Rádióinterjú Simoncsics Péterrel a Magyar Katolikus Rádióban. Elhangzott 2021. november 14-én du. 16 órakor. Szerkesztő riporter: Nagy György András

Nem tudom, hány hallgatónk tudja, de ha egy hosszú papírcsík két végét összehajlítjuk és 180 fokban elfordítva összeragasztjuk, akkor a közepén meghúzott vonalon – gondolatban – végighaladhatunk úgy, hogy mindig rajta maradunk, azaz sohasem jutunk át a szalag „másik” oldalára. Hogy ennek mi köze a nyelvészethez? Annyi, hogy az 1946-ban született Simoncsics Péter, akinek az összehasonlító uralisztika a fő kutatási területe, ezt a különleges topológiai alakzatot választotta pályájának jelképéül. Legújabb kötetének címében is – Nyelv–Művészet–Társadalom. Önéletrajzi mozaik, ami pályám Möbius-szalagjának másik oldaláról lemaradt – megtalálható. Szereti-e a rejtvényeket, merthogy a Möbius-szalag másik oldala, ami valójában nincs, tulajdonképpen egy másik könyvének is szerepel az alcímében.

Igen, annak az a címe, hogy Nyelvészetről, nyelvészekről. 33 írás a Möbius-szalag másik oldaláról. Egyébként tényleg szeretem a rejtvényeket. A találós kérdésekről írtam is, egy szamojéd nyelv, a kamassz találós kérdéseiről.

Simoncsics Péter az általa fordított Thass-Thienemann-könyvvel
[TINTA Könyvkiadó archívuma]

Ezt a nyelvet úgy tartják számon, mint az uráli nyelvcsalád éppen kihalt nyelvét.

Igen, pontosan. A 80-as években nyomokban még megtalálta ezt a nyelvet egy észt nyelvész, pontosabban a Szaján-hegységben kutató geológus csoport hívta föl Ago Künnap figyelmét két egymástól és eredeti közösségüktől egyaránt távol élő öregasszonyra, akik visszaemlékeztek gyerekkorukra, hisz már régen nem kamasszok között éltek, hanem szibériai városokban nem-kamassz nyelvű férjeik családjában. E két idős adatközlőtől gyűjtött anyagból Ago Künnap fantasztikus disszertációt hozott össze, amely ezzel együtt mégis csak inkább az emberi emlékezőtehetség emlékműveként tartható számon, mint igazi nyelvészeti produktum, hiszen a nyelv társas tevékenység és ők már évtizedek óta távol éltek eredeti nyelvközösségüktől, amely ezalatt meg is szűnt létezni.

Ez egy kicsit véletlen megtalálás volt, de úgy tudom, hogy pont az uráli nyelv is kicsit véletlen az ön életében, mert első sorban az összehasonlító nyelvészet volt, ami iránt érdeklődött.

Igen, hogy az uráli nyelv ebben az értelemben fikció vagy rekonstrukció, hiszen évezredek távolába tűnik az az idő, amikor valóban létezett egy olyan közösség, amely ezt a rekonstruált nyelvet beszélte, amelyet a nyelvészek úgyszólván mozaik darabokból állítottak össze. Erre a rekonstrukcióra a különböző nyelvek összehasonlítása folytán jutottak. Először csak a finnugor nyelvcsalád bontakozott ki a múlt ködéből. Körülbelül egy tucat nyelv tartozik ide, ebből a legismertebb a magyar, a finn és az észt, ezek az önálló államisággal bíró népek, de élnek a Volga nagy kanyarja közelében pl. a mordvinok, két nagy nyelvjárásuk van, együttesen ők alkotják sorrendben a harmadik nagy finnugor nyelvközösséget a magyarok és a finnek után népességük mérete szerint megelőzve az észteket is. Tőlük délre találjuk a cseremiszeket, saját nevükön a marikat. Tőlük északabbra laknak az udmurtok és a komik, akik együtt alkotják a permi nyelvek családját. Valahol ide csatlakozik a sok nyelvjárásra oszló lapp is. Az Urál túloldalán, a szibériai tajgán és tundrán lakó obi ugorokat, a manysikat és hantikat találjuk, akik a magyarokkal együtt alkotják az ugor nyelvek családját. Ezeket a nyelveket nem a hasonlóság, hanem a szabályos eltérések rendszere rokonítja. A finn a magyartól viszonylag távol van (mondjuk annyira, mint az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó görög és a svéd is egymástól). Mégis szoktak ilyeneket mondani nem nyelvész képzettségű emberek, hogy távolról hallva a finn beszédet azt hitték, hogy magyarok, mert legalábbis az intonáció hasonlított, ami bizonyos értelemben véletlennek is nevezhető, mert kb. 4000 évvel ezelőtt váltak el őseink egymástól. Az obi ugoroktól nem olyan régen váltunk el, mondjuk 3000 évvel ezelőtt, de hát ővelük sem értjük meg egymást.

