Megjelent: Magyarország 1981/18: 22. o.

Az 1954-es helyesírási szabályzat leszögezi: „Beszédünk láthatóvá tétele az írás”. Aki tehát helyesen beszél magyarul, és ismeri az ábécét, az helyesen is ír — gondolhatnánk. Szó sincs róla. Még az is naiv, aki azt hiszi, a szabályok arra valók, hogy mintegy fogódzó gyanánt segítségére szolgáljanak. Nincs mit szépíteni rajta: sokkal inkább akadályokat testesítenek meg, amelyeken nemhogy általános iskolai végbizonyítvány birtokában képtelenség átvergődni, de még bölcsészdiplomával a zsebben sem könnyű.

Ez nemcsak azért szerencsétlen, mert képtelen helyzetet teremt: mintha az ország nagyobbik része nem tudna helyesen írni. S talán még ennél is rosszabb: miközben a műveltség, s vele együtt az írásbeliség mind „emberközelibbé” válik, a helyesírás mintha egyre inkább elrugaszkodna a valóságtól. (Csupán egyetlen jellemző példa: ma a mégoly hozzáértőnek is lépten-nyomon föl kell ütnie a 60 000 címszót tartalmazó Helyesírási Tanácsadó Szótárt, mert még a 438 pontos szabályzat sem igazít el egyértelműen. Sok szó, illetve kifejezés többféleképpen is leírható, attól függően, ki-ki miként értelmezi a reá vonatkozó előírást. Elgondolkoztató, hogy egyre inkább ez a szótár lép a szabályzat helyébe. Ha így megy tovább, a rossz nyelvek szerint jobb lenne a Helyesírási Bizottságot szótárszerkesztő bizottsággá átalakítani, hiszen idestova minden egyes magyar szóra más-más szabály lesz érvényes.)

Bod-za helyett bo-dza

Pais Dezső, a kiváló nyelvtudós 1973-ban, amikor a jövőre megjelenő új szabályzat előkészítése megkezdődött, azt a tanácsot adta: úgy kell munkához látni, mintha egyetlen helyesírási törvény sem létezne. Magyarán: teljesen kötetlenül. Hét év alatt 21 tanulmány, számtalan reformjavaslat született, csaknem mindegyik nyomtatásban is napvilágot látott valamelyik szaktudományi folyóirat hasábjain. S természetesen mindegyiket a Helyesírási Bizottság is megvitatta. Az Akadémia elnöksége 1980. október 20-i ülésén a szabályzat előkészítésének szakaszát lezárva, megtárgyalta a hétéves munka során kikristályosodott elképzeléseket.

A végeredmény akár egyetlen rövid mondatban összefoglalható: nem lesz számottevő változás.

Tehát ismét egeret szült a hegyek vajúdása? Ne legyünk igazságtalanok. Bizonyára lesznek, akik kizárólag maradiságot, tehetetlenséget, bátortalanságot látnak ebben. De ostobaságra vallana azoknak a véleményét egyszerűen semmibe venni, akik szerint az írásszabályok átalakításával mindig csínján kell bánni, különben káosz keletkezik. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy jelenleg a közönség meglehetősen idegenkedik a radikális változásoktól. 1954-ben sokkal hatalmasabb átformálódások zajlottak le, sokkal forrongóbb volt minden, s mégis jókora vihart kavart néhány új helyesírási szabály. (Csupán emlékeztetésként: a csöngetyű helyébe a csöngettyű, az éjtszaka helyébe az éjszaka, a sémikor helyébe a semmikor, az edzzél helyébe az eddzél, az én miattam helyébe az énmiattam lépett. S a -kép(en), -ép(en) végű szavakat ettől kezdve két p-vel kellett írni : azaz megszűnt az ekkép, ekképen, s az ekképp, ekképpen lett a szabályos. Volt is fölzúdulás miatta.)

