Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 94. évf. 1970., 236–239. oldal.

Ezek a szavak azért kerültek itt egymás mellé, mivel mindkettő a János névnek becealakjaiból származik. A jenki és a zsoké egyaránt az angol-amerikai nyelvterületről került hozzánk. Ennél több kapcsolat nincs is közöttük, s jelentéstartalomban is messze esnek egymástól.

1. A jenki, angolosan yankee szónak számos származtatási kísérletéről tudunk, melyeket O. G. T. Sonneck rostált meg. A legvalószínűbbnek látszik, hogy a holland Jan (= János) keresztnévnek Janke becéző és gúnyoló alakjából eredt. Ezzel a yankee gúnynévvel illették a britek a XVIII. században, a függetlenségi háború előtt a mai Egyesült Államok északkeleti részének, az ún. Új-Angliának (New England) lakóit. A kezdetben megvető, lekicsinylő hangulatú megnevezést – mint nem egy esetben a névadás történetében – a név viselői, a függetlenné vált USA polgárai egyre büszkébb öntudattal használták, s ezáltal megfosztották gúnyolódó felhangjától (vö. M. Mathews: Dictionary of Americanisms, 1896). Ugyanakkor területileg is kibővült a név érvénye a korai XIX. századi Egyesült Államoknak Új-Anglia területén kívül eső államaira is. Az 1861–65-ös polgárháborúban a rabszolgatartó Déllel szemben álló Észak minden polgára yankeenek számított a déliek szemében. Európában még ennél is tovább tágult a megjelölés határa: sokan és sok helyütt az USA minden polgárát jenki-nek nevezték és nevezik mindmáig, mégpedig pejoratív él nélkül.

Magyar szövegben e szót – mint több más angol szót is – tudomásunk szerint Széchenyi István használta először. A Néhány szó a’ lóverseny körül c. könyvében 1838-ban ezt írta a 8. lapon: „Egy különben igen okos ember... vizsgálatot sem akart tenni illyféle veszélyes yankee mozgonyokrul...” Mivel azonban Széchenyi tudta, hogy az általa is kurzivált yankee szó nálunk ismeretlen, ezért indexszámmal jelölte, és az alábbi apró betűs magyarázatot fűzte hozzá könyvének 238. lapján: „Yankee. Az angol az éjszak-amerikait, midőn ez szabadságért küzde, eleinte katona-ügyetlensége miatt, yankee-nek csufolá. Később azonban, miután a’ yankee került az angol fölé, megszűnt ezen irónia’ hatása; sőt most némi amerikai még kérkedik is a’ yankee nevezettel, ’s csak azon, jelenleg már kisebb körbe szorított angoloknak osztálya gondol valami gúnyt lelhetni e’ kifejezésben, melly osztály mindent ’tory’ szemein nézvén keresztül, a ’Szövetséges Országok’ bármilly előmeneteit is gáncsolja, minthogy azok nem genealógiai táblákra oltvák.”

Egy bostoni lojalista újság karikatúrája a "Yankie Doodles" milíciáról, amely bekerítette a brit erőket a városon belül (Forrás: Wikipédia)

A szó nálunk csakhamar ismertté vált, s ezért a Heckenast által kiadott Idegenszótár 1846-ban már regisztrálta is: „az északamerikaiak gúnyneve” értelmezéssel. Amerikai útleíróink művei egyre gyakrabban emlegették, eleinte alighanem janki kiejtéssel. Erre látszanak vallani a toldalékos formák: Yankeevá lett (1858-ban Nendtvich I. 265), a yankee-kat (1861-ben Rosti, 26), yankeeknak (ugyanő 16 és Belányi 6). A j kezdőbetűs írásmód és az első szótag magas hangú ejtése csak a hatvanas-hetvenes évektől vergődött túlsúlyra

A yankee szónak számos brit és amerikai állandósult kapcsolata közül a mi nyelvünkben csupán a Yankee Doodle vált időlegesen ismertté. Ez egy sok szövegváltozatban fennmaradt rigmus neve (eredetileg refrénjének kezdő szavai), mely keletkezése idején brit gúnydal volt az esetlen gyarmatiakra, de a függetlenségi háborúban átalakult ellenkező értelművé. A refrén pattogó dallamát Amerikán kívül sokan és sokáig tévesen az Egyesült Államok nemzeti himnuszának vélték. Nálunk először Xántus János emlegette 1855-ben Amerikából írott és idehaza 1857-ben kiadott leveleiben. „Megkezdetvén a táncz, minden gentleman párjával... járja a »Yankee doodlet«... Ezen táncz sokban hasonlít a somogyi földnép csárdásához, a párok mindig egy álló helyükben ugrálnak és topiczkolnak” (50).

