Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 94. évf. 1970., 349–350. oldal.

A szó magyar nyelvbeli első előfordulására folyóiratunkban Zsoldos Jenő hozott értékes adatot (92: 345) Szepsi Csombor Márton 1620-ban megjelent művéből. Csombor azonban a szót – ahogy erre Zsoldos rá is mutatott – nem az ’országgyűlés’ értelemben használta, hanem a polgári és büntetőperek legfelső párizsi feljebbviteli fórumának megnevezéseként. Ebben a jelentésben Csombornál jóval korábban már Oláh Miklós említette 1536-ban írott Hungaria c. könyvében (Caput Sextum), Mátyás király palotájának leírásában: „In ipsa sola Lutetia Parisiorum urbe eo loci, quem vulgus Aulam Parlamenti vocat, in qua ius dicitur negociumque tractatur regis, unicam vidi cameram in similitudinem harum et Budensium aedium tignis tabulatisque inauratis fabrefactam.” (Eperjessy K. és Juhász L. 1938-i kiadásában a 12. lapon.) Bartal Antal szótára e passzust nem ismeri.

Csombor után közel fél századdal, 1664-ben csodálta meg e párizsi palotát Bethlen Miklós, aki 1708–10 táján írott önéletrajzában így emlékezett meg az élményéről: „Akadémiát, bibliothékát, király házát, nagy királyi ispotályokat, parlamentet és egyéb igazgatósoknak rendit, pompáit csudával néztem.” (A Magyar Századok sorozatban 1955-ben közzétett szöveg szerint, az I. köt. 200. lapról. Első könyv, 16. rész.)

A magyar Parlament

A napokban jelent meg Agócs Károly könyve, a Francia fordítóiskola. A Tinta Könyvkiadó által közreadott mű alcíme sokat elárul: A fordítás elmélete és gyakorlata. Ennek alkalmából beszélgetett a szerzővel a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

Már legalább negyedszázada ismerjük egymást, mert akkor vett részt kiadónk a Spanyol–magyar és a Magyar–spanyol közgazdasági szótár előállításában. Ezeknek te voltál a szerzője.
Az internet tájékoztatása szerint már nincs is belőle megvásárolható példány.

A kiadónk az első szerzői között tud téged. 1997-ben jelent meg A lélekmadár című köteted. Az szépirodalom volt.
Az a könyv még a kamaszkori írói ambícióm évtizedekkel későbbi „tárgyiasulása”. Csaknem tíz éven keresztül írtam, azóta még tovább csiszolgattam. Írtam néhány elbeszélést és egy sor hosszabb-rövidebb bölcseleti-misztikus írást: példázatokat és miniatűröket, ezek magánkiadásban már meg is jelentek. Most szándékomban áll valamennyit újból közreadni.

„Lesz még egyszer ünnep a világon:
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.”

Vörösmarty Mihály

Az ünnep Antoine de Saint-Exupéry híres filozofikus meseregényében, A kis hercegben mint érzelmi életünk középpontja jelenik meg. „Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (...) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; fölfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet.”

Az ünneplés valami mély, hálával és szeretettel teli, elkülönített és megszentelt időt jelent, amelyben „az ember lehántja magáról Énjét, igazi lényében megnyilatkozik, és a közösségben minden emberrel egyesül” (Hamvas Béla); kiléphetünk az én napi kényszereiből. Ha megértettük ennek lényegét, akkor bátran öltöztethetjük különleges köntösbe ezeket a napokat. A korai idnep, üdnep, innep alakok tanúsága szerint az ünnep elhomályosult összetétel. Kialakulását a Czuczor–Fogarasi (Tinta Könyvkiadó: Etimológiák, szóelemzések, 2010) így magyarázza: „Minthogy a tulajdon értelemben vett ünnepek lelki üdvünk előmozdítása, üdvös cselekedetek gyakorlása végett rendeltettek: innen legokszerűbbnek látszik, hogy az üd és a nap elemekből van összetéve.” A régi id ’üdvös, szent’ és nap elemekből, hangrendi kiegyenlítődéssel, hasonulással és labializációval jelent meg a tautologikus ünnepnap lexéma.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 94. évf. 1970., 236–239. oldal.

