Megjelent: Soproni Szemle 1941/1, 30-31. o.

[...] Az óesztendőtől is vígan búcsúznak a rábaköziek és vigadva várják beköszönteni az újat.

Az újévi vigasságokból természetesen elsősorban a fiatalság veszi ki a maga részét. Az eladó leányzók Éva anyánk kíváncsiságát örökölve, már Szilveszter estéjén mindenáron bele akarnak látni a „győesztendőbe". Az ötletekből kifogyhatatlanok. Képzeletükkel korántsem takarékoskodnak, csak hogy megtudják már jó előre a jövendőt. Mindenekelőtt azt akarják egészen pontosan megtudni, hogy férjhez mennek-e az új esztendőben. Ennek csalhatatlan és alaposan kipróbált módszere a Szilveszter-esti gombócfőzés, amikor nemcsak azt állapítják meg teljes pontossággal, hogy főkötő alá kerül-e csakugyan a leányzó, hanem még azt is kiderítik, hogy ki köti be a fejét.

Gombócfőzésre mindig többen gyűlnek össze a szomszédságból és a rokonságból. Egyrészt a kedélyesebb szórakozás miatt teszik ezt, másrészt azért, hogy kellő módon ellenőrizhesse egyik a másikat. Minden leány legelőször is kilenc papírszeletet vág le. E papírszeletekre írják rá az ismerős legények keresztneveit, a kilencedik papírszelet azonban üresen marad. Ennél a kilencediknél fejtenek ki kettőzött felügyeletet a meghitt barátnők, vajon Fortuna istenasszony kegyeit nem próbálja-e valamelyik azzal kikényszeríteni, hogy a kilencedikre is nevet ír. De azt is gondosan ellenőrzik, hogy nem írnak-e csupa egyforma — Pista vagy Jancsi — nevet, így akarván egy kis ügyeskedéssel biztosítani a leginkább óhajtott jövendőt.

Az alábbiakban Supka Géza írását olvashatjátok a Tolnai Világlapja 1941. december 24-i számából.

Európa népe újra egyszer fegyverben üli meg szent karácsony ünnepét, úgy mint negyedszázaddal ezelőtt. Bármennyire fájó is az ellentét a Béke eszménye és a politikai valóság között, le kell vele számolnunk, hogy a háború nem ismer kalendáriumot, nem törődhetik szent ünnepekkel.

Kevesen gondolnak azonban arra, hogy az emberiség megért egyszer már olyan háborút is, amely nem karácsony idején folyt le, hanem éppen a karácsony miatt s véletlenül éppen ott folyt le, ahol most dühöng a háború fúriája: Dél-Oroszországban, a Krím-félsziget körül, kilencven évvel ezelőtt.

Karácsonyi háború

A dolog elég régen kezdődött, ott, hogy 1740-ben I. Mahmud szultán és XV. Lajos francia király egyezményt kötött egymással, amely szerint a Török Birodalom egész területén, tehát a Szentföldön is, a francia király a kereszténység legfőbb protektora s ennélfogva a palesztinai szent helyek is az ő védelme alá tartoznak. Ez az egyezmény aztán a francia felvilágosodás és a forradalom kora alatt feledésbe ment. Ezt a körülményt használta fel később az orosz cár, hogy a franciák s az általuk képviselt római kereszténység helyébe a görögkeleti egyházat állítsa be a Keleten mindenütt, a kereszténység legfőbb védőjéül. Ezentúl a görögkeleti barátok vették át a betlehemi szent helyek, főként a Szent Barlang fölé emelt templom fölött is a protektorátust.

A betlehemi Születés Temploma (Forrás: Wikipédia)

Így ment ez egészen III. Napóleon császárságáig, aki egyszeriben rájött, hogy ezzel a ténnyel szörnyű sérelem érte a francia katolicizmust. III. Napóleont persze nem vallásos aggodalmak vezették ebben, hanem az a remény, hogy itt olcsón arathat majd sikert, szemben az oroszokkal, akik bizonyára nem fognak majd ilyen mellékes kérdés fejében háborút kezdeni. III. Napóleonnak pedig ekkoriban, császársága első napjaiban, feltétlenül szüksége volt egy ilyen politikai sikerre.