Simoncsics Péter

Beszáll-e a mai vitákba? A finnugrisztikával foglalkozókat sokan olyan kövületnek tartják.

Nem, nem vagyunk egy súlycsoportban. Azoknak, akiknek ez a hozzáállásuk, nincs nyelvészeti műveltsége. Megérzéseik vannak, fantáziájuk, elképzeléseik. Ez egyébként elég régóta így van. A finnugor rokonságot először közzétevő tudós, Sajnovics János műve 1769-ben jelent meg először Koppenhágában, egy évvel később Nagyszombatban. Sajnovics műve vérig sértette a büszke magyar nemességet.

Aki a nyelvvel foglalkozik, miért kezd el foglalkozni a művészettel, ír társadalommal kapcsolatos cikkeket.

Először is: mi a világot csak a nyelven keresztül ismerjük meg, beleértve az atomfizikát, az orvostudományt, a csillagászatot. Mellesleg Sajnovics János csillagász volt és matematikus, a másik nagy kezdeményező, Gyarmathi Sámuel pedig orvos.

Az ön édesapja meg botanikus volt.

Egyszer egyetemista koromban megbízott azzal, hogy fordítsam le egy cikkét angolra. Tekintsünk most el attól, milyen szenvedés egy szakcikket lefordítani, de közben rájöttem arra, hogy édesapám szakmájának, a paleobotanikába tartozó pollenanalízisnek ugyanaz a módszere mint az én szakmámé, az összehasonlító nyelvészeté. E tudományszakok együtt is születtek valamikor a 18. században.

Az összehasonlító nyelvészet és az összehasonlító természettudományok?

Igen, ugyanaz a módszerük. Csak az anyaguk más.

Irodalmi érdeklődése viszont honnan van? Tömörkény, Radnóti, Krúdy?

Én gimnazista koromban tulajdonképpen rendező akartam lenni. Abban az időben csak diplomásokat vettek föl rendezőnek a Színművészeti Főiskolára.

[TINTA Könyvkiadó archívuma]

Szóval úgy gondolta, hogy akkor először elvégzi Szegeden az egyetemet?

Akkor ez volt a minimális program, de ott is az irodalom érdekelt elsősorban. Aztán olyan szerencsém volt, hogy az egyetemen találkozhattam kiváló nyelvészekkel. Másodéves koromban a finnugor összehasonlító nyelvészetet Hajdú Péter professzor tartotta, és el voltam ragadtatva attól a gondolati tisztaságtól, összeszedettségtől, ahogy ezt a kollégiumot tartotta. Másodév végén, az első szigorlat abszolválása után lehetett szakot váltani, s akkor én megkérdeztem Hajdú professzort, hogy fölvenne-e, ha a finnugor nyelvészet szakot választanám, bár engem nem a nyelvészet, hanem az irodalom érdekel. Tanítunk mi irodalmat is – mondta és fölvett. Lassan, egy-két év alatt aztán „beleédesedtem” a finnugor nyelvészetbe.

Elég sokféle tudományról volt eddig szó, de hogy jön ide a nyelvpszichológia?

Az előbb említett Hajdú Péter összesen 25 évig volt a főnököm. Mondjuk, ennek a periódusnak a közepén őtőle kaptam ajándékba Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak c. munkáját reprint kiadásban, amit valamikor a 30-as években írt. Neki tanára volt Thienemann Tivadar és elragadtatással beszélt róla, s azt is, hogy az órái a szokásos 50 percnél jóval rövidebbek voltak, általában 15 percig tartottak, de akkor mindig okos dolgokat mondott. Rendkívül szórakoztató, izgalmas tanár volt Thienemann Tivadar, kinek angol nyelven írt két kötetes magnum opusa, The Interpretation of Language: I. Understandig the Symbolic Meaning of Language, II. Understanding the Subconscious Meaning of Language annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, lefordítom magyarra. Thienemann a két háború között nagyon népszerű, ismert és elismert professzora volt elsősorban a német irodalomnak, művelődéstörténetnek, szellemtörténetnek először Pécsett, aztán Budapesten, de magnum opusát, mint mondtam, angolul írta amerikai emigrációjában, méghozzá a 60-as, 70-es években, viszonylag öregen. Önéletrajzából kiderül, hogy ő eredetileg orvos akart lenni, csak amikor beiratkozni ment az egyetemre, túl hosszú volt a beiratkozók sora az orvoskaron, megunta a várakozást, átment a sokkal rövidebb bölcsész sorba, s így lett belőle bölcsész. De még pécsi professzor korában is kacérkodott azzal a gondolattal, hogy beiratkozik az orvosegyetemre és professzor létére elvégzi, s orvos lesz belőle mégis. Hát ennyi maradt ebből az ambícióból, ami nem kevés.

