Az interjút Daniss Győző készítette.

Ha valami igazán szorosan hozzánk tartozik – mégpedig legtöbbször nem is a magunk akaratából –, az a nevünk. Legtöbbször már a születésünk előtt eldől, hogy melyik lesz a nevünk „első eleme” az eddig létező kevés híján kétszázezer magyar lehetőség közül. Születésünk tájékán pedig az is, hogy „második elemként” melyik kerül bele az anyakönyvbe a kereken négyezer magyar lehetőségből. Hogy miért és miképpen lettünk, lehetünk, lehetnek gyermekeink Kovács Erzsébetek vagy Zahorán Györgyök, Aradi Alexák vagy Parády-Kiss Péterek, arról Raátz Judittal beszélgettünk.

– Ki vezetéknévnek, ki előnévnek, ki családnévnek vagy személynévnek mondja a Kovácsot, az Aradit, a Zahoránt. Az Erzsébetet, a Pétert, az Alexát mondják keresztnévnek is, utónévnek is. Jobb-e az egyik, mint a másik – miközben mindegyik érthető és voltaképpen összetéveszthetetlen. Hogy vélekednek erről nyelvünk névtani szakértői?

– A nevünk első elemét illetően a szakma a családnév mellett voksol. Az előnév és a vezetéknév azért nem szerencsés, mert a Kovács vagy az Aradi a legtöbb más nyelvben nem „elöl” van, nem „vezeti” a név egészét. A második elemről eltérnek a vélemények, hiszen sem az utónév, sem a keresztnév nem pontos. Az egyik a névelem helyét jelöli – legalábbis a magyarban, mert a nyelvek többségében a név a mi „utónevünkkel” kezdődik. A „keresztnév” pedig a valamilyen valláshoz tartozást sejtette, sejteti – csakhogy nem minden szülő kereszteltette, keresztelteti meg az újszülöttjét. A névadással kapcsolatos törvényekben, hivatalos iratokban az utónév szerepel, a szakirodalomban azonban mégis inkább a keresztnév használatos.

– Mióta vagyunk, lehetünk Kovácsok, Erzsébetek, Parády-Kiss Péterek?

– Az ősidőkben nem léteztek a mai értelemben vett nevek. Valakire legföljebb azt mondták, hogy „magas”, „szép”, „erős”, „fekete”, „kopasz”. A környezet, persze, tudta, hogy egyik vagy másik kire vonatkozik. Ez a jelölés aztán az egyén élete során változhatott: a „kicsi”-ből lehetett „nagy”, „kövér”, „ősz”, „sánta”, „öreg” és így tovább. Elterjedt szokás volt, hogy az újszülöttet sokszor „halál”-nak, „nemvagy”-nak, „féreg”-nek és hasonlónak nevezték – nehogy egy bárhonnan érkezhető rossz szellem megtalálja, ártás, betegség könnyen elérje. Később, persze, ők is „felnőttes” nevet kaptak. Az egyénhez már egész életében kötődő, de még mindig egyelemű nevek csak később jelentek meg.

A szavak is harcolnak egymással? Bizony harcolnak. A Halotti beszédben olvasható az isa és a heon szó. Nem tudjuk, miért avultak el ezek a szavak – helyettük ma a bizony és a csak szót használjuk. Alkalmasint szavunk jelentését fiataljaink alig ismerik, használni biztosan nem használják, pedig negyven éve sokszor hallottuk. A köztudomású és a köztudott harca pedig előttünk folyik.