Megjelent: Magyarország 1972/27, 27. o.

Száz esztendeje került ki a nyomdából Ballagi Mór címében is tisztes munkája: „A magyar nyelv teljes szótára, melyben az egyes szók különböző értelmeinek körülírás általi szabatos meghatározásán kívül különös figyelem van fordítva azoknak szabályos közmondási, irodalmi stb. használatára, valamint a szaktudományos és iparbeli műszókra is.” S alcímként: „Nélkülözhetetlen segédkönyv minden rangú és rendű magyar ember számára.”

A szerző az előszóban ezt írta: „Reméllem egyébkint, hogy eljő az idő, midőn egyetemes szókincsünk egybeállításának a gyönge kísérletét többek összeműködése folytán előállított nagyobbszerű munka háttérbe szorítandja; addig élj, t. hazafi! ezzel, amit szíves igyekezetem ezennel kezedbe szolgáltat...”

Ballagi utóda

A jeles szótáríró derűlátó jövendölése csak sokára teljesült. 1972 januárjában került nyomdába Ballagi professzor múlt századi művének igényes utóda, a „többek összeműködése folytán”, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének szótári munkaközösségében készült új, egykötetes Magyar Értelmező Kéziszótár.

Az új kéziszótár Közvetlen előzménye azonban nem a Ballagi-féle mű, nem is Balassa Józsefnek 1940-ben megjelent kisebb igényű és azóta elavult szótára, hanem mai nyelvtudományunknak talán legjelentősebb munkája, az 1959—1962 között publikált A magyar nyelv értelmező szótára. Az akadémiai szótárszerkesztő gárda hét kötetben, 7378 oldalon 58 ezer címszóban nyújtott hiteles, pontos tájékoztatást a magyar irodalmi és köznyelv szókincséről.

E hét kötet őse, elődje pedig az ugyancsak százéves, hatkötetes Czuczor—Fogarasi-szótár: A magyar nyelv szótára. (Ez utóbbi története meglehetősen regényes. Az Akadémia a magyar nyelv szótárának szerkesztésével 1845-ben Czuczor Gergelyt bízta meg. A költő örömmel vállalta a feladatot. Pesten dolgozott szorgalmasan 1849-ig, amikor a várost elfoglaló Habsburg-csapatok parancsnoka, Windischgrätz elfogatta. Czuczor nem menekült, mert nem volt ideje összecsomagolni szótára meglévő cédulakötegeit. Az osztrákok bebörtönözték, a Buda várát visszafoglaló honvédek kiszabadították. A szabadságharc bukása után a Bach-uralom bírái hatévi, vasban töltendő nehéz várfogságra ítélték. 1851-ben az Akadémia ismételt kérelmére kegyelmet kapott. Élete végső másfél évtizedében tovább dolgozott nagy szófejtő szótárán. 1866-ban, hatvanhatodik életévében elragadta a kolerajárvány. Munkáját nem tudta befejezni. Fogarasi János fél évtized múltán adta ki a szótárt nyomtatásban.)

A magyar nyelv új értelmező szótárának tizenötezer példánya tíz év alatt — meglehetősen magas ára ellenére — gazdára talált. Az általánosan „értelmező”-ként ismert, valóban alapos munka napjainkban is jól használható. Meghatározásai változatlanul érvényesek, idézettek, vitadöntőek, mindenki elfogadja azokat. Egy-egy szócikkére gyakran hivatkoznak újságokban, tanulmányokban. A közkönyvtárak legtöbbet forgatott kötetei közé tartoznak.

A hét kötet előny a tudományos kutatók számára, de az átlagos műveltségű, érdeklődésű nagyközönségnek felesleges. Az 1350 forintos ár pedig magánosoknak drága.

