Megjelent: Magyarország 1980/46: 38. o.

A helyesírás a gyöngéd szellemi erőszak egyik válfaja, amely a műveltség köntösét ölti magára. Bár a szabályzat szerint maga az írás nem más, mint a beszéd rögzítése, aki azonban „helyesen” akar írni, annak el kell felejtenie a fülére hallgatni. Mindaddig tudniillik nem számít művelt embernek, amíg meg nem tanulja, ha azt hallja, vazsgojó, ucca, láttya, kiráj, éjjen, akkor vasgolyót, utcát, látját, királyt, éljent írjon. (Csak csodálkozik, ha ezek után megtudja, hogy a magyar helyesírás két legfőbb elve közül az egyik: a szavakat kiejtésük szerint kell leírni. Az idézett példák tanúsága szerint ezt éppúgy nem szabad komolyan venni, mint a másik alapelvet: a szóelemző írást, a harmadik alapelvről, a hagyományról ezúttal nem is szólva.

A kettő közül ugyanis hol az egyik, hol a másik érvényesül, nemegyszer egyetlen szó alkotórészein belül. Ha például a görcs szóhoz a -val ragot akarjuk hozzáragasztani, se azt nem írhatjuk, amit a szóelemzés szerint kellene — görcsvei —, se azt nem, amit a kiejtés megkívánna — görcscsel —, hanem a kettő sajátos változatát: görccsel...)

Mindebből kitetszik, hogy a helyesírás nemcsak sajátos „fülhallást” követel, hanem sajátos észjárást is. Mindenekelőtt a logikát kell száműzni. Nem lehet úgy okoskodni, hogy ha a figyelembevétel egy szó, akkor a figyelembevéve is egy. Miért mégis kettő? Mert a Helyesírási Bizottság így „törvényesítette”: figyelembe véve. S korántsem ez az egyetlen vitathatóság, amelyet azzal szokás indokolni: más a köznapi logika és más a nyelvi. Az egyiknek a másikhoz semmi köze. Észérvekkel képtelenség nyelvi harcmezőn boldogulni. (Alighanem az egyik legjellemzőbb példa: Babits egy időben magyar nyelvórákat adott, s egy olasz anyanyelvű tanítványa sehogy sem boldogult a többes számú ragozással. „Miféle logika ez! — fakadt ki dühösen. — Ha a tér többes száma terek, akkor a rété miért nem retek?”)

„Az írás hajszálaiban”

Marad tehát a józan belátás: a magyar helyesírás mindmáig annak a 438 pontba foglalt szabályrendszernek a betartását követeli meg, amelyet a Tudományos Akadémia Helyesírási Főbizottsága 1954-ben adott közre. Ez volt a szabályzat 10. kiadása 1832 óta, amikor az Akadémia elődje, a Tudós Társaság kinyomatta a „Magyar Helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályaiét. A 11. kiadás most van készülőben, s előreláthatólag jövőre — a „Szóragasztás” megjelenésének 150. évfordulóján — lát napvilágot.

Másfél évszázada van tehát több-kevesebb egyöntetűség a magyar szavak papírra vetésében. Ennek úgyszólván fölbecsülhetetlen a jelentősége, önálló nemzeti kultúra, magas szintű szellemi élet, kifinomult írásbeliség enélkül el sem képzelhető. Nem véletlen, hogy annak idején a viharos reformkori nemzeti öneszméléssel együtt született az önkifejezés egységessé formálásának szándéka.

Sokan, sajnos, hajlamosak megfeledkezni róla: a helyesírás éppúgy a nemzeti önállóság alkotóeleme, mint maga a nyelv. Szabályai csakugyan vitathatóak, s egyáltalán nem mentesek az önkényességtől, az ellentmondásosságtól és sok más hibától, ám mindez senkit sem jogosít föl arra, hogy egyszerűen túltegye magát rajtuk. (Igaz, a szembeszegülésnek is megvan a hagyománya.