Ma egy New York-i baseballcsapat viseli a Yankees nevet

Magyar szerzők, mind az Egyesült Államokban megfordultak, mind a másod-, harmadkézből vett nézetek elismételgetői ritkán írták le a jenki szót anélkül, hogy véleményüket ne nyilvánították volna a név viselőiről. E vélemény ritkán volt olyan kiegyensúlyozott, mint Kanya Pálé 1847-ben: „A yankee (Jonathan testvér) a’ mint tréfásan neveztetnek, jó, nyíltszívű, élénk eszű, udvarias, de egészen fesztelen, haszonleső, ’s az északi állodalmakban igen serény, a’ déliekben kényelmes” (483) – még ritkábban olyan megértő, mint Nendtviché 1858-ban (Amerikai utazásom 1: 130), vagy annyira kedvező, mint Széchenyi Béláé, aki 1863-ban így írt: „A yankee nyugodt felfogású, hidegen számító, tűrni tudó s toleráns, nem csügged egykönnyen, ha valamire rászánta fejét, kereskedésben ügyes, találmányok »genie«-jét bírja, ritka tevékenységű, általános műveltségű, vakmerő személyes bátorságú és az értelmiség magas fokán áll” (Amerikai utam, 49–50).

Elterjedtebb s lényegesen negatívabb – némely vonatkozásban nem is teljesen megalapozatlan – vélemény volt Kecskeméthy Aurélé 1876-ban (142, 222). Részben őneki is tulajdonítható, hogy a XIX. és XX. század fordulójára s főleg a tömegsajtóban a jenki, azaz az „amerikánus” ellenszenves figurává vált, az önző erőszakosság, a gátlástalan anyagiasság, az élelmes ravaszság, a rámenős pénzcsináló hajsza, a neveletlen viselkedés, a blöffölő humbug, a hangos reklám jelképévé – egyszóval mindazon negatív tulajdonságoké, melyeket vezető hazai köreink ókonzervatív rétege azért hangsúlyozott, hogy vele eltakarja vagy semlegesítse az Egyesült Államoknak a hazai úri világ számára kényelmetlenül haladó eszméit.

A jenki szót ma nálunk ritkán hallani, mint ahogyan a történelmi változások következtében az említett negatív vonások is elhalványultak, átértékelődtek. Nálunk a második világháború után az ami (= amerikai) tréfás hangulatú megjelölés vette át rövid időre a jenki szó szerepét, talán német hatásra, s főleg a nyugati hadifogságban voltak részéről.

2. A zsoké szó jelentése az ÉrtSz. szerint: ’lóversenyen versenylovakat lovagló hivatásos lovas’. A János angol megfelelőjét (John) becéző Jack (= Jancsi) név skóciai nyelvjárási Jock változatából ered. Ennek tovább-becézett Jockey (= Jancsika) származéka mint angol közszó ’legény’, majd ’lovász’ s végül ’lóversenylovar’ (1670) jelentést vett fel. (Később igei jelentése is kifejlődött az angolban: ’ügyesen helyezkedik, nem tisztességes trükkökkel él’.) Az angolból a franciába 1776-ban, a németbe 1785-ben került át, előbb az angliai lóversenyek leírásában, majd annak következtében, hogy francia, illetve német lovakat ez országok versenyein angol zsokék lovagoltak.

A magyarban e szóval először 1819-ben találkozunk a Hasznos Mulatságokban (3: 165) egy összetételben: Jokeyklub. A szó és a fogalom meghonosításának érdeme azonban nálunk Széchenyi István és Wesselényi Miklós nevéhez fűződik. Utóbbi 1821. okt. 8-án ezt írta naplójába: „Az Ürmény és Készi szép terén agarásztunk. 17-en voltunk s a hat veres Jockey-ruhába öltözött agarász mind jó lovakon s a sok agár igen jól néztek ki” (1925-i első kiadás, 10. lap). A rá következő évben január 29-én pedig ezt írta: „Széchenyinek érkezik Angliából egy training groomja s egy jockeyja” (uo. 53).