Ezek a szavak azért kerültek itt egymás mellé, mivel mindkettő a János névnek becealakjaiból származik. A jenki és a zsoké egyaránt az angol-amerikai nyelvterületről került hozzánk. Ennél több kapcsolat nincs is közöttük, s jelentéstartalomban is messze esnek egymástól.

1. A jenki, angolosan yankee szónak számos származtatási kísérletéről tudunk, melyeket O. G. T. Sonneck rostált meg. A legvalószínűbbnek látszik, hogy a holland Jan (= János) keresztnévnek Janke becéző és gúnyoló alakjából eredt. Ezzel a yankee gúnynévvel illették a britek a XVIII. században, a függetlenségi háború előtt a mai Egyesült Államok északkeleti részének, az ún. Új-Angliának (New England) lakóit. A kezdetben megvető, lekicsinylő hangulatú megnevezést – mint nem egy esetben a névadás történetében – a név viselői, a függetlenné vált USA polgárai egyre büszkébb öntudattal használták, s ezáltal megfosztották gúnyolódó felhangjától (vö. M. Mathews: Dictionary of Americanisms, 1896). Ugyanakkor területileg is kibővült a név érvénye a korai XIX. századi Egyesült Államoknak Új-Anglia területén kívül eső államaira is. Az 1861–65-ös polgárháborúban a rabszolgatartó Déllel szemben álló Észak minden polgára yankeenek számított a déliek szemében. Európában még ennél is tovább tágult a megjelölés határa: sokan és sok helyütt az USA minden polgárát jenki-nek nevezték és nevezik mindmáig, mégpedig pejoratív él nélkül.

Magyar szövegben e szót – mint több más angol szót is – tudomásunk szerint Széchenyi István használta először. A Néhány szó a’ lóverseny körül c. könyvében 1838-ban ezt írta a 8. lapon: „Egy különben igen okos ember... vizsgálatot sem akart tenni illyféle veszélyes yankee mozgonyokrul...” Mivel azonban Széchenyi tudta, hogy az általa is kurzivált yankee szó nálunk ismeretlen, ezért indexszámmal jelölte, és az alábbi apró betűs magyarázatot fűzte hozzá könyvének 238. lapján: „Yankee. Az angol az éjszak-amerikait, midőn ez szabadságért küzde, eleinte katona-ügyetlensége miatt, yankee-nek csufolá. Később azonban, miután a’ yankee került az angol fölé, megszűnt ezen irónia’ hatása; sőt most némi amerikai még kérkedik is a’ yankee nevezettel, ’s csak azon, jelenleg már kisebb körbe szorított angoloknak osztálya gondol valami gúnyt lelhetni e’ kifejezésben, melly osztály mindent ’tory’ szemein nézvén keresztül, a ’Szövetséges Országok’ bármilly előmeneteit is gáncsolja, minthogy azok nem genealógiai táblákra oltvák.”

Egy bostoni lojalista újság karikatúrája a "Yankie Doodles" milíciáról, amely bekerítette a brit erőket a városon belül (Forrás: Wikipédia)

Rádióinterjú Simoncsics Péterrel a Magyar Katolikus Rádióban. Elhangzott 2021. november 14-én du. 16 órakor. Szerkesztő riporter: Nagy György András

Nem tudom, hány hallgatónk tudja, de ha egy hosszú papírcsík két végét összehajlítjuk és 180 fokban elfordítva összeragasztjuk, akkor a közepén meghúzott vonalon – gondolatban – végighaladhatunk úgy, hogy mindig rajta maradunk, azaz sohasem jutunk át a szalag „másik” oldalára. Hogy ennek mi köze a nyelvészethez? Annyi, hogy az 1946-ban született Simoncsics Péter, akinek az összehasonlító uralisztika a fő kutatási területe, ezt a különleges topológiai alakzatot választotta pályájának jelképéül. Legújabb kötetének címében is – Nyelv–Művészet–Társadalom. Önéletrajzi mozaik, ami pályám Möbius-szalagjának másik oldaláról lemaradt – megtalálható. Szereti-e a rejtvényeket, merthogy a Möbius-szalag másik oldala, ami valójában nincs, tulajdonképpen egy másik könyvének is szerepel az alcímében.