A Halotti beszéd első sorai

Egyes szavak az eufemizmusnak nevezett nyelvi jelenség miatt szorulnak ki a nyelvből: különböző okokból nem nevezünk meg valamit. A haláltól való félelem miatt régen ilyen neveket adtak az újszülötteknek: Mavagy, Nemvagy. „Ma vagy”: a halál ne vigye el a kisgyermeket, hiszen csak ma él. „Nem vagy”: aki nincs, azt a halál nem is találja meg.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Nyelvtörténészek több nemzedékének kutatói tárták fel, hogy tucatnyinál több élő és már kihalt nyelv beszélői négyezer-ötezer éve valamiféle finnugor, azt megelőzően uráli „alapnyelven” kommunikáltak, s hogy ebből a nyelvősből ágazott el az idők során napjaink finnje és hantija, udmurtja és magyarja meg a többi rokon nyelv. Hogy az uráli előtti évezredekben élők hogyan értették meg egymást, hogy milyen lehetett ez az ősinél is ősibb (ha föltehetőleg nem is a „legeslegősibb”) nyelvelőd, azzal a nyelvtörténészek nemigen foglalkoztak/foglalkoznak. Sem itthon, sem más országokban. Azok egyike, akik nekiveselkedtek a szinte lehetetlennek: Pusztay János. Az ő Gyökereink című, A magyar nyelv előtörténete alcímű munkájának zárómondatából valók e summázó szavak: „a magyar szibériai grammatikájú, finnugor szókincsű közép-európai nyelv”. Adódik a kérdés: hogyan született meg a szerzőben ez a szibériai grammatika említése miatt meglehetősen szokatlan állítás?

– A nyelvtudomány mai – és e dologban alighanem megkérdőjelezhetetlen – álláspontja szerint ha valamely jelenség megvan egymáshoz közeli nyelvekben, akkor azt a jelenséget, sajátosságot bizonnyal meglelhetjük e nyelvek közvetlen előzményében is. Ha tehát valami megvan a finnségi, más elnevezésükkel balti-finn vagy közfinn, valamint a volgai nyelvekben, akkor az létezett a finn-volgai alapnyelvben. Ha ugyanaz megtalálható permi nyelvekben is, akkor létezhetett a finn-permi elődben. Ha ugyancsak megtalálható az ugor nyelvekben, akkor megvolt a finnugor alapnyelvben. Végül, ha megtalálható a szamojéd nyelvekben is, akkor azt ismerte az uráli alapnyelv is.

A napokban jelent meg a TINTA Könyvkiadónál a 466 oldalas Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiája. Ez alkalomból beszélgetett a két szerkesztővel, Balázsi József Attilával és Kiss Gáborral Halápy Ferenc.

Halápy Ferenc: Napjainkban világszerte zavargások vannak. Mintha erre rímelne az a régi közmondás, hogy aranyat hord a szamár, mégis bogáncsot eszik. Magyarázatként az Enciklopédiában ezt olvassuk: „a szegény ember termel minden értéket, de a gazdagok világában neki mégiscsak a nyomor jut osztályrészül”.

Balázsi József Attila: A társadalmi problémák kezdettől fogva a népköltészeti alkotásokban ‒ adomákban, mesékben, közmondásokban ‒ és szépirodalmi művekben is tükröződnek. Az imént említett közmondásnak különféle állatokat tartalmazó, de eltérő metaforára épülő változatai Európa-szerte megtalálhatók. Németül például így mondják: der Esel vom Gebirge trägt den Wein und säuft Wasser, azaz ’a szamár bort hoz a hegyekből, és vizet iszik’. Ennek leggyakoribb magyar tájnyelvi megfelelője: bort hord a ló, mégis vizet iszik, de nálunk is ismeretes szegény fogja a madarat, de a gazdag eszi meg variánsa.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Ha hét-nyolc évtizede az átlagember azt olvasta, hallotta, hogy komputer, számítógép, nemigen gondolhatott másra, mint hogy létezik egy ördöngös szerkezet, ami tud osztani, szorozni, százalékot számítani, és talán még köbgyököt vonni is képes. A nyelvről „általában” pedig elsősorban azt tudta, hogy van angol meg német meg kínai. S az iskolai tanulmányokból azt is, hogy a magyar ragozó nyelv, és ragozáskor megkülönbözteti egymástól az ikes meg az iktelen formát. Azóta a számítógép és a nyelv fogalma közel került egymáshoz. A sokféle programmal feltöltött műszaki csodák az asztali számítógéptől a tableten, a laptopon keresztül az okostelefonig sokunk mindennapos használati eszközévé lettek. Hatással vannak, lehetnek írásunkra, beszédünkre, s immár a nyelvészek tudományos munkájához is nélkülözhetetlenek. Hogy a közelkerülés miképpen történt, és miképpen történt Magyarországon, arról kérdéseinkre Prószéky Gábor mondta el a legfontosabbakat.

