2022. november 22-én kedden 13 órától az MTA KIK-ben közös erőfeszítéssel rendezte meg három szakmai szervezet, jelesül a MKE Tudományos és Szakkönyvtári Szekció, az EKE és az Egyetemi Könyvtárigazgatók Kollégiuma azt a kerekasztal-beszélgetést, amelynek témája mindhárom szervezet számára égető és sürgető: a hazai szakkönyvkiadás helyzete, aminek az egyetemi és szakkönyvtári könyvkiadás nem elhanyagolható része.

A kerekasztal-beszélgetés előzménye a 2022. évi MKE Vándorgyűlés egy előadása, amelyet Gombosné Szabó Sára kutatástámogató könyvtáros, a MATE Egyetemi Könyvtár és Levéltár Kiadói Irodájának vezetője tartott intézményük szakkönyvkiadási tapasztalatairól. A szakkönyvkiadás régóta ismert nehézségei az elmúlt időben megszaporodtak például a növekvő papírárak, a csökkenő pályázati források miatt. Az is közös tapasztalatunk, hogy a nyelvi korlátok vagy egy-egy szakterület művelőinek kis létszáma miatt a felsőoktatási vagy a szakkönyvtári intézmények mint nem profitorientált szereplők nehezen tudnak piacra lépni, és bevételeikből fenntartani magukat, miközben a tudományos eredmények disszeminációja általában, a publikálási kényszer pedig sajátos módon mégis kiadói tevékenység művelésére és fenntartására kényszeríti őket.

Kiss Gábor, a MATE Egyetemi Könyvtár és Levéltár igazgatója felvezetőjében bemutatta Magyarország több campuson működő legfiatalabb egyetemét, és ezzel felvázolta azt a kontextust, amelyben a bemutatásra kerülő szakkönyvkiadói tevékenység megvalósul. Az intézmény újonnan való alapítása magyarázatot ad az új lendületre: a jogelődök különböző szakterületeit (agrár- és élettudományok) és hagyományait kellett úgy egybeforrasztani, hogy egységes és eredményességét tekintve megkerülhetetlen, hangsúlyos szellemi jelenlétet és munkát mutassanak fel. Kiss Gábor kertelés nélkül megvallotta a titkot: ezt csak erővel lehet a szervezeten végigvinni, szigorú szabályokat alkotva, és hatékonyan be is tartatva.   

A beszélgetés elindítására Gombosné Szabó Sára kibővített formában ismételte meg a nyári problémafelvető, figyelemfelhívó előadását. Kezdetben arról beszélt, hogy a magyar tudományos könyvkiadás a már említett nyelvi, gazdasági, társadalmi problémák miatt a kihalás szélén van, legalábbis olyan súlyos problémákkal kell szembesülnie, amelyek hatása a felsőoktatásra, a tudományos élet egyéb területeire, és végeredményben az ország sorsára is negatív hatással lesz. Állami támogatás nélkül, csak a piacról ezek a területek – úgymint oktatás, kutatás – nem tudnak megélni, és ennek csak egy vetülete a szakkönyv- vagy szakfolyóirat-kiadás. A tudományos könyvek példányszáma drasztikusan csökkent (1000 nagy példányszámnak számít, és az 50 mint alsó limit csak az ISBN iroda feltételeinek való megfelelésből teljesül, 200 példánynál pedig maradéktalanul megvalósultnak tekintett egy szakkönyv kiadása). A tudományos könyvek könyvpiaci részesedése 7,83%-a a teljes könyvforgalomnak (2019-es adat), a tudományos címféleségek is alig haladják meg a 12%-ot. Vagyis a tudományos könyvek előállításának költségei magasak, a példányszám kicsi, ez csak ráfizetéssel vagy veszteséggel finanszírozható.

Ebben vajon mi a téves?

A magyar valóban egyedülálló nyelv, ahogy a világ minden egyes nyelve az. Mert ha lenne egy másik, amelyik pontosan olyan lenne, mint a magyar, akkor azt hogy kellene hívni?

Na ugye, hogy mégis igaz az állítás? Akkor mi beszélni való van róla?

Igaz hát. És mégis volt egy magyar államférfiú a közelmúltban, aki éppen nem a hibátlan magyarságáról híresült el, és ő kardoskodott, hogy a frissiben összetákolt alkotmánynak a preambulumába be kellene venni a fenti állítást. Bele is került.