A múlt század első felében írta Kolmár József „Próbatétel a magyar helyesírás philosophiájára” című könyvében: ...... a Magyar Genius még a betűkben, és az írás hajszálaiban is nagyon szereti kimutatni szabadságát, és nem könynyen engedi magát megköttetni.”)

Betűháború

Csakhogy már Kazinczy idejében jól tudták, az igazi veszély nem a „megköttetésben” rejlik, hanem a zűrzavarosságban. A szellem szabadsága ugyanis nagyon jól megfér az írás szabályozásával. Erre annál is inkább szükség volt, mert az idő tájt még magyar ábécé sem volt: „(A latin nyelvben meg nem levő) Ázsiai kevertt hangokat őseink elsőbb Keresztyén Papjai és Tanitóji, kéntelenek voltak két három Római betűkkel, vagy a betűkhöz ragasztott bizonytalan jegyekkel ki nyommni igyekezni; és az ilyen kettős betűket kétség nélkül a Tót, Német, Olasz, Frantzia Tanító, mindenik a maga tulajdon nemzeti írása módjához kívánta nagy üggyel bajjal alkalmaztatni” — olvasható Kolmár József könyvében.

Ez az idézet azt a nehéz küzdelmet is jól érzékelteti, amelyet a korabeli írástudónak kellett folytatnia azért, hogy az élőbeszédbeli hangoknak többé-kevésbé megfelelő betűkkel vesse papírra szavait. A mai ember minden bizonnyal meglepődik rajta: a XVIII—XIX. század fordulóján még ideológiai jelleggel zajlott a „betűháború”. (Kazinczy egyik levelében azért panaszkodik, mert „a vén Szabót az által vonják el a jtól yra, hogy ez a j kálvinista Ortographia, az y pedig Pázmányé”.)

ÍGY ÍRTAK 1695-BEN
Kezd összeolvadni az aritmetikával

Az ábécé körül azóta sem csitult el minden. Jellemző például, hogy a Helyesírási Bizottság a jövő évre tervezett szabályzatkiadás előtt ismét kénytelen volt megvitatni az ly eltörlésére vonatkozó javaslatot, amely úgy látszik másfél százada szívósan tartja magát. Mindig elvetik, miként most is, ám újra meg újra felüti a fejét. Nem indokolatlanul. Valójában a köznyelvben lassan lezajlott kiejtésváltozások egyike követeli akadémiai elismerését: a kipusztult ly helyét elfoglaló j hadakozik térhódításának „törvényesítéséért”.

A „cz” halála

Szemben áll vele a sok évszázados hagyomány, amely semmiképp sem volna hajlandó beletörődni az Erdély helyetti Erdéj-be, a székely helyetti székej-be. Félő tehát, hogy egy ilyen kényszer következtében megbomlana a helyesírási egység. A nagy múltú erdélyi irodalom éppúgy aligha követné az akadémiai előírást, mint például a nyugati féltekén élő magyar írók zöme. (Nincs értelme tehát Dugonics Andrásra hivatkozni, aki bizony a maga idejében homájos-t, ojjas-t, csekéjségömre-t írt. Inkább Georg Illést szokás idézni, aki a Magyar Nemzeti Múzeum „helyesírási jutalomfelelet-pályázatára” indulatosan írta: „Hogy pedig az ly helyett j írassék: ez már csak
ugyan tűrhetetlen.”)

Ma már munkafüzettel is lehet gyakorolni a J/LY-t!

A századforduló idején a cz és a c hívei között tört ki szenvedélyes küzdelem. Az Akadémia hallani sem akart a cz száműzetéséről. Simonyi Zsigmond, az egyik legelismertebb korabeli nyelvtudós azzal érvelt: ha cz helyett csak c-t írnánk, akkor a koczkát mindenki kokkának ejtené. Az akadémikusok ugyan neki adtak igazat, s makacsul ragaszkodtak a régies írásmódhoz, mégsem tudták megakadályozni a c egyeduralkodóvá válását. Báró Wlassics Gyula kultuszminiszter ugyanis fütyült az Akadémiára, és egyszerűen elrendelte: az iskolában nincs többé cz, csak c. Két évtized múlva az Akadémia is kénytelen volt meghátrálni, hiszen az iskolai oktatás jóvoltából már úgyszólván az egész országban elterjedt az újfajta írásmód.

