Megjelent: Magyarország 1964/33: 23. o.

Milyen nyelven beszélnek majd az emberek 400—500 év múlva? Az egyes népek megőrzik-e ma is használt nyelvüket? Vagy az emberiség közös akarattal kiválaszt egy közös nyelvet, és feledni engedi a többit? S ha létre is jön ilyen megegyezés, vajon melyik nyelvre esik a választás? Egy olyan nagy, természetes nyelvre, mint az orosz vagy az angol? Vagy egy olyan mesterséges nyelvre, mint az eszperantó?

A nyelvek száma az utóbbi századok folyamán szüntelenül csökkent. Abban az időben, amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát, a hatalmas ikerkontinensen kilencszáz különböző indián nyelv virágzott. Ezek helyét mindössze négy, Európából származott nyelv, nevezetesen az angol, a francia, a spanyol és a portugál foglalta el. Száz körül járt a helyi nyelvek száma Ausztráliában is, amikor a földrész gyarmatosítása megkezdődött. Ma ezek helyett egy nyelvet beszélnek: az angolt. Joggal gondolhatjuk tehát: a világon jelenleg beszélt nyelvek száma — mintegy 2500 — csupán egy hányada a régebben élt nyelvek tömegének (6—8000?).

Tasmánia ijesztő példája

A gyarmatosítók nemcsak a bennszülöttekben, hanem a bennszülött nyelvekben is szörnyű pusztítást vittek véghez. Nem egy esetben olyan hévvel irtották a lakosságot, hogy mire egy értelmesebb hittérítőnek eszébe jutott: legalább a tudomány számára fel kellene jegyezni a helyi nyelvet, már nem akadt senki, aki beszélte volna. Így történt ez például Tasmániában. A sziget rendszeres gyarmatosítása 1803-ban indult meg. Huszonhét évvel később az őslakosság száma már csak 230 volt, 1854-ben pedig: három férfi, tizenegy asszony és két gyermek. Az utolsó tasmán nyelven beszélő férfi 1865-ben, az utolsó asszony 1877-ben halt meg.

Megjelent: Magyarország 1990/24: 23. o.

A bolygónkon használatos sok ezer nyelv közül a legtöbb az indoeurópai nyelvek családjába tartozik. A mai emberiség csaknem felének az anyanyelve valamilyen indoeurópai idióma. Nyelvtörténészek megkísérelték felfedni az egyes nyelvek fejlődéstörténetét, és hipotéziseket dolgoztak ki a ma beszélt nyelvek kialakulására. így jutottak el valamilyen — ma már nem létező — indoeurópai ősnyelv feltételezéséhez. Az abból leszármazott nyelvek valószínű terjedési útvonalának megrajzolásával igyekeztek megtalálni az ősnyelv szülőhelyét.

A kérdés korai kutatói Európába helyezték ezt, és szerintük a származéknyelvek a szóban forgó ősnyelvnek világosan meghatározható nyugati és keleti elágazódásai voltak. A Scientific American című tudományos folyóirat egyik legutóbbi számában két szovjet nyelvtörténész, Thomas V. Gamkrelidze, a tbiliszi Keleti Tudományok Intézetének igazgatója és V. V. Ivanov, a moszkvai egyetem szlavisztikai tanszékének vezetője közli erről legújabb kutatásaik eredményeit, amelyek szerint az indoeurópai ősnyelv eredetének ideje i. e. több mint 4000 évre tehető, földrajzi helye pedig nem Európában, hanem a Kaukázustól délre, Kelet-Anatóliában határozható meg; a származéknyelvek az őspopuláció vándorlásai során alakultak ki, előbb keleten, később nyugaton.

Európai utazók már a 16. századtól kezdve közös vonásokat vettek észre az Európában és a távoli Indiában beszélt nyelvek között. (Ez utóbbiakat „árja” nyelveknek nevezték.) William Jones angol jogtudós volt az első, aki 1786-ban felvetette, hogy az európai és az árja nyelveknek közös ősük lehet. Ám a rendszeres nyelvtörténeti kutatások csak a következő évszázadban indultak meg, mégpedig a meseíró német Grimm testvérek egyikének, Jacob Grimmnek 1822-ben közzétett elmélete, a Lautverschiebung (hangzóeltolódás) törvénye alapján. Eszerint a nyelvek fejlődése során a lágy mássalhangzók („b”, „d”, „g”) átadták helyüket a megfelelő kemény mássalhangzóknak („p”, „t”, „k”); így lett például a szanszkrit „dhar” az angol „draw” ősformája, a német „tragen” ige pedig az angol szóból alakult ki. Az ilyen szavakat használták fel a nyelvtörténészek a feltételezett indoeurópai ősnyelv szókészletének rekonstruálására, s eljutottak arra a feltevésre, hogy az ősnyelv valahol az Alpok, a Balkán-hegység és az Északi-tenger között keletkezett.