Az Alaptörvény preambulumának részlete az ominózus mondattal

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A hedonizmus nem más, mint hősiesség.

A szirének partra csalták a tengerészeket, majd felfalták őket.

A vers könnyekkel szórja meg az ember szemét.

A naturalizmusban a testiség, a csupasz ember kerül előtérbe.

Tóth Árpád mint egy magányos üstökös jelent meg a költészetben, és tündökölt a fölfedezésre várva.

Anonymus III. Béla névtelen jegyese volt.

2014-ben jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Rácz Jánosnak a Gyógyhatású növények című könyve. A kiadót is meglepte a könyv iránti élénk érdeklődés. Cserháthalápy Ferenc beszélgetett a szerzővel. 

Cserháthalápy Ferenc: Miben más a most megjelent könyv a piacon lévő hasonló témájú könyvekkel összevetve?

Rácz János: A fő különbséget elsősorban abban látom, hogy ez a könyv – röviden ugyan, de – tartalmazza az egyes gyógynövények neveinek történeti-etimológiai magyarázatait. A szerzők általában még érintőlegesen sem foglalkoznak a nevekkel, pedig a növénynevek világa rengeteg érdekességet rejt. A magyar szókészlet rétegeinek vizsgálatára, egy-egy kultúrkör kifejezéseinek szótörténeti, szóföldrajzi feldolgozására, a tematikus etimológiai elemzésekre szükség van továbbra is. Ilyen az ember számára fontos gyógynövények neveinek összefoglalása és vizsgálata. Ugyanilyen fontosnak tartom az egyes növények gyógyhatásain kívül a kultúrtörténeti vonatkozásaikat, a hozzájuk kapcsolódó tudományos, művészeti, néprajzi és vallási érdekességeket, hiszen a mitológiai, néprajzi források sokat segítenek a gyümölcs és a név azonosításában, a szinonimák közötti eligazodásban. 

Akik tisztes fáradozással megtanulták a német nyelvet, utazásaik során elég hamar szembesülnek a kellemetlen tapasztalattal: amit ők mondanak vagy kérdeznek, a helyiek jól megértik, de amit válaszolnak, vagy amit ők közölni akarnak, abból utasunk alig-alig ért valamit.

Nem kell messze mennie ezért az élményért, Bécs szélén, Alsó- vagy Felső-Ausztriában már nehézségei akadhatnak, Karintiában vagy Tirolban kezd csüggesztővé válni a dolog, és ez még csak Ausztria! Svájcban vagy Németország északi vidékein már komoly kétsége támadhat, hogy nyelvoktatói valóban németül tanították-e meg.

Szerencsés esetben előbb-utóbb művelt, iskolázott emberre akad, aki érzékeli az idegen zavarát, és igyekszik azon a német nyelven beszélni hozzá, amely különben a televízió vagy a rádió híradójában hallható, ő pedig megnyugodhat, hogy mégsem tanult hiába. Ha aztán hosszabb időt tölt el az adott német környezetben, felfedezi, hogy akivel olyan jólesően meg tudta értetni magát, voltaképpen kétnyelvű. Beszéli a hivatalos vagy standard nyelvet, ha a helyzet úgy kívánja, de családi vagy baráti körben, munkatársaival és a környéken lakókkal fesztelenül a dialektuson cseveg.

Aki túljutott az első megrázkódtatásokon, már talán nem háborog azon, hogy németek vagy osztrákok tízmilliói miért nem képesek tisztességes német nyelven megtanulni, vagy ha már megtanultak, mert végre is az iskolában a legtöbben megtanulják, miért csak kitüntetett alkalmakkor használják, miért jobb nekik a hétköznapokon a slamposnak, bárdolatlannak ható „helyi hadovát” használni. Lassan megérti, hogy a nyelv helyi változatai párhuzamosan is élhetnek hosszú időkön át a standard nyelv mellett.