Más lapra tartozik, hogy a kötélhúzás következtében hosszú időre megszűnt a helyesírás egyöntetűsége. A húszas-harmincas években az iskolában kötelező helyesírás szabályait minisztériumi rendelet írta elő, 1929-ben megjelent a Nyomdai Korrektorok és Revizorok Körének kiadványa, „Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai”, természetesen az akadémiai szabályzat mellett, „így állhatott elő az a helyzet — írja erről az időszakról Deme László —, hogy egy időben például az Akadémia tiltotta az ucca írásmódot, és az utca alakot rendelte el, az iskolai helyesírás mindkettőt megengedte, a nyomda pedig éppen az utca formát tiltotta, és csak az ucca alakot tartotta jónak.”

Ennek a képtelen állapotnak is számottevő része van abban, hogy az 1954-es szabályzat készítői az ellenkező véglet hibájába estek. A rendteremtés szándéka folytán szinte mindenre hoztak paragrafust. A 438 szabálypont pusztán számát tekintve is túl sok. Bár az előzőekhez képest kevés benne a változás, mindössze 5 szabály teljesen új, de 169 olyan előírást tartalmaz, amelyet mindaddig nem tartottak érdemesnek megfogalmazni. Más szóval kinek-kinek a belátására bízták. Az egyéni ízlés, a személyes megítélés, az egyéni írásmód tehát háttérbe szorult. (Igaza van Bárczi Géza akadémikusnak, aki maga is részt vett a szóban forgó szabályzat kidolgozásában, mégsem veszítette el önkritikus tárgyilagosságát: „Helyesírásunk ugyan nem a legszerencsésebb, mert agyon van szabályozva, s e számos szabály egyike-másika akadályozza, hogy a helyesírás ösztönös készséggé váljék. Így a fogalmazás folytonosságát gátolja, ha írás közben számolnom kell, egy összetett szó hány szótagból áll, hogy eldöntsem, kell-e kötőjel a tagok közé vagy sem. Esetleg mérlegelnem kell, hogy a szókapcsolat birtokviszony-e vagy egyéb ...”)

Vitriolos vélemény

Ezek a szavak is arról árulkodnak, ami a legnagyobb gondot okozza: a magyar helyesírás bonyolult szabályrendszere nemhogy elősegítené, inkább akadályozza a gondolat világos, közérthető kifejezését. A rossz nyelvek szerint egy számítógépet kellene az ember fejébe ültetni, amely segítene eligazodni az előírások, tilalmak és kivételek kusza rengetegében. Kolozsvári Grandpierre Emil egyenesen „halva született és azóta ellen-lázárként féléltéből újra és újra elhalálozó helyesírásunk”-ról beszél, s bizonyítékként a Bárczi említette szabályt idézi: „A jelöletlen, tehát egybeírandó kapcsolatokat — ha utótagjuk maga is összetett — hat szótagig egybeírjuk, ha három szóból, és öt szótagig ' egybeírjuk, ha négy szóból állnak: nyersolajmotor, tehergépkocsi; honvédkórház, úttörővasút, tűzoltószertár. — Ha az összetétel három szóból áll, és hat szótagnál hosszabb, akkor a főtagok határán kötőjellel tagoljuk: munka versenyszerződés, lakosságcsere-egyezmény. — Ha az összetétel négy szóból áll, már öt szótagnyi hosszúságon túl kötőjeles tagolású: készruha-áruház, munkaerő-nyilvántartás.”

Ezen a ponton a nyelvészet kezd összeolvadni az aritmetikával, teszi hozzá Kolozsvári Grandpierre. S aligha lehet vitába szállni vele.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós