A legtöbb magyar ember elsőként bizonyosan az amerikai angol kiejtéssel találkozott – azokban az évtizedekben, amikor „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Az itthoni magyarok számára viszont nagyon sokáig az angol mint nyelv a Britanniában beszélt nyelvváltozatot jelentette.

Angolt tanulni nálunk a huszadik század elejétől főként az arisztokratikus körökben és a nagypolgárság tagjai között lett divatossá, majd írók, költők fordultak új érdeklődéssel az angol regények és versek felé, és egyre többen fordították őket.

A huszadik század derekáig az „angol” hallatán ilyesféle asszociációk ébredtek nálunk, mint „ködös Albion, a Big Ben, a londoni Parlament, a derby, a baloldali közlekedés, Mylord és Mylady, a rókavadászat, a gyeptenisz, az előzékeny rendőr, az ötórai tea, a kísértetjárta ódon kastély, a Rolls Royce, a krikettpálya, később a Beatles-fiúk”. Tehát leginkább olyasmi, ami a jó öreg Angliához tartozik. Persze tudtak sokat Amerikáról, a felhőkarcolókról, a vadnyugatról, Hollywoodról és a dzsesszről, a blues néger sztárjairól, és a legtöbben arról is hallottak, hogy ott másképp beszélnek angolul. New York nevét például nújárknak ejtik. Ám igen keveseknek jutott eszébe, hogy az angolt az amerikai kiejtés szerint tanulják meg. Voltaképp mindmáig megmaradtunk a brit angol mellett, minden iskolában lényegében azt oktatják, és csak ritkán hirdeti magáról egy-egy nyelviskola és nyelvtanár, hogy éppenséggel az amerikai angolt tanítja.

Az a tapasztalatom, hogy a közfelfogás a brit angolt tartja a valódinak, nyilván abból kiindulva, hogy az a régebbi, annak ősibb a kultúrája, és ahhoz kapcsolódnak az előkelőség fogalmai. Ennek folytán úgy tekintik, hogy akik az óceán túlsó felére telepedtek át, nehéz körülmények közé, és hol az őslakókkal, hol a franciákkal kellett háborúzniuk, azoknak nehezebb volt a nyelvüket gondozniuk, jó állapotban megőrizniük. Ami különbség tehát van a két nyelvváltozat között, arról azt hisszük, hogy az az amerikai oldalon keletkezett romlás, torzulás az épen megőrzött brithez képest.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A rossz ellátásról, a büdös kübliről ír, az már a szocializmus teteje.

A költő azután rádöbben a kegyetlen valóságra – Fanni már a felesége.

A Tisza összevissza folydogál.

A kálvinizmus célja, hogy ne legyenek gazdagok, akik szegények.

Boriska fölismeri a báránykáját, már földolgozva.

Az írás eredeti megjelenési helye: Anyanyelv-pedagógia XV. évfolyam 2022. 3. szám.

2021-ben jelent meg a Tinta Könyvkiadónál M. Korchmáros Valériának a magyar nyelv alaktani kérdéseivel foglalkozó könyve. Mint a könyv ismertetője is írja, szerzője elsősorban a felsőoktatásban tanuló magyar szakosoknak, a közoktatásban dolgozó pedagógusoknak, illetve a sajtó, a tömegkommunikáció területein dolgozóknak ajánlja munkáját. Megragadja a figyelmet továbbá, hogy a könyv azok érdeklődésére is számot tarthat, „akik csupán érdeklődéssel fordulnak” a magyar nyelv felé, amely „gondolkodásunk eszköze és tükrözője, de amelybe nem elég beleszületni, hiszen nem szűnünk meg tanulni, gyakorolni azt életünk végéig sem” (o. n.).

A fent idézett ajánlás lényeges mozzanatát emeli ki az anyanyelv-elsajátítás és -használat egész életen át tartó folyamatának. Különösen igaz ez az alaktani ismeretek esetében, amelyekre sajnálatos módon nemcsak az általános vagy a középiskolás diák, de esetleg még a magyar szakos egyetemi hallgató is félelemmel vagy érdeklődés nélkül gondol. A morfológiai tudnivalók megismerése, a morfémáknak az emberi nyelvben és a sikeres kommunikációban betöltött szerepére való reflektálás és rácsodálkozás elmarad, és a téma elkerülhetetlenül száraz, magolandó ismeretanyaggá redukálódik, amelyet meg kell tanulni a dolgozatra, a kollokviumra, majd a számonkérés után el lehet felejteni, és amelyre még az egyetemi hallgatók egy része is csak rossz emlékként, felesleges adatok halmazaként tekint. Furcsának hathat ez az idegenkedés, hiszen a most bemutatandó kiadvány ajánlójában is ezt olvashatjuk: „A morfémák az emberi kommunikáció legfőbb és legjellemzőbb eszközének, a nyelvnek a legkisebb jelentést hordozó eszközei, a »nyelvi jelek«, amelyekből a beszédtevékenység minimális egységei, a mondatok felépülnek” (o. n.). Mondatokkal pedig minden nyelvhasználó találkozik hétköznapi nyelvi tevékenysége során, és azt is régóta tudjuk, hogy „nem lehet nem kommunikálni” (Sólyom 2020: 16). Kommunikációs alapszükségletünk tehát a morfémák használata, hiszen a kommunikációs folyamat minden tényezője hatással van a megnyilatkozások megformálására. Mi okozza tehát a problémát?