Az új, egykötetes Magyar Értelmező Kéziszótár szerkesztői Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor és Kovalovszky Miklós, s még tizenkét társuk tulajdonképpen a nagy értelmező szótár „kicsinyített” változatát állította össze, 250 íven, egyszerűsítve. Az Akadémiai Kiadó gondozásában még az idén — a nemzetközi könyvévben — megjelenő kötet 1600 oldalon, 850 illusztrációval 70 ezer címszót tartalmaz. Tehát a nagy értelmező 58 ezer szavánál 12 ezerrel többet. A valóságban viszont 25 ezer új szó van benne! A hét kötetben publikáltak közül ugyanis 13 ezret kirostáltak, elhagytak. A kevesebb helyen több szó magyarázata: a gondos tömörítés és — kényszerű takarékosság! — az irodalmi idézetek, a bizonyító példák mellőzése.

Magyar Értelmező Kéziszótár

Csaj, csehó, csinibaba

Ugyanakkor ezrével közölnek olyan szavakat, amelyek a szocialista fejlődést, a társadalmi és gazdasági átalakulást, az utóbbi esztendők tudományos — elsősorban természettudományos — fejlődését tükrözik. Így megtalálható: ajzószer, bérgazdálkodás, betonacél, derékvitorla, dörzspapír, előolimpia, emelővilla, fenékakna, fogamzásgátló, forgószárny, gégecső, gyógyszerártalom, hibaszázalék, hidegpadló, jövőkutatás, képmagnó, keresztlabda, kobaltbomba, középpályás, lengővilla, libegő, marmonkanna, mélyállomás, memóriaegység, munkatérkép, oltóhab, orrmelléküreg, oxigénsátor, parittyakötés, próbaüzemel, rosttoll, sejtfonal stb.

S néhány mai politikai szó: csúcsértekezlet, erőpolitika, eszkaláció, junta. A modern idők argóját is tükrözik: arénázik, baci, bakizik, blabla, csaj, csehó, csinibaba, difi, diliház, fincsi, fizu, gürizik, haláli, lelécel, nuku, nyugi, oltári, pulcsi, spuri, suli, szabi. 

A Magyar értelmező kéziszótár utódja, az Értelmező szótár+

A szerzői munkaközösség tagjai 26 hasonló külföldi, egykötetes kiadványt tanulmányoztak az angol Oxford Pocket Dictionarytől és a francia kis Larousse-tól az orosz Ozsegov értelmező szótáron és a német Duden Bedeutungswörterbuchon át a román képes kéziszótárig. Igyekeztek valamennyiből átvenni, alkalmazni a modern, jó példákat. (Természetesen a hazai nyomdai lehetőségeket szem előtt tartva.) Megállapították: a terjedelem ideális. Átmenet a túlságosan kicsiny, 23—25 ezer címszavas és a feleslegesen nagy, 300—500 íves egykötetes kéziszótárak között.

Szótáruk korszerű: tudatosan tömeghasználatra szánt. Szabatosan meghatározták a szavak minden jelentését, a használat szabályait, figyelmeztettek a nyelv tisztaságára, helyességére. Tizenhatezer címszónak pedig megadták az etimológiáját (szófejtés). Bemutatták a magyar nyelv beszélt és írott változatának szókincsét, ideértve a legmodernebb szókészletet, az utóbbi évtized újdonságait. Felvettek olyan, mindeddig még sohasem szótárazott szavakat, mint antibiotikum, atomreaktor, bánion, baromfigyár, bojler, fordítógép, földmunkagép, futurológia (jövendőkutatás), fűtőpanel, helyszínel, holdkomp, holdutas, információelmélet, kamera, keltetőállomás, képcső, kód, lézer, munkalélektan, napelem, pontház, programvezérlés, ribonukleinsav, strukturalizmus, számítógép, társadalom-lélektan, televíziózik, telex. Egyaránt feldolgozták a népi mondásokat és a műszaki szaknyelvet, a tájszavakat és az élő beszéd pongyolaságait. Közérthetően leírták, magyarázták (értelmezték!) a címszavak jelentéseit, s eligazítottak a helyesírás, a helyes kiejtés „rejtelmeiben”.

