igazságos felosztására meghonosodott délszláv intézmény neve. A magyarba már jelentésváltozással jött át ez a szó, ezt mindenki megértheti. Ennek a szónak az átadó nyelve tehát a horvát.

Az átadó nyelv eldöntésében a hangtani megfelelések lennének a legfontosabbak, de nem sok esetben alkalmazhatók. A mezsgye-megye és a rozsda-ragya tulajdonképpen kettős átvétel, a mezsgye és a rozsda biztosan a bolgárból jön. A hosszú ll miatt a villa, motolla nyugati szláv nyelvekből jöhetett, a zabola, nyoszolya az l, ly miatt a keleti vagy déli szláv nyelvekből. A haluska-galuska szópárból a g-s alak a régibb, a lengyelből jön, a haluska fiatalabb átvétel a szlovákból.

"A hosszú ll miatt a villa nyugati szláv nyelvekből jöhetett"

A következő azonos jelentésű szavakat kétszer is átvettük (az n-es alak a régibb): donga – duga (dugába dől), menszáros – mészáros, korong – kuruzsol. (A korong a körrel függ össze, a kuruzsol alapszava: körbe jár. A kuruzslók ugyanis a beteget körüljárták, hogy kört vonva, az ártó szellemeket távol tartsák.)

Néha a jelentések egybevetése is eligazít. Poroszló szavunk megfelelője (a prisztáv és társai) a legtöbb szláv nyelvben megvan béres, majoros, sáfár jelentésben, csak a horvát nyelvben van meg mint jogi műszó a magyarhoz közelálló városi szolga, kisebb tisztviselő jelentésben, így csak horvát eredetű szó lehet.

Sok esetben a művelődéstörténet és a társadalmi kapcsolatok felderítése is segít. Így pl. kasza szavunk megfelelője majdnem minden szláv nyelvben megvan, de mivel a szénagyűjtés műszavai (kazal, széna, villa, petrence) mind szlovák eredetűek, így a kasza is csak az lehet. (A gabona aratása ugyanis régen a bolgártörök eredetű sarlóval történt.)

Kasza szavunk biztosan szlovák eredetű (Kép forrása: Fortepan)

Az egyházi kifejezésekben is érvényesülnek ezek a szempontok. Kereszt szavunk eredete a görögkeleti krszt, tehát oroszból vagy bolgárból jöhet, mert a katolikus szláv népek másként nevezik (átírva: krizs vagy kzsizs).

Nagyon érdekes király szavunk elemzése. A király szó minden szláv nyelvben megvan. A bolgár, orosz, morva uralkodókat nem így hívták. Az oroszok csak idegen uralkodókat neveztek királynak. A szerb királyság magyar hatásra a középkorban alakult ki. De volt király a cseheknél a X. században, a horvátoknál a XI. században, a szlovének pedig a német uralkodót hívták királynak, és a német királysághoz tartoztak. Tehát király szavunk átadó nyelve csak a cseh, a horvát vagy a szlovén nyelv lehet.

***

Szláv jövevényszavainkkal kapcsolatban bizonyára érdeklődésre tarthat számot orosz jövevényszavaink tárgyalása. A legújabb nagy társadalmi átalakulásunkkal összefüggő orosz jövevényszavainkat (kolhoz, komszomol) most nem vesszük figyelembe, hiszen ezek már a nemzetközi szókincshez tartoznak. Mivel közvetlen földrajzi kapcsolataink nem voltak az oroszokkal (a magyarsággal szomszédos területen az ukránok élnek), nem sok orosz szót vettünk át. De mivel az oroszokkal a magyarság még a honfoglalás előtt kapcsolatba került, az oroszból átvett szavak legrégibb szláv jövevényszavaink közé tartoznak. Kapcsolataink a IX. századra esnek, amikor a kijevi fejedelemség népeivel kerültünk viszonylag lazább kapcsolatba.

Legrégibb orosz nyelvi átvételeink közé tartoznak a lengyel, görög, jász népnevek és a halom szó. Ezek mind óorosz nyelvi átvételek. Talán a lengyel a legrégibb átvett orosz, sőt szláv szavunk. Az óorosz lengyanyinból keletkezett lendzsan átvétele. A jász név pedig az óorosz jaszi átvétele. Azoknak az alánoknak az őseit nevezték vele, akik később a kunokkal együtt már mint jászok hazánkba telepedtek, és 1323-ban és 1325-ben kiváltságlevelet kaptak.

Zaicz Gábor: Etimológiai szótár

Tanya, szégye és varsa szavunk orosz eredetét a jelentések összevetésével állapították meg. A tanya szó tonya alakban sok szláv nyelvben megvan, de a régi magyar halászóhely jelentése csak az orosz és az ukrán nyelvben volt. Így ez a szó is az óorosz nyelvből származik. Halfogó rekeszték jelentésű szégye szavunk ugyanilyen jelentésben csak az óorosz nyelvben van meg. Ugyanilyen elgondolással varsa szavunk is az oroszból jöhet, mivel ott is csúcsban végződő halfogó háló vagy kosár jelentése van, mint a magyarban.