M. Korchmáros Valéria: A magyar nyelv alaktana

Az alábbi írás eredetileg a www.collatum-forditas.hu oldalon jelent meg.

Már a szövegünk írása közben is sokat tehetünk a zavaró helyesírási hibák elkerülésére, ráadásul a menet közbeni ellenőrzéssel az állandóan ismétlődő helyesírási tévedéseinket is kiküszöbölhetjük. Lentebb néhány hasznos eszközt gyűjtöttem össze, amelyek a szövegírók nagy segítségére lehetnek. Az első három pont, ahogy a megbízhatósági pontszámukból is látszik, a kerülendő stratégiákat sorolja fel, a 4–7. pont pedig hasznos eszközöket ajánl. Ezeknek a különböző eszközöknek a sorrendjét a használat egyszerűsége határozta meg (az első a legegyszerűbben használható és azonnali megoldást vagy javaslatot adó), a zárójelben utána szereplő megbízhatósági pontszám (1–10-ig terjedő skáláról) pedig az én szubjektív ítéletemet tükrözi. Például az MTA-eszköz azért kapott "csak" 8 pontot, mert az egybe- és különírás kapcsán számos esetben nem tud konkrét, egyetlen megoldást javasolni, csak felsorolni a helyes írásmódokat, amik közül a keresőnek kell választania; az e-nyelv.hu 9-et, mert a szakértők is tévedhetnek (például a brexit kapcsán először, még 2016-ban a nagy kezdőbetűs írásmódot javasolták, majd 2019-ben már a kis kezdőbetűs írásmódot; ez utóbbit tartom én is helyesnek); a szólisták 7-et, mert tartalmazhatnak hibákat, és nagy részük nem frissült a megváltozott helyesírási szabályok alapján.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Az emberek az évszázadok során nem változtak, főleg a tulajdonságaik, s emiatt még ma is aktuálisak.

A turizmus rossz oldala, hogy tömeget okoz az utcákon és a tömegközlekedési eszközökön.

A megsemmisülés veszélyét véres kardként lobogtatja előttünk a vers szerzője.

Goethe a Faust befejezését 1832-ben fejezte be, miután meghalt.

Katona pályaműve, a Bánk bán nyomtalanul átcsúszott a bírák keze között.

2022-ben N. Császi Ildikó és Cs. Nagy Lajos házaspár kapta közösen a TINTA Könyvkiadótól az Arany Penna Díjat. A díjat ünnepélyes keretek között az Anyanyelvápolók Szövetségnek Nyelvművelő Szalonjában adták át 2022. június 30-án. Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett a díjazottakkal.

Kiss Gábor: Mindkettőjük nevében van egy „előbetű”. Hogy kerültek ezek a betűk a nevük elé?

Cs. Nagy Lajos: A családi archívumban őrzött dokumentum alapján, melyet édesapám még 1975-ben írt, két magyarázatot említ meg a Cs. eredetét illetően.

1. Az egyik ősünk 12 évig volt katona Csehországban, aki a leszerelése után magával vitt Gyomára egy cseh lány feleséget. Ebből a házasságból több gyerek is született. Az első gyermek születésének bejelentésekor nagy valószínűséggel ilyen párbeszéd hangozhatott el a lelkészi hivatalban:

‒ Hogy hívnak?
‒ Nagy József.
‒ Ilyen nevű hívem már sok van, hogy írjalak be, hogy később ne tévesszük el az adatokat? Hol laksz, ki a feleséged? Te vagy az, aki cseh lányt vettél feleségül?
 ‒ Igen!
‒ Akkor a te nevedet úgy írom be, hogy Cseh Nagy József. Mostantól kezdve így hívnak, jól jegyezd meg!

2. Gyomán sok volt a Tóth, Szabó, Varga, Bíró, Nagy stb. vezetéknevű család, s megkülönböztetésükre rendszerint az édesanyák vezetéknevét írták a név elé. Valamelyik ükanyánk neve Cseh Erzsébet volt. Így került a Cseh a név elé. Később a Cseh rövidült Cs.-vé.

Édesapám vasúti alkalmazottként gyakorlati okokból megtartotta neve előtt a Cs.-t, de anyakönyvileg töröltette, hogy gyermekei ne legyenek kitéve gúnyolódásnak, csúfolódásnak.