– Hogy a computer – hiszen akkor még nem született meg a számítógép szavunk – a nyelvvel is kapcsolatba kerülhet, azt az amerikai hadsereg mérnökei vetették fel a második világháború idején. A katonai kódolás ismert volt, és úgy tűnt akkoriban, hogy a fordítás is egyfajta kódolási feladat. És mindezek a tennivalók a hidegháború éveiben sem vesztették el a fontosságukat. Az Egyesült Államok a hatvanas évek derekáig nagyon sok pénzt fektetett be elsősorban az orosz és az angol nyelv közötti gépi fordító rendszerek fejlesztésébe. Az akkori hatalmas – még lyukszalagos, lyukkártyás – gépek arra már jók voltak, hogy megtalálják egy-egy kiválasztott szó más nyelvű megfelelőit. De hiányoztak azok a szoftverek, amik szükségesek lettek volna ahhoz, hogy a gép a kikeresett szavakból a tartalmat híven visszaadó mondatokat alkosson. E próbálkozások sikertelensége miatt az USA 1966-ban be is szüntette a gépi fordítások kutatásának, fejlesztésének nagy léptékű támogatását.

A hát, szóval, izé szavak az emberek többségét elborzasztják. Úgy látszik, e tölteléknek titulált elemek nehezen tudnak kilépni az „elátkozott szóosztály” kategóriájából. Pedig ha megnézzük, hogy mire használjuk őket, rögtön kiderül, hogy egyáltalán nem elrettentőek, hanem inkább rettentően érdekesek. De vajon ki és miért átkozta el ezeket a szavakat, azt állítván, hogy kerülendőek és fölöslegesek?

A töltelékszavak megbélyegzettsége több forrásra megy vissza. Egyrészt a stilisztikai, retorikai és nyelvművelő hagyományból származik e szóosztály elmarasztalása, másrészt pedig az iskolai, tanári intelmekből ered. E források nem tartják a beszédtöltelékeket a választékos, igényes nyelvhasználattal összeegyeztethetőnek, és kapcsolatot sugallnak e szavak használata, valamint a beszélő iskolázottsága, műveltsége közt. A töltelékszavakra vonatkozó legismertebb tiltás a „Hát-tal nem kezdünk mondatot!”. Ez a „szabály” azonban nem más, mint nyelvi babona, azaz olyan, a közléshelyzettől elvonatkoztatott előírás, aminek nincs semmilyen alapja. Merthogy hát-tal igenis kezdünk mondatot, s nem csupán akkor, amikor bizonytalanok vagyunk vagy amikor gondolkodunk. A hát-nak ugyanis számos más használati köre is van: kifejezhet következtetést, nyilvánvalóságot, incselkedést, csodálkozást, örömöt, méltatlankodást, jelölheti a mondanivaló javítását, illetve udvariassági elemként is állhat.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Nagyon sokan ismerik Mányoki Ádám barokk stílusban festett Rákóczi-portréját, az irodalomtörténet a naturalista stílus példaművének tartja Zola Nana című regényét, irodáink egy részét koloniál stílusú bútorok uralják, minden íróra jellemzők bizonyos stílusjegyek, és nemegyszer idézzük az újabb közmondás- és szólásgyűjteményekben is szereplő „a stílus maga az ember” megállapítást. Sokszor, sokféle helyzetben, a legkülönfélébb tartalmakat hordozva kerül elénk a stílus szó. Erről beszélgettünk Kemény Gáborral.