Jacob Grimm

Megjelent: Magyarország 1987/20: 22. o.

Anyanyelvünk kimeríthetetlen kincstár. Évtizedenként, olykor évenként szolgál könyv alakban elénk táruló meglepetésekkel. Nyelvészeinket, gyűjtőinket olyan varázslóhoz hasonlíthatnánk, aki az üresnek látszó cilinder mélyéről ritka és fényes tárgyakat emel ki. Honnan kerülnek elő ezek az ezüstszelencék, színes madarak? Anyanyelvünk melyik rétegéből száll felénk például a pilinkél ige, amely a lassan szálldosó hópelyhek mozgását jelöli?

Pilinkél a hó...

Az elmúlt évtizedekben anyanyelvünk föltérképezésének, szavaink rendszerezésének reneszánszát köszönthettük. Új szótáraink, nyelvatlaszaink a magyar nyelvtudomány büszkeségei. Talán szerényebben kellene fogalmaznunk, mert milyen jogon hivalkodunk azzal, ami az előttünk élt, eliramodott nemzedékek s elsuhant századok mívességének érdeme, s miért büszkélkedjünk gazdag, egymilliós szókinccsel rendelkező nyelvünkkel, amikor minden népnek és valamennyi anyanyelvnek él és pompázik kifejező ereje, gondolati és érzelmi gazdagsága.

Megjelent: Magyarország 1986/39: 29. o.

Nem bizonyos, hogy buta, lusta az a gyerek, aki képtelen megtanulni írni, olvasni. Lehet, hogy „csupán” beteg. De még ma is mérhetetlen szerencse kell hozzá, hogy a rossz tanuló környezetében legyen egy olyan ember, aki adott esetben mélyebben kutatja a „szégyenletes” bizonyítvány gyökereit, s idejében szakemberhez irányítja a szenvedő, nehézségeit olykor devianciával, agresszivitással, tettetett érdektelenséggel palástoló gyereket.

A tanulásban való lemaradást ugyanis előidézheti az is, hogy a kisiskolás nem tanul meg, nem tud megtanulni — úgymond — tisztességesen írni, olvasni, számolni. Ilyenkor a szülő szidja a közoktatás megannyi reformját, a kísérleti módszereket, az iskola pedig elítélően nyilatkozik a családról, amiért nem képes otthon foglalkozni, gyakorolni a gyerekkel. Való igaz, hogy mindkettő szerepet játszhat a gyenge teljesítményben. Ám az is elképzelhető, hogy egészen másról, finom idegrendszeri sérülésekből eredő tanulási akadályozottságról van szó.

Megjelent: Honismeret, LI. évf., 2023/5: 69-72.

Kiss Jenő Mihályi tájszó- és névtár – Tájszavak, földrajzi, személy- és állatnevek (Múlt és jelen. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2022. 624 p.) című műve elsőre mindenképpen nehéz olvasmánynak tűnhet. Bő 600 oldalas kötet, amely a rábaközi Mihályi falu tájszavait, helyneveit, tulajdonneveit foglalja magában, ötvözve ezzel több, önálló monográfiának is megfelelő mennyiségű kutatási anyagot.

Mihályi egy kis község Győr-Moson-Sopron megyében, a Kapuvári járásban. 2022 elején lakossága 1037 fő volt, területe mintegy 16,28 km², és átszeli a Kis-Rába. Történeti szempontból lényeges, hogy első okleveles említése (52 mihályi személynévvel egyetemben) 1198-ra tehető, amely adatról Kiss Jenő ajánlásában is szó esik: „Ajánlom földijeimnek szülőfalum ránk maradt első írásos említésének 824. évében.” Fontos még, hogy a Magyar nyelvjárások atlaszának készítésekor Mihályi volt az egyik kutatópont.

