Megjelent: Magyarország 1981/19: 22. o.

Közismert aforizma: ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz. S ha ketten írják ugyanazt? Az sem ugyanaz? A kérdés elbizonytalanító. Konkrétan és átvitt értelemben egyaránt lehet rá válaszolni. Annyi mindenképpen bizonyosnak látszik, hogy az írás sokkal személytelenebb, mint a beszéd. Legalábbis a közhit szerint. Aki azonban alaposabban utánagondol, abban kétség ébredhet. Okkal. Hiszen például a XX. századi nyelvészet legnagyobb fölfedezéseinek egyike éppen abból a fölismerésből fakadt: a Földön nemcsak két teljesen egyforma ember nincs, de két teljesen egyformán beszélő sem akad. Pedig a nyelvi szókincs mindegyiküknek egyformán fölkínálja magát, s mégis mindenki teljesen egyéni módon él vele: úgy válogatja össze belőle az egyes szavakat, s úgy rendezi el őket, ahogyan senki más. Chomsky az ember veleszületett adottságának tekinti azt a sajátos nyelvi alkotóképességet, amely mindenkinek a beszédében teljesen egyéni módon nyilvánul meg.

Aligha szükséges különösképpen bizonygatni, hogy ez a semmihez se fogható nyelvi alkotóképesség korántsem csak az élőbeszédben van meg. Valamilyen formában meg kell lennie az írott szóban is.

Kifejezőkészség

Arról, sajnos, mindmáig a kelleténél kevesebbet tudunk, melyek az írás sajátosan az egyénre jellemző vonásai. A grafológia ugyan sok mindent ismer a betűformálás, a sorvezetés és a lélek kapcsolatáról, de magának az írásnak a megszületését irányító szellemi mechanizmusról alig-alig van fogalma. Pedig az emberben kialakuló érzések, szándékok, gondolatok nem egyszerű folyamat során öltenek testet. Kinek-kinek már magában megfogalmazni sem könnyű őket, hát még papírra vetni. S a kettőt egy világ választja el egymástól: ami az ember fejében él, lehet mégoly kristálytiszta, világos és magával ragadó, egyáltalán nem bizonyos, hogy leírva is megőrzi vonzó jellemvonásait. Sőt, már az is kétséges, vajon értelme nem csorbul-e, miközben betűformát ölt. (Nem csak az írók a megmondhatói, mennyire nehéz az első pillanatban fölöttébb egyszerűnek tetsző dolgokat úgy írásba foglalni, hogy bárki más is pontosan ugyanazt értse rajtuk, mint aki papírra vetette őket. Sok igazság van abban a mondásban: nem volt időm röviden megírni...)

"Nem volt időm röviden megírni..."

Az írás tehát tulajdonképpen akadály, amely minduntalan gáncsot akar vetni a gondolatnak? Tagadhatatlan. S nem is csak az író, a költő küszködik vele, hanem mindenki, aki tollat ragad. A helyesírás szabályainak valójában ezt a küzdelmet kellene megkönnyíteniük. Szerepük ugyanis nem más, mint a gondolat írásba foglalásának egységesítése. Azaz annak elősegítése, hogy mindenki ugyanazokkal a betűkkel, ugyanazokkal az írásjelekkel fejezze ki magát. Máskülönben az írása nem volna a szó szoros értelmében közérthető: mindenki számára más-más jelentéstartalmat közvetítene.

Csakhogy az egységes értelmezhetőség sem mindenek fölött való. Semmivel sem kevésbé fontos például az írásbeli kifejezés lehetőségeinek előmozdítása sem. Nem egyszerű összeegyeztetni a kettőt. Az egyik ugyanis bizonyos megkötöttségek nélkül nem képzelhető el, a másik viszont, épp ellenkezőleg, kötetlenségek nélkül nem. S ha arra gondolunk, hogy az írás története úgy is fölfogható mint a "leírhatatlan” leírásáért folyó küzdelem, akkor a kötöttségeket és a kötetlenségeket a fejlődés szempontjából egyaránt elengedhetetlennek kell tekinteni.