Jövőre aligha kell ilyesféle vihartól tartani. A szabályok változatlanok maradnak, mindössze egyik-másik tudományos megokolásában érvényesülnek az újabb kutatási eredmények. A dz és a dzs számítható csak kivételnek: őket ezentúl egyetlen, egységes hangnak kell tekinteni, tehát például a bodza, a lopódzik szó elválasztása módosul, nem bod-za, lo-pód-zik lesz a helyes, hanem a bo-dza, lo-pó-dzik alak. Némiképp egyszerűsödik a többszörösen összetett szavak írása is: közülük a hat szótagnál hosszabbakat egységesen kötőjellel kell elválasztani. (Jelenleg a négy szóból álló összetételt már öt szótag után tagolni kell: készruha-áruház, munkaerő-nyilvántartás. Meg kell vallani, ha ezekből a szavakból eltűnik a kötőjel, az egybeírás-különírás bizonytalansága még megmarad. S ezen az sem sokat enyhít, ha a jövő évtől kezdve nem csupán az aranygyűrűt írjuk egybe, hanem hozzá hasonlóan az alumíniumedényt és társait is.)

A bodza elválasztva: bo-dza

Aki azonban ízekre szedi a szabályokat, gondoljon arra is, miként lehetne egyszerűbbé tenni őket. Az erre vonatkozó javaslatoknak se szeri, se száma. Volt, aki az sz betűt száműzte volna, más a jobbra, a könyvvel helyett a jobrá-t, a könyvel-t ajánlotta, s akadt, aki fölöslegesnek tartotta a hosszú mássalhangzók jelölését, hiszen a beszédből úgyis mindig kiderül, tüz-ről vagy tűzről, zugról vagy zúg-ról van-e szó. S az sem okozhat igazi félreértést, hogy valaki számlát könyvel, vagy könyvvel a hóna alatt járkál. Különben is számtalan több értelmű szó van, mint például a szem, mégis mindenki tudja, mikor kell élőlény szemére, láncszemre, búzaszemre gondolnia. A különírás hívei azért kardoskodtak, hogy ne írjuk egybe a tízméteres-t, az egysíkú-t, az ötéves-t, a vasedény-t. (Másfél századdal ezelőtt épp az ellenkezőjéről akarta meggyőzni Gáti István a Tudós Társaságot: „Hogy pedig egy formaság legyen írásunkba, ne tsak némelyeket írjunk öszve: házba, házból, háztól, hanem mind: házmellett, házontúl, házelőtt, házellen, fanyelűbitsak.”)

"fanyelűbitsak"

Szükségtelen bizonygatni, halva született ötlet valamennyi. Okkal vetette el őket a Helyesírási Bizottság. Inkább zűrzavart, mintsem világosságot teremtettek volna.

Nincs más hátra, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba? Semmiképp sem. Mindenekelőtt érdemes volna elgondolkozni rajta, vajon nem kapaszkodunk-e túlságosan — Arany János szavaival élve — a szabályok „egérfarkába”. Meg kellene szabadulni attól az illúziótól, hogy akkor van rend, ha mindent paragrafusokkal bástyáznak körül. Mi szükség van például a küldemények címzését, a hőfok megjelölését, az órák és percek írásmódját külön-külön részletes helyesírási szabályba foglalni? (Itt érdemes fölhívni a figyelmet Fábián Pálnak a Nyelvőrben megjelent kitűnő tanulmányára: az eddigi 79 helyett 24 pontba sűrítette az egybeírás-különírás szabályjavaslatait. Egyszerűsítő törekvései igazán megszívlelendők. Csakúgy, mint világos, közérthető fogalmazása. Valljuk meg ugyanis, a helyesírási szabályok zöméről csöppet sem ártana lehántani azt a tudálékos-áltudományos burkot, amely szinte lehetetlenné teszi az átlagember számára megértésüket.)