Légi fotó Mihályiról

„Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.”
Juhász Gyula: Szavak, csodálatos szavak…

A szótár rövid bemutatása

A közelmúltban, vagyis az idei, 2023-as év során látott napvilágot a Régi szavak kisszótára. Ez a mű a Tinta Kiadó nagyjából egy évtizeddel korábbi, 2012-es Régi szavak szótára című, A magyar nyelv kézikönyvei sorozat 25. darabjaként megjelent kötetének anyagára támaszkodik, annak szűkített és egy speciálisabb olvasóréteg, a diákság számára kiadott változata. A teljesebb szótár húszezret közelítő címszóállományához képest most egy sokkal könnyebben kezelhető – bár még így sem igazán egyszerűen áttekinthető, hiszen ez is rengeteg szót jelent! –, a fenti mennyiség kb. egy ötödét tartalmazó kiadványról van szó. Vagy ahogyan ezt az alcím is megfogalmazza: A régi világ 3600 kihalt, kiveszőben lévő és nehezen érthető szavának magyarázata diákoknak.

Az új kiadvány a kiadó egy másik, ugyancsak sikeres sorozatának, Az ékesszólás kiskönyvtára sorozatnak immár a 91. kötete. Mindkét kötet ugyanazzal a célkitűzéssel készült, vagyis hogy „kihalt, elfeledett és kiveszőben lévő” (jelzők a teljesebb szótár alcíméből) és – tegyük hozzá – olykor ismert voltuk ellenére az adott szövegkörnyezetben mégsem érthető szavát magyarázza el a diákok számára. A jelzők egyértelműek, de mit takar a jelzett ellentmondás?

Az utóbbi esetben arról van szó, hogy szavaink jelentésének változása nemritkán a szó egyes – zömmel korábbi – jelentéseinek eltűnését és gyakran egészen újaknak a kialakulását eredményezheti. A példákat az a-á betűkkel kezdődő szavak köréből merítem: ha azt halljuk, ábécés, gondolatban valószínűleg így folytatjuk: ábécéskönyv, ábécés olvasókönyv, ábécés tábla, esetleg ábécés hangok, vagyis a szót mindenképpen melléknévnek érezzük. A korábbi századokban azonban volt az ábécés-nek főnévi jelentése is: ’az ábécé tanulásánál tartó (tulajdonképpen elsős) kisdiák’. Vagyis használhatták a szót így is: „Az ábécések ekkor kinyitották könyvüket”. Ilyen esetekben csak ez a hajdani, azóta „elveszett” jelentés szerepel a szótárban.

Megjelent: Finnisch-ugrische Forschungen 68 (2023): 254-256.

A napokban jelent meg Magay Tamás szerkesztésében az Angol–magyar szókincsbővítő ellentétszótár a TINTA Könyvkiadóban. Ebből az alkalomból beszélgetett a szerzővel Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Ebben az évben töltötted be a 95. életévedet. Isten éltessen sokáig! Hogy gondolsz vissza gyerekkorodra? Miben más a mai fiatalok élete, mint a tiéd volt?

Magay Tamás: Köszönöm a gratulációt. Gyerekkoromra jó szívvel gondolok vissza. Csodálatos szüleim voltak, akikkel Kaposvárott 19 évig éltem együtt. Kaposvári éveim meghatározóak voltak, biztos alapot nyújtottak egész életemre nézve. Életrajzomat jelenleg is írom, ha Isten éltet, talán még közre is adhatom. Nem más a mai fiatalok élete sem, ha olyan szerető családban nőnek fel, mint az én családom volt.

Magay Tamás

Kiss Gábor: Hol végezted általános és középiskoládat? Milyen emlékeid vannak? Szüleid szorgalmazták a tanulást?

Magay Tamás: Mint már említettem, Kaposvárott jártam iskolába, a Somssich Pál állami fiúgimnáziumba, amelynek 27 éven át igazgatója volt nagyapám, Pongrácz Károly. Ő akkor ment nyugdíjba, amikor én a nyolcosztályos gimnáziumban első gimnazista lettem. A gimnázium énekkarának lelkes tagja voltam, én magam 10 évig hegedültem, a zene azóta is mindennapi kenyerem. Felejthetetlen volt, amikor kiskamasz koromban énekeltük Kodály Mátrai képek című csodálatos művét, amivel a Mester is elégedett volt. Ezt a Magyar Rádió is felvette, és leadta 1943. karácsonya előtt.

Megjelent: Magyarország 1983/47: 22. o.