Ha már irodalomról beszéltünk, akkor iderángathatjuk Lucifert, aki a tagadás ősi szelleme, merthogy ön a a tagadással foglalkozott behatóan és a magyar nyelvben sem semmi a tagadás.

Egyik nyelvben sem. Sőt, a nyelv az egyetlen emberi szimbolikus rendszer, amiben van tagadás. Senki se ismer negatív épületet, negatív zenét, negatív festményt, viszont a nyelvben nagyon fontos funkciói vannak a tagadásnak akár rejtve is, nemcsak nyíltan. Mondjuk pl. a magyar föltételes módban morfológiailag is kimutathatóan. Mit jelent az, hogy menne? Azt jelenti, hogy ami a menést illeti, nem megy, azaz benne éppen a menés van kvázi tagadva. Továbbá: a tagadás az uráli nyelvekben azért is izgalmas, mert az mindig személyes. Vegyük a finnt, de más nyelvekben is, pl. a szamojédban is ún. tagadó igét használnak, ami szépen megy végig a nyelvtani személyeken: én nem, te nem, ő nem és a főige, amely alapalakban áll utána,

Tehát: én nem csinál?

Igen, finnül en osa, et osa, ei osa ’én nem tudom, te nem tudod, ő nem tudja’. A magyarban nem így van: a magyar nem nagyon hasonlít az indoeurópai nyelvek tagadó szavaira. De azért ebben is van valami személyes, mert a nem-ben az az -m – bár már nem vesszük észre – az első személy jele.

És ne-ként is szoktuk ugye használni.

A ne pedig imperatívusz, fölszólító mód, személyrag nélkül.

Magamat nem szoktam fölszólítani, ugye?

Ezzel szemben a nem és ne közti modális szembenállásnak van személyes vonatkozása. A ne-hez hasonló fölszólító módú alak van egy-kettő még a magyarban, pl. ne ’tessék!’, ni ’nézd csak!’, ahonnan hiányzik a fölszólító mód -j jele. A legérdekesebb, legizgalmasabb igazi fölszólító módú paradigma a magyarban éppen ezért a gyere-gyerünk-gyertek.

Amit nem is nagyon tudnak megmagyarázni… eregyeregy > erre gyere…

Nekem van egy magyarázatom rá. Tulajdonképpen ez a jár ige, amibe behatolt a közelre mutató névmási e: gyer ide > gyere. Ennek is van egy „eredetibb” alakja, jer („Laci te, hallod-e, jer ide. jer, ha mondom, rontom-bontom”). És a gyerünk, az is nagyon érdekes. Ugye a jár tényleg mozgást jelent, csak nincs neki iránya: az óra jár, táncot jár, a szája jár stb.

És a baba jár?

A jár-nak általában nincs iránya. A jer-rel lesz iránya: gyere énfelém. A gyerünk-ben az a vicces, hogy ennek pont az ellenkezőjét jelenti.

Valahova, innen el.

Igen. Na most, ez is arra mutat, hogy a jár-ból származik. Ezt megírtam, de nem hiszik el nekem. De most legalább elmondhattam.

És akkor mi lesz a harmadik könyv?

Azt nem tudom, csak az alcímét tudom: „Ami pályám Möbius-szalagjának egyik oldaláról lemaradt”, mert a korábbi két könyv címében a Möbius-szalag másik oldaláról volt szó. Azért érdekes ez a Möbius-szalag, azért szimbolikus, mert ha az ember, mint most én, elindul azt sejtve, hogy ez az én pályám, és majd valahova megérkezem, igenám, de mindig csak ugyanoda érkezem. Ez az egyik aspektusa a Möbius-szalagnak, a másik pedig az, hogy az ember azért indul el egy pályán többek között, hogy találkozzon önmagával, találkozzon azzal, ami rábízatott, hogy rátaláljon önmagára. Dehát nem tudok rátalálni magamra, mert mindig ott van alattam!