A Nyelvtudományi Intézetben az Új magyar tájszótár főszerkesztője, B. Lőrinczy Éva javasolta, hogy nevem gyakorisága miatt módosítsak valamit rajta. Legjobbnak, őseim iránti tiszteletből is, a Cs. betű fölvételét tartottam. 1975 óta a publikációim Cs. Nagy Lajos névvel jelennek meg. 

Cs. Nagy Lajos és N. Császi Ildikó az Arany Penna Díjjal

Galló Ágnes és Mózes Krisztián könyve, az Anya-nyelv-mester nagy sikert aratott az olvasók körében. Mi a titka a kiadványnak, ami miatt kiugróan sok példány fogyott belőle?

Igazában nincs okom és jogom ezt az állítást a téves hiedelmek közé sorolni, hiszen sajnos a mindennapi tapasztalat éppenséggel igazolni látszik, ahogy korábban erről A nyelvtehetség ritka adottság? című bejegyzésben is szót ejtettem róla.

Legfeljebb azt próbálhatom cáfolni, hogy ez valamiféle „genetikus fogyatékosság” vagy netán ősi átok lenne hazám fiain és lányain.

Ehhez pedig meg kell keresnem és felmutatnom az okokat, amelyek a kétségtelenül meglévő jelenséget magyarázzák, és az okok kiküszöbölése talán a jövőre nézve némi biztatást adhatna.

Idegen nyelvet az tanul könnyen és természetes módon, aki vegyes nemzetiségű területen él, és főleg akit a foglalkozása, a munkája rákényszerít, hogy sokat utazzon, más-más nyelvű népek között mozogjon. Számos ilyen régiója volt és van a világnak. Ilyen terület volt például hozzánk egészen közel a Balkán a korábbi századokban, még a huszadik elején is. Keleti részén, ahol nem csak a kereskedők, vándorárusok, de még mesteremberek, hajósok, fuvarozók is majdnem mind tudtak szerbül, románul, bolgárul és főleg görögül, korábban törökül is. A Bánátban, Temesvár vidékén a román, szerb, német és magyar járta; a Balkán nyugati felében a hasonló sorsúak horvátul, albánul, olaszul és németül beszéltek elég könnyedén.

A történelmi Magyarországon a vidék, a falvak magyar népe a földjét művelte, a vándorlásnak nem volt semmi hagyománya, még a földtelen cseléd sem próbálkozott ilyen életformával. Sokan egész életüket leélték a falujuk szűkebb környékén, legfeljebb a tót olajkárok, a rác gabonaárusok meg a szlovén kucséberek hozták ide a maguk áruját. A városi kisiparosok körében volt csak szokás, hogy a mestervizsga előtt a legények „valcoltak”, pár évet más városokban, főleg idegen országokban töltöttek, hogy szaktudásukat öregbítsék. A színmagyar vidékeken csak a férfiak hallottak német vezényszót a katonáskodás alatt, de abból nyelvtudás nemigen lett. A Felvidéken, Erdélyben meg a Délvidéken sok faluban idegen ajkú volt a népesség jó része, de a magyar a tóttal, ráccal vagy oláhval ritkán keveredett. Az oktatás kizárólag magyar nyelvű volt, az idegen anyanyelvű tanult meg inkább annyit magyarul, amennyire a köznapi érintkezésben szükség volt rá.

Annak alkalmából, hogy 2022-ben a Tinta Könyvkiadó Mesterművek sorozatában, reprintben megjelentette Rubinyi Mózes Általános nyelvtudomány című művét (először: Bp.: Stampfel 1907), érdemes megemlékezni a szerzőről, s az általa tömören bemutatott irányzatok közül a legalaposabban tárgyaltról, az újgrammatikus iskoláról.

Rubinyi Mózes (1881–1965) nyelvész, irodalomtörténész volt. Elemi és középiskoláit szülővárosában, Debrecenben, egyetemi tanulmányait Budapesten és Lipcsében végezte. Közben a csángók között nyelvjárási gyűjtőutakon járt. 1902-ben bölcsészdoktorátust, 1903-ben tanári oklevelet szerzett. Ekkortól 1938-ig budapesti iskolákban tanított. A két világháború között a Magyar Nyelvőr köre, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, a Pen Club, az Országos Néptudományi Egyesület és a Vajda János Társaság keretein belül is tevékenykedett. 1945–48-ban a főváros tudományos és kulturális ügyeinek előadója volt. 1947-től a szegedi egyetemen tanított. 1948-tól volt az MTA levelező tagja. Nyelvészeti munkássága mellett irodalomtörténészként is jelentős volt, elsősorban Révai Miklós, Mikszáth Kálmán és Kiss József munkásságával foglalkozott. Rubinyiről mint nyelvészről Szépe György (Nyelvészportrék. Bp.: Tinta Könyvkiadó 2013: 17–20) emlékezett meg.