– A stílusról már a klasszikus retorikának is volt mondanivalója, elsősorban a szónoki beszéd elkészítésének folyamatáról szólva. Aminek harmadik szakasza, az elocutio azzal foglalkozott, miképpen kell nyelvi eszközökkel, például szóképekkel és alakzatokkal, sajátos szóhasználattal „feldíszíteni” szövegünket, hogy az minél nagyobb hatást gyakoroljon a hallgatóságra. Maga a stílus szó pedig az oszlop, karó jelentésű görög sztülosz szóból ered. A latinban a stilus már az írás eszközét, az egyik végén hegyes, másik végén tompa íróvesszőt jelentette. Mondhatnánk: ez volt az ókor „szövegszerkesztője” – ha ki akartak javítani valamit a viasztáblába vésett szövegben, egyszerűen kitörölték, és mást írtak a helyébe. Később a tárgy és a tevékenység közötti érintkezés folytán a stílus a kifejezés módját is kezdte jelenteni, ma pedig már a világ számos nyelvében, köztük a magyarban is csak ezt jelenti. A világnyelvekben a latin „-us” végződés elmaradt. Kazinczyék korában nálunk is használatban volt a német mintát követő stíl alak – például: fentebb stíl –, ez azonban elavult, visszatértünk a latinos formához. És a stíl ma már legfeljebb a stílbútor összetételben vagy a szaknyelvi stílromantika, stílirónia kifejezésben fordul elő.

A nyelvi stílust egy régi cikkemben így próbáltam meghatározni: „valamely beszélt vagy írott szövegnek, szövegtípusnak a nyelvi megformálásmódja”. Ez elsőre nem is hangzik rosszul, de van egy gyengéje. Mégpedig az, hogy a „nyelvi megformálásmód” mibenléte homályban marad, nincs kellően definiálva. Mai tudásunk szerint a stílus legjobb meghatározása Péter Mihálytól származik: „A stílus a kommunikációs helyzetnek megfelelő nyelvi változat.” Ez a gondolat a nemzetközi szakirodalomban is előfordul. A francia Jean Molino szerint a stílus lényege: ugyanazt, de másképpen.

Minderre ugyancsak Péter Mihálytól idézek példát. Eszerint azt a kellemetlen tényt, hogy valakinek az apja alkoholista volt, választékos stílusban így fejezhetjük ki: „Apja nem ismert mértéket a szeszfogyasztásban.” Sőt, „Apja” helyett mondhatjuk: „Atyja”. Vulgáris, bizalmas stílusban viszont egyszerűen ennyit mondunk: „Nagy piás volt a faterja.” E kettőt hadd toldjam meg két saját változattal! Az egyik a semlegesen köznyelvi, és voltaképpen ehhez viszonyítjuk az összes többit: „Apja rendszeresen és nagy mennyiségben fogyasztott szeszes italokat.” De folyamodhatunk egy ennél még visszafogottabb, tapintatosabb megoldáshoz is: „Apja alkoholproblémával küzdött.” Ez utóbbit angol-amerikai betűszóval PC-beszédmódnak, azaz a „political correctness”, magyarul a politikai korrektség jegyében való fogalmazásnak is szokás nevezni.

Televíziónk finn estjét sokan nézték végig. A finn tv bájos bemondónőjének, Tuula Ignatiusnak bizonyára jelentős szerepe volt abban, hogy nagy figyelemmel kísérték végig az egyes műsorszámokat, amelyek az északon lakó finn nép életét ismertették. Szó volt arról is, hogy a finn és a magyar nép nyelve rokon. Egy előadó valahogy úgy fejezte ki, hogy a két nép rokonságát hétszáz szó kedves, de szűk kerete fogja össze.

A „hétszáz szó” nyilván az ősi finnugor szókincset, a közös nyelvi örökséget jelenti, amelyet nemcsak a magyar és a finn nép őrzött meg, hanem a többi finnugor eredetű nép is. Ez a nyelvi örökség bizony „kedves” nekünk. Ha „szűk” ez a keret, akkor arra gondolhatunk, hogy erre a viszonylag kis szókészletre idők folyamán több tízezer egyéb eredetű szó is rárakódott, de ezek kevés kivétellel már aligha egyezhetnek.

A finn nyelvnek sajátos zenéje van. Jules Romains francia költő jellemzése szerint „a finn nyelvnek van valami sajátos varázsa, állandóan úgy cseng, mint a drágakő-füzér, melyet egy kéz mozgat a mellen, vagy a fürge csermely, mely kavicsokat görget. Csilingelésében van valami semmihez sem hasonlítható frissesség.”

Könnyen csalódhat az, aki a finn beszédet hallva, füllel akarja kihallani a magyarral egyező szavakat. Egyező egész mondatokat még nehezebben. Egy mondatot minden nyelvkönyv összehasonlít. „Hal úszkál elevenen a víz alatt.” Ez a mondat így hangzik finnül: „Kala uiskelee elävänä veden alia.” Meglepő hasonló hangzás!