A címszavak minősítenek! Figyelmeztetnek a helytelenre, a rosszra, az elavultra, az idegenre. A szavak mellett csillag vagy rövidítés jelzi: ne használja, felejtse el az olvasó.

Eőry Vilma – Kiss Gábor – Kőhler Klára: Magyar értelmező alapszótár diákoknak

Mi az agymosás?

Tanulságos, szórakoztató a tallózás az új Magyar Értelmező Kéziszótár kefelevonatán. A korról és az emberről vall — egyebek mellett — az atomcsend-definíció: az az állapot, amelyben nemzetközi megállapodás szerint szüneteltetik a kísérleti atomrobbantásokat. Kevésbé drámai a dzsúsz: tisztán déligyümölcsből való gyümölcslé. A bunda mostanság már több értelmű: állatok szőrzete, pásztorok ősi viselete, nők szőrmével bélelt télikabátja, zsírban, olajban sült hús és alma külső burka, ifjak hosszúra nőtt, bozontos haja, a sportban pedig, amikor „az egyik labdarúgócsapat a másik csapattal titokban előre megegyezik az eredményben”.

A diszpécser, a munkairányító meghatározását hiába keresné a lapozgató Czuczor Gergely művében. Ügyszintén az agymosást: „bizonyos (politikai) célok érdekében valakit múltjának vagy megtörtént eseményeknek az elfelejtésére kényszerítő erőszakos (lélektani) ráhatás”. A szótárban ugyanakkor megtalálható a ficcs: százforintos bankjegy, és természetesen nem hiányzik maga az értelmez: meghatározza és kifejti valamely szó vagy kifejezés jelentését. (A durva, trágár kifejezések legtöbbjét — helyesen — elhagyták, hiszen ezeket aligha tanulják könyvből, szótárból.)

A szerkesztők naprakész használhatóságra törekedtek. Feldolgozták a rádióban, a televízióban hallható, a napilapokban olvasható új és újszerű szavakat, lejegyezték az Élet és Tudományban publikált ismeretterjesztő közleményeket, az Új Magyar Lexikon, a Kultúra Világa sorozat egyes fogalmait. Gondoskodtak az általános és középiskolai tankönyvek magyarázatainak magyarázatáról. S kicédulázták Illyés Gyula. Fejes Endre, Galambos Lajos, Sánta Ferenc, Kassák Lajos, Veres Péter és az erdélyi Nagy István prózai munkáit. Sőt, az amerikai J. D. Salinger sajátos stílusú regényének, a Zabhegyezőnek magyar fordítását is.

Remélhetően az 1972-es kiadású, egykötetes Magyar Értelmező Kéziszótár, Ballagi professzor száz esztendeje írt ajánló szavait idézve — valóban nélkülözhetetlen segédkönyv lesz „minden rangú és rendű ember számára”.

László Miklós

Eredeti megjelenés: Modern Nyelvoktatás, 2023. 3–4., 172–175. oldal

Az Anyanyelvi kompetenciafejlesztő munkafüzetek első 16 darabjáról a Modern Nyelvoktatás 2019. évi 2. számában jelent meg recenzióm. Az említett recenzió megírása óta eltelt időszak során, azaz 2019 nyara és 2022 ősze között a füzetek száma megduplázódott, sőt 2023-tól már a 34., a 35., valamint a 36. füzetet is forgathatják az érdeklődők. De kik is ők?

Az érdeklődők – az adott kiadvány témájától függően – lehetnek az általános, avagy a középiskolák tanulói, de akár főiskolások és egyetemisták is. Ahogy lehetnek, és kell is legyenek tanáraik is, hiszen a fiatalabbak leginkább magyartanáraik (esetleg szüleik) irányításával – az idősebbek természetesen önállóan – dolgozhatják fel a gyakorlatokat. A felhasználói korosztályról a korábbiakhoz hasonlóan most is a füzetek címe, esetleg alcíme tájékoztat, és szintén az alcím utal több esetben is a két szinten való felhasználás lehetőségére: „közép- és felsőfokú gyakorlatok”.