Ha emberünk angolból szerezte meg a tisztes nyelvi szintet, és a jó öreg Albionban indul nagyobb túrára, ezen a téren is bőségesen vár rá meglepetés. Sose felejtem el, hogy amikor angol diplomám birtokában először kászálódtam le a vonatról jókora bőröndömmel a Victoria Stationön, egy hordár hozzám lépett, szalutált, és kedvesen megkérdezte: „Keni minizsasze?” Azt sem tudtam, hogy yes vagy no-e a helyes válasz annak jelzésére, hogy nem igénylem a szolgálatát, ezért csak konokul elindultam a peron vége felé. Némi töprengés után sikerült dekódolnom a derék ember kérdését: Can you manage it, sir?, azaz ’Boldogul-e vele, uram?’

Értsd: mert ha nem, szívesen segítek.

A londoni Victoria Station

Idén emlékezünk Czuczor Gergely halálának 157. évfordulójára. Az alábbi írással tisztelgünk a nagy egyéniség szótárírói munkássága előtt.

Kisebb népek esetében a nyelv ez egyik legfontosabb nemzetmegtartó erő. Így van ez a magyar nyelv esetében is. Ezért volt az elmúlt évszázadokban központi kérdés a magyar nyelv tanulmányozása, ápolása, rendszerének időről időre korszerű grammatikákban való leírása és építőelemeinek, a szavaknak szakszerű szótárakban való leltározása. Sajnálatos, hogy gazdagabb népek, szerencsésebb történetű országok többféle szótárban tudták szavaikat felsorolni, mint a magyar.

Azonban a több mint 450 éves múltra visszatekintő magyar szótárirodalom, hatalmas és kiemelkedő teljesítményekkel büszkélkedhet, azonban sajnos mind a mai napig jó néhány hiányossága is van.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A Matuzsálem olyan hely a Bibliában, ahol mindenki szenved.

A pozitivizmus avantgárd irányzat, mint a dadaizmus, képviselői: Kant, Kierkegaard, Hemingway: Az öreg halász.

Tokajnak jó borja van.

Tatjána fölkiáltott: elegem van, hozzámegyek a cárhoz!

A cerberus nagyon ideges természetű ember.

Vannak hangok, melyek az emberek számára hallhatatlanok, de más állatok észlelik őket.

Kazinczyék friss vért adtak a nyelvnek.

Toldi kimászott a gödörből, megtisztította fegyverét, és leitta magát.

Lenszkij halála egyetlenegy okra, Anyeginre vezethető vissza.

A dráma tragikus módon előadott költemény, amely egy embert vagy embercsoportot ábrázol.

A Júlia öngyilkosságához szükséges kellékek egymás alatt-mellett-felett helyezkedtek el.

December második hetében (a kínai naptár szerint a patkány havában) jelent meg a TINTA Könyvkiadónál A több ezer éves kínai kultúra közmondásai, szólásai és jelképei tükrében című 329 oldalas gyűjtemény. Ez alkalomból beszélgetett a szerkesztővel, Balázsi József Attilával kiadónk munkatársa, Cserháthalápy Ferenc.

Cserháthalápy Ferenc: Mikor és hol találkozott először a kínai nyelvvel?

Balázsi József Attila: Arról, hogy létezik kínai nyelv, bizonyára valamelyik regényben olvastam. Egyik korábbi interjúmban már említettem, hogy kedvenc íróim egyike Jules Verne. Az ő kalandregényei roppant változatos tájakon, számunkra egzotikus vidékeken, távoli népcsoportok között játszódnak. Kevésbé ismert munkája az Egy kínai viszontagságai Kínában[i] (1879). Ez volt az első találkozásom ezzel a távoli kultúrával. Magával a kínai nyelvvel később kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor írástörténeti érdeklődésem révén a különféle írásrendszerekkel kezdtem foglalkozni. Az 1997‒1998-as tanévben az Eötvös Collegium diákjainak írástörténeti szemináriumot is tartottam.

Cserháthalápy Ferenc: Melyik volt az első kínai közmondás, amelyet megismert?