Távlatok

Az „Ómagyar Mária-siralom” idején az írás — képletesen szólva — dadogott. Azaz összehasonlíthatatlanul kevesebb érzés, kevesebb dolog megörökítésére volt alkalmas, mint manapság. Az időközben eltelt több száz év alatt a tollforgatók jóvoltából sikerült meghódítania olyan területeket, amelyek azelőtt a „leírhatatlanságok” világába tartoztak. S ez a folyamat mindmáig tart. Az időben visszafelé pillantva akár büszkeségféle is átjárhat bennünket, ám mihelyt eszünkbe villan, ma is mennyivel gazdagabb, színesebb, csodálatosabb a bensőnkben élő világ, hogysem leírható volna akárcsak a töredéke is, minden bizonnyal másképpen vélekedünk. Nyilvánvaló ugyanis, hogy jelenleg még mindig a valóságnak csak egy részét — nemegyszer legföljebb rendkívül kis részét — képes az írás rögzíteni.

"Az Ómagyar Mária-siralom idején az írás — képletesen szólva — dadogott"

(Mindössze egyetlen példát. Valaha, amikor még sem az írásjeleket, sem a kis- és nagybetűket nem ismerték, sőt a szóközöket sem, és mindent folyamatosan, megszakítás nélkül írtak le, legföljebb érzelmi töltés nélkül, mintegy kilúgozva tudták a betűk révén közölni: apa, anya. Ma viszont már a két szóhoz tapadó kérdésesség, meglepődés, megdöbbenés s néhány hasonló egyszerű indulat is érzékeltethető jelekkel. De még mindig hol jön mindez ahhoz képest, ahányféleképpen ezt a két szót akár egy csöppnyi gyermek ki tudja mondani! Mennyivel kevesebbet képes mindebből a mégoly avatott toll is lejegyezni! Márpedig időtlen törvényszerűségként írás csupán a valóság bizonyos hányadának a befogadására alkalmas. Nem utolsósorban eszköztárának állandó gazdagodása, szabályainak árnyaltabbá válása, kifejezőkészségének erősödése egyaránt arra vall, hogy fejlődésének távlatai szinte beláthatatlanok.)

A rossz nyelvek szerint az írásnak mint kifejezőeszköznek a tökéletesedése számottevő részben az írók és költők helyesírási tudatlanságának köszönhető. Igaz, olykor szinte lehetetlen eldönteni, csakugyan tudatlanságról van-e szó, vagy pedig szándékosságról. A szabályok áthágása ugyanis gyakran éppen a nem mindennapi — esetleg mindaddig soha meg nem fogalmazott — érzés vagy gondolat szavakká formálásából fakad. Nemritkán magával a szabálytalansággal igyekszik fölhívni a figyelmet valamire az író: jellemfestő erő éppúgy lehet benne, mint másodlagos-harmadlagos — tehát a felszín alatt rejtőző — jelentéstartalom.

Babits például nagyon is tudatosan adta egyik regényének címéül: „Halálfiai”. Ha szabály szerint különírja a két szót, nem azt fejezi ki, amiről könyve szól: egy pusztulásra ítélt osztály haláltusáját. És Spiró György sem modorosságból írta egybe drámájának címét: „Kalmárbéla”. Arra utal vele, hogy nem egy bizonyos Kalmár Béláról van közölnivalója, hanem egy embertípusról, amelyre a „kalmárbéláskodás” — tehát sajátos-groteszk magatartásforma — a jellemző.

„Elis mondtam”

De azért ne szépítsük a dolgot: nem egy neves író csakugyan nem volt tisztában a helyesírással. A gyönyörű nyelvezetű Mikes Kelemenről például a „Törökországi levelek” 1906-os emlékkiadásának előszavában az olvasható: „...Következetlen és pongyola... Nagybetűt alig használ... A hangok hosszúságát és rövidségét nem jelöli, az ékezeteket, s írásjeleket elhanyagolja; az összetett szókat különírja... A névelőt szereti hozzákötni az utána álló szóhoz...” (S valóban: „Constantinapolyban Groff P... E... irott leveli”; „jo egéssége volna”; „láttya kéd, még sz. péter is meg ijedet volt”.)