Igen, annak az a címe, hogy Nyelvészetről, nyelvészekről. 33 írás a Möbius-szalag másik oldaláról. Egyébként tényleg szeretem a rejtvényeket. A találós kérdésekről írtam is, egy szamojéd nyelv, a kamassz találós kérdéseiről.

Maticsák Sándornak a Nyelvtudományi Közleményekben (116: 325–333.) megjelent írását - a különleges karakterek nagy számára való tekintettel - képformátumban tesszük közzé.

Megdöbbentő élmény szembesülni a világon használt írások sokszínűségével és az írásjelek változatosságával. Az alábbi galériára kattintva ismeretlen világok nyílnak meg előttünk.

„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked.” (2Mózes 20,12)

Kinek szárnya alatt nyugszol, azt tiszteljed – figyelmeztet a régi közmondás. A keresztény bölcselet szép, emelkedett gondolatsora szerint szüleinket, rokonainkat nem csupán a testi és vérségi kapcsolat okán kell tisztelnünk, hanem azért is, mert a fogalom kapcsolatban van Isten atyaságával. Isten ugyanis atyai mivoltából juttat részt a szülőknek. Az édesapának és édesanyának szülői minőségén átragyog valami a mennyei édesatya valóságából. Így aki megtagadja a tiszteletet atyjától és anyjától, az magától Istentől tagadja meg! Valamelyest rokonítható ez az ókori görögök aidosz ’nagyra becsül, értékel’ fogalmával, amely az embert illeti meg abból következően, hogy létét egyén fölötti kötelékekkel egy isteninek tekintett, de meghatározatlan tekintély fogja körül. Arisztotelész is szól róla a Nikomakhoszi etikában.

A tisztelet (lat. honor) mindenképpen személyek és értékek nagyrabecsülése, elismerése, fennhatóságának elfogadása és mindennek külső megnyilvánulása. Szólhat Istennek, Krisztusnak, a katolikusok körében él többek között a Jézus Szíve-tisztelet, a Mária-tisztelet, a szentek tisztelete. A Szentírásban az istenfélő, igaz ember számára a tisztelet az a belső szellemi magatartás, mely Isten szentségének átéléséből fakad, és annak mély hitéből, hogy az Isten a világban az ember üdvösségét munkálja. Toldalagi Pál így énekli:

„Amerre nézek, mindenütt Te
lobogsz kifogyhatatlanul.
Mindenkié vagy s mégis egyé,
mindenkié, külön-külön.”

Isten szentségénél és hatalmánál fogva tiszteletet parancsol, Nagy Gáspár ihletett természeti képe ezt adja át: „Fűszál hegyéről a harmat / gyöngyét ajánlja az Égnek”.

Nemes hagyomány a protestánsoknál, hogy a vallási közösségek heti, ünnepi együttléte hitük megélése, lelki életük építése céljából, valamint az Isten iránti hódolásként tartott, többnyire templomi szertartás neve: istentisztelet. A gyülekezet Istenhez segítő vezetőjének, a lelkésznek vagy lelkipásztornak megszólítása pedig a reformátusoknál Tiszteletes, esetleg Nagytiszteletű Úr, illetve Asszony, a katolikusoknál a pap Főtisztelendő Úr, a kispapé Tisztelendő Úr.

A napokban jelent meg a szótárairól, nyelvkönyveiről híres TINTA Könyvkiadóban az Angol szókincsfejlesztés felsőfokon című kétkötetes kiadvány. A szerzők, Rónay Ágnes és Sárdi Csilla a Pázmány Péter Katolikus Egyetem angol tanszékének oktatói. A megjelenés alkalmából velük beszélgetett Cserháthalápy Ferenc, a kiadó munkatársa.