Nemrégiben egy szerzőgárda Grétsy László vezetésével arra vállalkozott, hogy — az eddigi részmunkálatokra, a magyar és a külföldi szakirodalomra támaszkodva — a tömegkommunikációs nyelvet, nagyobbrészt annak hangos változatát, a rádióban és a televízióban elhangzó beszédet a maga egészében elemezze, élve a mai nyelvtudomány kínálta lehetőségekkel, a megújult szemantika, szemiotika, kommunikációelmélet, pszicholingvisztika, szövegtan módszereivel. Buda Béla, Huszár Ágnes, Kemény Gábor, Wacha Imre és e sorok írója a tömegkommunikációs élőbeszédet leírt és hangszalagon rögzített, elhangzott műsorok alapján vizsgálja — más-más nézőpontból. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont (a továbbiakban TK) kiadványaként Nyelvészet és tömegkommunikáció címmel a jövő évben megjelenő munkájuk főként elméleti kérdésekre keres választ, de az okokat és összefüggéseket kutatva foglalkozik a jelenlegi gyakorlattal, tanácsokat ad a célszerűbb és hatásosabb, a helyesebb és szebb nyelvezet és stílus kialakítására. E tanulmánykötet egyik fejezete a kommunikációt és a tömegkommunikációt a befogadó személy felől mutatja be.

Nem passzív fél

A kommunikációelmélet az üzenetközvetítés, az információcsere általános elmélete. Eredetileg a századunkban fellendülő kibernetika egyik ágaként született, s a kommunikációs folyamatban részt vevő jelekkel és az azokat szabályozó törvények tanulmányozásával foglalkozik. Megalkotói matematikusok, távközlési szakemberek voltak, számukra a kommunikáció információtovábbítást, távközlést, kódolást, dekódolást jelentett. Kutatásaik középpontjában a csatorna, annak hatékonyságát csökkentő zaj és az ezekkel kapcsolatos kérdések álltak.

Az információelmélet eredményeit és módszereit egyre szélesebb körben alkalmazták a nyelvi (és nem nyelvi) kommunikáció kutatásában, az alapviszony, az „adó” és „vevő” közti viszony társadalmi, emberi összefüggéseit vizsgálva. (Például Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, TK 1974; Józsa Péter: Társadalmi kommunikáció, Tankönyvkiadó, 1974; Horányi Özséb szerk.: Kommunikáció I—II. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1977—1978; Andor Csaba: Jel — Kultúra — Kommunikáció, Gondolat, 1980.) Serkentőleg hatott a kommunikációelmélet a nyelvtudományi vizsgálódásokra is. A nyelvi kommunikáció megfigyelése során kialakított módszerek pedig mintául szolgálhattak a nem nyelvi jelekkel történő üzenetközvetítés kutatása számára.

A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadóban T. Litovkina Anna Angol és amerikai közmondások gyakorlókönyve című kiadványa. A szerzővel Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett ebből az alkalomból.

Kiss Gábor: Melyik az Ön legkedvesebb angol közmondása?

T. Liovkina Anna: Nekem nemcsak egy van, hanem több is. Mivel pozitív gondolkodású ember vagyok, a legkedvesebb angol közmondásaim között főleg optimista közmondások vannak, mint

If at first you don’t succeed, try, try again;
Laugh and the world laughs with you; cry and you cry alone;
Where there’s a will there’s a way.

Magyarul ezek így hangzanának:

• Ha először nem sikerül, próbálkozzál újra és újra.
• Nevessél, és a világ veled együtt nevet, sírjál, és egyedül fogsz sírni.
• Ahol van akarat, ott van lehetőség.

Kiss Gábor: Ön Moszkvában született, tökéletesen beszél magyarul. Mi vezette, hogy ilyen kiválóan megtanulja nyelvünket?

T. Liovkina Anna: Annak idején szerettem a magyar popzenét, például a Neoton Família és a Locomotiv GT moszkvai koncertjén is voltam. Finnugrisztikával szerettem volna foglalkozni. Ám ami a legfontosabb: tudtam, hogy a magyar nyelv a világ egyik legnehezebben elsajátítható nyelve. És szeretem a kihívásokat, azt, ami kevés embernek sikerülhet. 18 éves koromban a Moszkvai Lomonoszov Egyetem Bölcsészettudományi Karán kezdtem tanulni magyarul. Mivel jól tudjuk, hogy Practice makes perfect – vagyis Gyakorlat teszi a mestert –, amikor harmadéves hallgató lettem, nyelvtudásomat igyekeztem a gyakorlatba átültetni: idegenvezetőként, tolmácsként kezdtem dolgozni, Moszkvában és a Szovjetunió más vidékein. Tolmácsoltam filmfesztiválokon Moszkvában és Odesszában, több magyar zenésszel és sportolóval bejártam a Szovjetunió majdnem minden köztársaságát. Kísértem a Magyar Állami Hangversenyzenekart és a Magyar Operettszínházat. A moszkvai Világifjúsági Találkozón tolmácsoltam a világhírű Farkas Bertalan űrhajósnak. Bár nem is nagyon kellett tolmácsolnom, mert kiválóan beszélt oroszul.