Úgyszintén vitára érdemes kérdés: mit észszerű szabályozni, s mit fölösleges. Más szóval, hol van az a határ, amelyen túl, már nincs értelme mindent megszabni, hanem kire-kire rá kell bízni, írjon úgy, ahogyan belátása, ízlése, modora, műveltsége, eszmevilága, szokása diktálja. Nyilván lesznek, akik ostobán, hányavetin élnek majd ezzel a szabadsággal, őmiattuk azonban aligha volna helyes kivétel nélkül mindenkit a paragrafusok Prokrusztész-ágyába gyömöszölni. Ez különösképp ellentmond a magyar hagyománynak:

„Győzzön, a’ mi jobb! ez a’ Társaság’ szava, okokkal kíván ő vezetője lenni a’ kivilágulás szerint alakuló köz megegyezésnek, fennhéjázó ’s önkényű vezér nem — olvasható az 1832-es, első szabályzat előszavában. — Minden időre már meghatározottaknak azonban a’ Társaság nem vallja e’ szabásokat, sőt, ha mit a’ folyton folyó nyelvisméret, szavak’ lelke és alkatja közül elválasztóbban kifejt, annak előre kiköti későbbi javítását ’s ezt magának különösen a’ magyar nagy grammatika’ készítésébe ereszkedésekorra fenn is tartja. Nem akarván ennél fogva a’ Társaság, az általa megállítottra nézve, egyszer mindenkorra lenni parancsoló, szabadjokra hagyja még tagjainak is, hogy e’ szabásokat, midőn tulajdon személyükben állnak elé munkájukkal, általlásukhoz képest követhessék.”

Azaz már annak idején sem a szabályok „parancsoló” mivoltában bíztak, hanem ,,a’ kivilágulás szerint alakuló köz megegyezésnek” az erejében. Pedig még Verseghy Ferenc, a Marseillaise első magyarra fordítója is azt követelte, „országos parancsolattal”, pontosabban országgyűlési törvénnyel tegyék kötelezővé az előírásokat.

Verseghy Ferenc

Ma is 'szép számmal vannak, akik a legszívesebben Verseghyt követnék. Azzal érvelnek, ami a helyesírási demokratizmus legsebezhetőbb pontja: bízni csak abban lehet, aki legalább elemi fokon tisztában van a szabályok szellemével. Márpedig ettől a többség igencsak messze van. Félő tehát, hogy végül is a demokratizmus a műveletlenség diktatúrájához vezet. (E sorok írója néhány évvel ezelőtt jelen volt a Magyar Camping és Caravanning Club közgyűlésén. A vezetőség szerette volna megváltoztatni a szervezet nevetségesen külföldmajmoló elnevezését. A küldöttek azonban elsöprő többséggel vetették el a javaslatot: szó sem lehet róla, hogy Magyar Kempingklubnak hívják őket.)

Fogalomalkotó-készség

Sajnos, korántsem ez az egyetlen elképesztő példa. Rendeletileg ugyan könnyű volna érvényt szerezni a nyelvi józan észnek, de egy országra képtelenség ráparancsolni a helyesírási szabályzatot. Ez tudniillik elsősorban általános műveltség és fölvilágosult észjárás dolga. Helyesen írni csak az tud, aki helyesen gondolkozik: nem egy bizonytalanság nem a szabályzat, hanem a gondolat ingatagságából fakad. A fogalomalkotó készségnek például nagy a szerepe az egybeírás-különírás lényegének megértésében. A sekélyes észjárás nehezen ismeri föl: az ömlesztett sajt és az ömlesztettsajt-választék minőségileg más fogalom, s ezt tükrözi az eltérő írásmód. Hasonlóképp fogalmi különbség van szabad idő és szabadidő között. A két szó összeolvadása jól érzékelteti az utóbbi évtizedben lezajlott minőségi változást. A szabad idő megnövekedése olyan társadalmi, életmódbeli, fölfogásbeli átformálódásokat idézett elő, amelyekkel á szabadidő-tudományok, szabadidő-mozgalmak, szabadidő-fölmérések foglalkoznak. Akinek nincs érzéke az elvonatkoztatás iránt, az persze nem egykönnyen ismeri föl, mikor helyénvaló a két szót egybeírni, s mikor nem.

Ez azonban nem helyesírási probléma, hanem jellegzetesen gondolkozásbeli.

Veszprémi Miklós