Cserháthalápy Ferenc: Önök hogy találkoztak az angol nyelvvel és hol tanulták meg?
Rónay Ágnes: Popzenében hallottam először angol szót. De igazán a gimnáziumban kezdtem tanulni a nyelvet, ahol annyira megszerettem, hogy az egyetemen is ezzel akartam foglalkozni, és azóta is rendületlenül tanulom.
Sárdi Csilla: Az 1970-es évek vége felé találkoztam először az angol nyelvvel a pop-rock és a beatzene segítségével. Ennek hatására a gimnáziumban kezdtem komolyan angolul tanulni, és azóta sem hagytam abba. Mindig van hová továbbfejlődni.

Cserháthalápy Ferenc: A mostani Szókincsbővítő kiadványoknak mi az újdonsága?
Rónay Ágnes: Bátran mondhatjuk, a két kötet hiánypótló. Az első kötet a szóképzésre épül. Az egész kötet szóképzéses feladatokat tartalmaz, ami egyedülálló, mert ilyen nyelvkönyv még nincs a piacon. Az elöljárós szerkezetek kötete pedig végigvesz rengeteg elöljárós kifejezést, amit több típusfeladaton gyakoroltat.
Sárdi Csilla: Több olyan szókincsbővítő könyv létezik, amely a középfokú nyelvtudásszint elérésében segíti a nyelvtanulókat. Ez a könyv azoknak nyújt segítséget, akik már elérték ezt a célt, most is önállóan képesek használni a nyelvet, azonban mesterfokú nyelvhasználókká szeretnének válni, vagyis minél jobban meg szeretnék közelíteni az anyanyelvi beszélők angolnyelv-tudását. Angol kiadásban megjelent ugyan néhány kiadvány, amely ezt a célt szolgálja, ám ezek nemzetközi piacra készültek, vagyis nem veszik figyelembe, hogy a nyelvtanulók milyen anyanyelvi háttérrel közelítenek az angol nyelvhez. Mi azonban kifejezetten magyar anyanyelvű nyelvtanulók számára készítettük a könyvünket.

2019 november 9-én a Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub szervezésében dr. Kemény Gábor nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott előadást A nyelvtől a stílusig címmel Szabadkán.

Mit jelent az Ön számára az otthon, haza, anyanyelv...

– Először talán arról, hogy mit jelent számomra az otthon és a haza nyelve. Az én anyanyelvem és apanyelvem, tehát az a nyelv, amit én az édesanyámtól és az édesapámtól otthon tanultam, az nem a magyarországi köznyelv volt, hanem anyai részről a szatmári, apai részről a felvidéki. Édesanyám Szatmárnémetiben született, édesapám Kassán. Egy olyan értelmiségi családban nőttem fel, ahol az egymás közötti nyelvi kapcsolatokból hiányzott minden durvaság, trágárság, erőszak, ahol a gyereket emberszámba vették, édesanyám szinte kisgyerekkoromtól kezdve nevelt engem a tudomány és a művészetek megbecsülésére. Pl. csillagászati könyveket nézegetett velem, persze inkább csak képeket, mert olvasni akkor még nem tudtam. Anyám nem végzett egyetemet, de művelt, olvasott asszony volt, aki – szerencsére hosszú – élete végéig rengeteget olvasott, és nagyon sok tekintetben, pl. a nyelvi igényességben is a példaképem lett.

A haza nyelve? Mi is az én hazám? Az én hazám voltaképpen az anyanyelvem. Egy olyan nyelv, amely összeköti a magyarországi magyart, a kisebbségi magyart, a tengerentúli magyart, mindazokat, akiknek magyar azonosságtudatuk van, és beszélik ezt a nyelvet. De egészen új jelenség, hogy még olyanoknak is van bizonyos magyar tudatuk, akik már nem beszélik a magyar nyelvet: a kivándorlók harmadik, negyedik…, sokadik nemzedéke, akik még mindig tudják, hogy magyarok, még mindig elmennek olyan rendezvényekre, ahol magyar zene, népzene van, és valamiképpen beágyazódott a tudatukba, hogy magyar eredetűek. Tehát ez az én tágabb értelemben vett hazám: a budapestitől a szabadkaiig, a szabadkaitól a Los Angeles-iig mindazok a magyarok, akik még őrzik a magyarságuknak a tudatát.

Kép forrása: Magyar Szó Online