Széchenyi, amint várható is, még többször használta a szót. Így 1828-ban a Lovakrul-ban (68) s tíz évvel később a Néhány szó a’ lóverseny körül-ben, mindig ’Angliából érkezett, hivatásos, tehát fizetett versenylovas’ jelentésben (91, 117, 148, 215). A Lovakrul-ban egyébként megkísérelte az elnevezésnek egy magyar összetétellel való pótlását is: pályalovas (189). Vele nagyjából egy időben Bölöni Farkas Sándor írt zsokékról, így 1831-i angliai útinaplójában (május 18. és 26., június 21., egyebek között az epsomi versenyek kapcsán), valamint észak-amerikai utazásáról szóló, több kiadást is megért könyvében.

Mind Széchenyi, mind Wesselényi írásaiban visszatér a Hasznos Mulatságokból ismert Jockey Club. Wesselényi 1822. febr. 15-én Bécsben azt írta, hogy „Széchenyi Pestről visszajött. Ott a versfutásra mindent tűzbe s lángba hozott. A personalis, judex curiae, Tavernicus etc. már mind a Jockey Club tagjai” (op. cit. 29). Széchenyi a Néhány szó-ban 1838-ban nyomatékkal szólt róla mint a lótenyésztés fellendítőjéről: „Tisztán maga körében illett volna hagyni a’ lódolgát, mint az Angliában létez, hol a’ Jockey Club semmi egyébbel nincs egybekötve. ... Egy magában és mindig fennálló elkülönzött magyar Verseny-egyesületnek – Jockey Club – minélelőbbi elrendezését fogom is tehetségem szerint sürgetni” (215).

XIX. századi irodalmunk, sőt a XX. századi is, egészen Krúdy Gyuláig sűrűn emlegette ezt a meglehetősen félrevezetően elnevezett, a maga idejében rendkívüli társadalmi súlyú egyesületet. A Jockey Club – későbbi magyar nevén a Lovaregylet – ugyanis a legelőkelőbb nagybirtokos mágnások és versenyistálló-tulajdonosok szigorúan zárt körű klubja, szakmai (lótenyésztési) érdekeket szolgáló egyesülése volt. Szó sem lehetett arról, hogy egy zsoké, egy hivatásos versenylovagló, a nagyúri klubtagok fizetett cselédje ebben tag lehessen.

A zsoké szó magyar írásképének és hangalakjának kialakulása hosszabb ideig tartó folyamat volt. A XIX. században a következő írásváltozatokkal találkozunk: jokey, jockey, jokkey, yokey, majd 1886-ban első ízben a zsoké írásképpel, mégpedig ebben a versikében:

Magyar mágnás a nevem,
Sport az én fő elemem;
Ló, zsoké, lovász, – ezek
Közt kéjt, üdvöt érezek.

(Borsodi László Hulló csillagok c. költeménykötete 119. lapján, a Nagyszótár cédulatárából.)

Az angol jockey szónak magyar zsoké ejtése kontaminációs jelenség lehet. A múlt század elejének angolos műveltségű főurai és Angliát járó utazói minden valószínűség szerint azzal az angol hangalakkal éltek, melyet 1846-ban a Heekenast kiadta Idegenszótár regisztrált dzsoki betűzéssel. (A Heckenast-féle magyar ekvivalens: csatlós azonban nyilvánvaló tévedés.) A szerényebb idegen nyelvi műveltséggel rendelkező hazaiak nyilván francia szónak nézték a jockey-t, s ennek megfelelően ejtették első szótagját. A második szótagnak -ké ejtésében alighanem a betűejtési gyakorlat érvényesült, főleg azután, hogy az íráskép a lóversenyeket látogató közönség tudatában már eléggé begyökerezett. Legalábbis így történt német nyelvterületen. J. H. Campe 1813-ban megjelent Wörterbuch zur Erklärung und Verdeutschung unserer Sprache aufgedrungenen fremden Ausdrücke-ben arra figyelmeztetett, hogy „a szót -ki végződéssel kellene ejteni, de Németországban az ember csak a -kei végződést hallja.”

A zsoké szó nyelvünkben ma is él a lóversenysport kedvelői és hivatásosai között, de nem tekinthető hivatalos terminusnak. Amerikai mintára kísérlet történt a lemezzsoké (disc jockey) megnevezés forgalomba hozatalára (Magyar Nemzet 1969. márc. 25.) a rádió hanglemezműsorai azon szerkesztőjének megjelölésére, aki a bemutatott lemezhez (ma már egyre gyakrabban magnetofon-hangszalaghoz) rövid ismertetést, pár mondatos közlést fűz. Nem valószínű s nem is kívánatos, hogy ez a meglehetősen mesterkélt és motiválatlan megnevezés szókészletünkben gyökeret verjen.

Országh László