Most a sorozatnak a 17.-től a 33. számig terjedő füzeteit tekintem át. Egyenként való részletes bemutatásukra ezúttal sem kerülhet sor, hiszen összesen tizenhét munkafüzetről van szó, ám nem is egy tanulságos és a kíváncsiságot felkeltő feladatra, esetleges problémára ez alkalommal is igyekszem a figyelmet ráirányítani. A bemutatandó füzetek közül a stilisztikához és a nyelvműveléshez egy-egy – a 25. és a 28. számú füzet –, a szövegalkotáshoz és szövegtanhoz három – a 17., a 19. és a 29. számúak –, míg a következő témakörökhöz egyenként négy-négy füzet kapcsolódik. Így a helyesíráshoz a 27., a 30., a 31. és a 32., a mondatelemzéshez és mondatszórendhez a 22., a 23., a 24. és a 26., végül a szókincs, a szófajtan és a szóalaktan problémáihoz a 18., a 20., a 21. és a 33. számot viselők tartoznak.

A füzetek ez esetben sem annyira egy-egy tankönyvi fejezetet dolgoznak fel, hanem sokkal inkább valamely speciális témakör áttekintését teszik lehetővé, nem kis mértékben egészítve ki a napjainkban az általános, illetve a középiskolákban használt anyanyelvi tankönyvek kínálta feladatokat. Néhány esetben pedig a tankönyvekben csak az említés szintjén megjelenő témakörökhöz is nyújtanak gyakorló anyagot. Előfordul ugyanis, hogy egy-egy terület – fontossága ellenére – legfeljebb érintőlegesen szerepel a tananyagban. Ezt tapasztaljuk pl. a mondatok szórendi kérdései kapcsán.

A füzetek külső formájáról, egységes felépítéséről már volt szó az első alkalommal, a korábban tapasztalt jellemzők valamennyi darabra vonatkozóan máig érvényesek. A formát illetően mindegyik munkafüzetre a nagyon szép, esztétikus megjelenés a jellemző, ami a sorozatszerkesztő Kiss Gábort és munkatársait egyaránt dicséri.

Ami a füzetek belső felosztását illeti, abban sem történt változás, a feladatok száma valamennyi füzetre jellemzően most is nagyjából 40 és 80 között mozog, gyakoriak az összetett feladatok. Amit az újabb füzetek kapcsán kiemelnék: a Megoldás-rész információkban való gazdagsága. Vagyis nem csupán a puszta válasz, hanem sokszor részletesebb indoklás is szerepel a megoldásokat bemutató sorokban, valamint olykor akár a továbblépést segítő plusz információkat is tartalmaznak. Ilyenek főleg a mondattanhoz kapcsolódó közép- és felsőfokú feladatok füzeteiben, valamint a szórendi és a stilisztikai munkafüzetben érhetők tetten. A szórendi munkafüzet igen sok utalása lapalji jegyzetben jelenik meg. Egyes feladatok nehézsége miatt is szükség van erre.

Jó néhány munkafüzetben a bevezetés részeként kapunk a tananyagban nem szereplő információkat a témakörről. Ezzel találkozunk többek között a magyar igekötőkről szóló füzet elején. A három szerzőt is – ők H. Tóth István, Katri-Ann Malina és Róth Judit – felvonultató Munkafüzet az igekötők tanulásához (32.) rövid bevezető tanulmánya ilyen értelemben hiánypótlónak is mondható. A munkafüzet érdekessége még, hogy az utolsó rész feladatainak szövegei között itt egy nyelvészeti vonatkozású írás is rejtőzik, amelyik Reguly Antalról szól (37. oldal).

Munkafüzet az igekötők tanulásához

Megjelent: Magyarország 1971. március 14., 23. o.