„Hal úszkál elevenen a víz alatt.”

Az interjút Daniss Győző készítette.

Sok-sok évtizedig mondogatták szülők, nagyszülők, pedagógusok a fiuknak-lányuknak, unokájuknak, diákjuknak, hogy „annyi ember vagy, ahány nyelvet tudsz”. Mások ellenben attól tartottak, hogy aki két vagy több nyelvet tanul, egyet sem tudhat tökéletesen, ráadásul a második nyelv nagyon fontos egyéb tudások – történelem, matematika, földrajz – megtanulásától von el időt, energiát. Arról, hogy egyik vagy másik vélekedésben mennyi az igazság, valamint a hazai idegennyelv-ismeret néhány más kérdéséről Navracsics Judittal beszélgettünk.

– Hogy mennyi az igazság? Nos, az elsőben annyi, hogy bizonyos helyzetekben a két vagy több nyelvben járatos személy elvégezheti két vagy több ember meghatározott mennyiségű munkáját. Ami „bizonyos helyzettől” függetlenül is igaz: a két- vagy többnyelvű ember sokkal jobban, könnyebben boldogulhat az élet nagyon sok területén, mint az a társa, aki csupán egy nyelvet ismer. A második felvetésről egy ideig sokat vitatkoztak a szakemberek. Régebben némelyik nyelvész is úgy vélte, hogy a kétnyelvű gyerek más területeken gyengébben teljesít. Ám az új kutatások ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Aki otthonról hoz valamilyen többletnyelvtudást vagy az iskolában idegen nyelvet tanul – főképpen, ha jó tanárok jó módszerekkel tanítják –, az a biológiát, a történelmet, a matematikát is jobban tudja.

– Mitől lesz jobb matematikából meg más tantárgyakból a kétnyelvű gyerek?

– Az agykérget beborítja egy úgynevezett szemantikai háló. Ennek a hálónak, hálózatnak más és más területein „reprezentálódnak” a különféle fogalmak és a hozzájuk tartozó szavak: virág, férfi, kutya. Az utóbbi területen van a puli, a komondor, a kuvasz, a pincsi meg más kutyafajták neve. És egymás mellett az eb meg a kutya. S ha már hallottuk valahol a szólást, aztán egyszer odáig mondja valaki, hogy „Egyszer volt Budán…”, a mondatot az agyunk parancsára nem ebvásárra hanem kutyavásárra fogjuk kiegészíteni.

– Hol a helye egy magyar anyanyelvű gyerek agyában az angol dog-nak, a német hund-nak, az orosz szabáká-nak? A magyar „kutyafogalomnál” vagy attól távol, egy angol, német, orosz „kutyaterületen”?

– Több kutatótársammal együtt úgy tartjuk, hogy ha ez a fogalom szóba kerül, akkor az agy a maga közös „kutyafogalom-raktárából” azt a kutya szót választja, azt mondatja ki, amelyik a beszélgetés nyelvébe illik. Más kutatók szerint nyelvenként más és más helyen vannak a „kutyafogalom-raktárak”. Hozzá kell tennem: előfordulhat, hogy az agy megsérül, és, mondjuk, éppen az a területe, amelyikben a kutya fogalma reprezentálódik. Ilyenkor az esetek egy részében – főképpen gyerekkorban – az agynak egy másik területén is „megképződhet” a sérülés miatt elvesztett fogalom.

És ami a szaktudomány nagyon fontos új felismerése: ha egy magyar anyanyelvű gyerek vagy felnőtt „kutya” fogalmához a dog, a hund vagy a szabáka szó is csatlakozott már, és beszéd vagy írás közben választania kell közülük, akkor a választás kényszere intenzívebb működésre készteti az idegrostokat. Ez pedig nagyobb agyi oxigén-felhasználással jár, bővebb oxigénellátást kíván. Hasonló esetek sorával, két vagy több nyelv gyakori efféle használatával – képletesen szólva – megsűrűsödik a szürkeállomány. És akkor már a matek is könnyebb.