Balázsi József Attila: Verne finom humorán gyermekkoromban jókat mulattam. Az első közmondásra nem emlékszem, de tudok idézni egy szólást, amely az imént említett regényből való: boldog az az ember, aki Kantonban él és Liaocsengben hal meg. Tudniillik Kantonban a legvidámabb az élet, és Liaocsengben készítik a legjobb koporsókat ‒valószínűleg az ott lakók szerint. A koporsó fontos szerepet játszik nemcsak a kínai halála után, de az életében is: a szülőkről gondoskodó gyermek udvarias gesztusként koporsóval ajándékozza meg a hatvanadik életévét betöltő családfőt vagy feleségét.[ii] S mivel a 官 [guān] ’koporsó’ és a 棺 [guān] ’hivatalnok’ szó ejtése megegyezik, koporsóval álmodni az előléptetés csalhatatlan előjelének számít.[iii]

Aki angolul tanul, az igeragozási táblázaton már kezdetben meglepve tapasztalja, hogy ez én-te-ő-mi-ti-ők sorozatból a ti voltaképp hiányzik, pontosabban azonos az egyes második személlyel, tehát a you are azt is jelenti, hogy ’te vagy’, és azt is, hogy ’ti vagytok’. A második meglepetés az, hogy angolul mindenkit you-nak szólítunk a családunk tagjaitól és a barátainktól az uralkodóig bezárólag. Bizalmasabb kapcsolatban, amely a magyaroknál a tegeződéssel jár, az illetőt keresztnevén szólítjuk, egyébként a családnevén Mister, Mrs. vagy Miss címzéssel. Angolok vagy amerikaiak (ausztrálok stb.) nem isznak pertut, hanem az erre illetékesebb fél (pl. az idősebb) azt mondja: Call me John vagy Call me Jane, azaz „Szólíts Jánosnak’, illetve „Szólíts Jankának”. Mindezt hamar elsajátítja az angolul tanuló, és azzal nyugtázza a helyzetet, hogy az angolban csak tegező igealak létezik, míg a franciában udvariasan azt mondjuk, hogy vous êtes, a németben meg, hogy Sie sind, és így tovább.

A nyelvtörténet tényeit ismerve azonban kijelenthetjük, hogy ez tévedés, az angolban ugyanis ma kizárólag magázni lehet, mert a tegező forma, az egyes szám második személye kiveszett a nyelvből! A you are ugyanis többes szám második személy, amely idővel a magázás formája lett, akárcsak a franciában és sok más nyelvben. (Először az volt a németben és az olaszban is, a harmadik személyű magázás ott későbbi fejlemény.)

Az eredeti angol második személyű forma a thou [ðau] volt, ez a német és skandináv du pontos etimológiai megfelelője. A tárgyesete thee [ði:], a birtokos formája thy [ðai], illetve thine [ðain]. Ahogy látható, ez szoros párhuzamot mutat az első személyű alakokkal: I – me, my, mine.

Ehhez a névmáshoz az ige is felvette az archaikus ragokat: Thou art (you are), thou shalt (you shall), thou wilt (you will), thou hast (you have), thou dost (you do), thou makest (you make), thou comest (you come) stb. Abban az időben egyébként a többes második személyű alak nem is you, hanem többnyire yee [ji:] volt.

A beszélt nyelvben a tizenhetedik század derekáig elevenen élt ez a névmás és igei alak, de azután egy évszázad alatt szinte teljesen kiszorult belőle, csak néhány északi és skóciai dialektusban maradt meg a nyoma. Az írásban persze nem tűnt el, hiszen a 16. századi bibliafordítás a modernizált huszadik századi kiadásokig életben tartotta, és az egyházi szertartások és az imák szövege is változatlanul őrizte, mint például: „Our Father who art in the Heaven, hallowed be Thy name” azaz „Atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved”. Ezeket a szövegeket pedig sokan és sokszor idézték és imádkozták hangosan, énekelték istentiszteleten és szertartásokon, tehát ennyiben a hangzó nyelvben is léteznek, de csak megőrzött régiség gyanánt. Ahogy mi sem beszélünk már úgy, hogy „Kezdetben teremté Isten az eget és földet”, s hogy „Isten lelke lebeg vala a vizek felett.”

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A cím konkrét utalások nélkül kelti föl az olvasó figyelmét, tüzet gyújt fantáziája szénaboglyája mellett.

Juhász Gyula azt írja le, hogy az évek múlásával a nő is homályosul.

A cél az állandó kapcsolat megteremtése a szövegrészeg (sic!) között.

A gondolatokat, amit a versben fölvet, szinte a szem előtt lehet látni látatlanba.

Julius Caesart a márciusi Idusok ölték meg.