Nagyon régi átvétel a kerecsen, egy solymászásra használt sólyomfajta neve. Ennek orosz megfelelője krecset volt, hozzánk is kerecset alakban jött át, csak később változott kerecsenre. (Mint érdekességet hadd említsük meg, hogy a múlt századi nagy szótáraink a kerecsent eredeti magyar szónak tartották, mivel a szó elejét a kereng, kering szóval hozták kapcsolatba. A sólyomfajta madarak, amikor elengedik őket, valóban a levegőben keringenek, hogy zsákmányukra lecsaphassanak. De a nyelvi tények ereje nagyobb a délibábos magyarázatnál is; az összehasonlító nyelvészet mást mond.)

Kerecsen szavunk az orosz kerecset-ből származik

Orosz jövevényszavaink közé sorolják még Duna és taliga szavainkat is. Valószínűleg kereszt, szombat és karácsony szavaink is orosz eredetűek. A karácsony megfelelője például az orosz tájnyelvi korocsun, karacsun lehet. Ez a szó többek között valaminek a végét is jelenti. Mivel a karácsony is az év végére esik, feltehető a magyar és az orosz szó kapcsolata.

Ezeket a szavakat tudják nyelvészeink több-kevesebb bizonyossággal orosz jövevényszavaink közé felvenni.

Ismételjük meg, hogy együtt lássuk őket: lengyel, görög, jász, halom, tanya, szégye, varsa, kerecset, Duna, taliga, kereszt, szombat, karácsony.

Kiss István

A fenti írás eredetileg a Petőfi Népe napilap 176. (1970. július 29.), 180. (1970. augusztus 2.) és 197. (1970. augusztus 23.) számaiban jelent meg, három részletben.

A címben sok az é. Ez nagyon szokatlan, de amint látni fogjuk, ilyen esetekben elkerülhetetlen.

Nyelvünkről azt szokták mondani, hogy különösen a szavak kezdetén nem szereti a mássalhangzók torlódását. Ezért lett a szláv drong, gliszta és britva szóból dorong, giliszta és borotva, a német Schnur és Zwirn szóból zsinór és cérna, a francia clinche-ből kilincs, a latin scola szóból pedig iskola. A szókezdő torlódás kerülése valóban ősi nyelvünk sajátossága volt. De jöttek nyelvünkbe hangtorlódásos szavak is, például a krajcár és a gróf. Ezeknek a kiejtésében csak a nép követte a régi utat karajcár és geróf ejtésével.

Giliszta a fűben. Lehetne gliszta is?

Később már könnyűszerrel, ejtési nehézségek nélkül vettük ajkunkra a trehány, smucig, srég szavakat is. A szókezdő hangtorlódás feloldásában közrejátszottak hangtorlódással kezdődő hangutánzó szavaink is (brekeg, fröcsög, trüszköl, krákog). Ezekben talán éppen a torlódó hangú szókezdet növeli a hangutánzás hatásosságát.

A napokban jelent meg A nyelvtipológia klasszikusai c. szemelvénygyűjtemény a TINTA Könyvkiadónál. Ebből az alkalomból beszélgetett a kötet összeállítójával, szerkesztőjével, Havas Ferenccel, az ELTE BTK emeritus nyelvész professzorával a kiadó vezetője, Kiss Gábor.

Kiss Gábor: Az átlagember számára idegenül cseng ez a fogalom, hogy „nyelvtipológia”. Pontosan mit takar ez a szó?

Havas Ferenc: Mint évszázadok óta, laikusok és újabban más területek szakemberei is szívesen hasonlítgatják össze a különböző nyelveket. Tudományos érvénnyel azonban természetesen csakis a nyelvészet hivatott erre. Ma a világ nyelveinek összehasonlító elemzésével három nyelvészeti diszciplína foglalkozik. Az egyik a történeti-összehasonlító nyelvészet, amely a nyelvek rokonságát, a nyelvcsaládok rendszerét kutatja. A második az areális nyelvészet, amely az egy földrajzi térségben élő nyelvek egymáshoz hasonult tulajdonságaival foglalkozik. A harmadik irány, a nyelvtipológia érdeklődése mindkettőtől különbözik: a világ nyelveinek összevetésével azt igyekszik feltárni, hogy általában a nyelvek felépítésének, illetve a különböző nyelvtani szerkezeteknek milyen változatai, típusai léteznek, tehát milyen különböző módokon épülhet fel egészében és részleteiben egy emberi nyelv.

Havas Ferenc

Az alábbi írás 2020. augusztus 5-én jelent meg a Magyar Szó online-on.

Nagy érdeklődéssel forgattam a Tinta Könyvkiadó új könyvét, amely Az ékesszólás kiskönyvtára sorozatban jelent meg 2020-ban. Kemény Gábor tanár úrtól kaptam meg a könyvet, amelynek már a címe is felkelti a figyelmet: Tanuljunk magyarul is! A könyv a szerző válogatott nyelvművelő írásait tartalmazza, amelyek 2009 és 2019 között jelentek meg az Édes Anyanyelvünk c. lapban. Köszönet a szerzőnek, aki nagyon sok érdekes nyelvhasználati kérdéssel, problémával foglalkozik a kötetben.

Kemény Gábor: Tanuljunk magyarul is!