Kossuth Lajos leveleiben is szép számmal talál aláhúznivalót a tanári piros toll: elszál, száloda, helyre ált, halgatás, hoszu, visz, csep, kisuj, nállatok, elvállaszt, „az Irr költő (Moore)”, váratt magára, melyel, „ha megtalálod nézni”, „elis mondtam”, „megis tudtam keresni”. (A fölsorolás Simonyi Zsigmondtól, a neves nyelvésztől származik.)

Ezt a munkafüzetet Kossuth is haszonnal forgathatta volna

Petőfi helyesírási Achilles-sarka a játszik ige volt: „S hogy kijátszam a haramját, Ki megállít, meglehet: A legelső kocsmárosnak Általadtam pénzemet” — olvasható „A vándor legény” című versében. S hogy nem véletlenről van szó, arra az „Állj meg, feleségem...” kezdetű verse a tanú: „Állj meg, feleségem, Mondok valamit, Játszuk el e múltnak Jelenéseit.” A „Rózsavölgyi halálára” című költeményben úgyszintén van két meghökkentő sor: „Kezd el újra, kezd el azt az ötvenet, Kezd el azt az ötvenet.”

Gárdonyi mintha Petőfi helyesírási nyomdokain haladt volna: „Játszunk vak koldust — olvadható a »Láthatatlan ember« kéziratában kétszer is. — Úrfiak, játszunk szépen, ne kínozzatok engem.” Később pedig: „Velem jösz-e?”

Tompa és Arany között egy helyesírási hiba miatt vált fagyossá a viszony: „írasd le a Nők Könyvéből az öreg szolgát és küld el nekem” — írta Tompa egyik levelében Aranynak, aki válaszában nem átallotta idézni a kérést, némileg módosítva: ,,küld(d) el nekem”. (A tárgyilagosság megkívánja, hogy itt emlékeztessünk rá, Arany sem volt tévedhetetlen. A múlt század végén alaposan melléfogott az Akadémián zajló vitában: a ki vagy aki legyen-e a szabályos? A szülőföldjén akkoriban szokásos kiejtésre alapozva szállt szembe az egybeírással: „...az aki írás által oly kiejtés kap lábra, mely ellen minden igaz magyar nyelvérzék tiltakozik — írta »Az aki az Akadémiában« című tanulmányában. — Mi legalább, ha provincializmussal sújtatunk, sőt ha egyedül maradnánk is, kimondjuk: hogy négy század irodalmától támogatott és a legszűzibb ajkú magyar nép kiejtésén táplált provinciális lelkiösmeretünk mindhalálig borzadni fog aki-nak írni oly szót, melyet úgy volnánk kénytelenek olvasni: akki.”)

Atany János és Tompa Mihály viszonya is hűvössé vált a helyesírás miatt

A szavak külső burka

Ezek a tévedések és melléfogások azonban nem homályosíthatják el a lényeget: a modern írásbeliség fölbecsülhetetlenül sokat köszönhet az irodalomnak. A helyesírási szabályok tekintélyes része abban a küzdelemben kristályosodott ki, amelyet az írók, költők a kifejezésmód tökéletesítéséért folytattak. Kísérletező kedvük nemritkán zavarba ejtette, ellenszegülésre késztette, olykor megbotránkoztatta az olvasót, de egyik-másikukat talán töprengésre is ösztönözte. Méltán. Hiszen még az sem ritkaság, hogy idővel épp a szabálytalanságokból lett a szabály. S ha írás közben néhányan vétettek is az írástörvények ellen, inkább azt példázták vele, amit sokat hajlamosak szem elől téveszteni: a helyesírás jelentőségét nincs értelme túlbecsülni sem. Akinek olykor megbotlik a tolla, nem követ el főbenjáró bűnt, bár a szabályok semmibe vevése sem éppen bátorságra valló. Alighanem a francia Dauzat jár közel az igazsághoz: a helyesírás — mert csupán közmegegyezésen alapuló szokás — valójában a szavak külső burka; ugyanúgy „öltözteti föl” a nyelvet, mint a ruha az emberi testet.

Tehát kényelmes is, kényelmetlen is lehet benne az előbbre haladás. 

Veszprémi Miklós

Az írás előzményei:

• "A gyöngéd szellemi erőszak egyik válfaja"
• Még egyszer helyesírásunk logikátlanságáról