Aki csak az idegen szavak szótárában nézi meg, mi az onomasztika, e rövid definícióval elégedhet meg: „A szótannak a tulajdonnevekkel foglalkozó ága”. Aki azonban a Nyelvtudományi Értekezések most megjelenő kötetét ismeri meg (Akadémiai Kiadó), elámulhat a névtudomány gazdagságán. Elég végigolvasni a kötet tartalomjegyzékében a II. Névtudományi konferencia előadásainak címjegyzékét, hogy a laikus is megértse: milyen sok tudományággal függ össze a nyelvészetnek ez a területe.

Névkutatás — kritikával

A legnagyobb türelmetlenség a hazai onomasztikusok közül a földrajzi nevek gyűjtőinél tapasztalható. Az egyik lelkes vidéki szakember — többek között — így adja ennek magyarázatát. „Ha nem sietünk, nem számíthatunk teljességre. Ha évenként egy-egy megyei kötet jelenik meg, az is nagyon kevés, hiszen több mint másfél évtized kellene ahhoz, hogy együtt legyen az ország névanyaga, addig pedig sok-sok népi nevünk vész ki és egyre több földrajzi név esetében adódnak bizonytalanságok.” Ezek után egy falu helynévanyagából vett példákkal bizonyította a munka sürgősségét. Hevesaranyoson, a hivatalosan négy utcából és egy telepből álló faluban ötvenkét népi nevet jegyeztek fel a gyűjtők. Az elmúlt évek változásai azonban névcsökkenést idéztek elő. (A falu volt kántora például elköltözött, elmaradt a Kántorkert elnevezés, helyette Buszmegálló nevet használnak az emberek.)

A földrajzinév-gyűjtők országos tanácskozásán Végh József — a most megjelenő kötet szerkesztője — hangsúlyozta, hogy a sürgős gyűjtőmunkát csak akkor tudják elvégezni, ha a kevésbé felkészültek számára is alkalmazható módszert dolgoznak ki. Szerinte a legnagyobb probléma, hogy a gyűjtő a nevek morfológiai, formai szerkezetét híven jegyezze fel, ne toldjon hozzá és ne vegyen el belőle semmit.

Gyakran mesterséges és természetes névmegjelöléssel találkozunk. Van például olyan nyelvész, aki a mesterséges nevek közé sorolja az Apáca utcát, mert az ott levő apácazárdáról „keresztelték” el. Külön csoport a kiemelkedő személyek alkotta neveké. Ilyen például a Zemplén megyei Bányácska, amelyet Kazinczy Ferenc nevezett el Széphalomnak. A nyíregyháziak szerint a „Csaló-köz” is utcanév, ezt a múzeumalapító orvos, Jósa András adta egy ügyvéd ismerőse addig névtelen utcájának. (A pesti tréfa egy bécsi utcácskát keresztelt el így.)

A Névtudományi konferencia  felszólalói között külön színt képviselt Angyal Endre, aki az utcanévadás esztétikájáról mondta el véleményét. „Az utcanevek változása legtöbbször egy darab kortörténet. Egy győri példa: a belváros házsora mentén húzódó utat 1880-ban Vásártérszernek hívták, később Vilmos császár, majd Szent István út lett, még később pedig Sztálin útnak nevezték.”

A győri utca, amikor éppen Vilmos Császár útnak nevezték

A napokban dobta piacra a TINTA Könyvkiadó az Érettségi tételek magyar nyelvből című könyvet. Ebből az alkalommal készített villáminterjút P. Lakatos Ilonával, a könyv egyik szerzőjével a kiadó munkatársa, Kiss Bernadett.

Kiss Bernadett: Hogyan emlékszel vissza a saját magyar nyelvtani érettségidre? Izgultál?

P. Lakatos Ilona: Hát, elég régen volt, de úgy emlékszem, nem izgultam nagyon. Magyar szakra készültem, akkor még az érettségit hamarosan követte a sokkal nehezebb felvételi, tehát az érettségire már a pluszismereteket is tudnom kellett. A Szerb Antal Gimnáziumban Cserne Tiborné személyében nagyon jó magyartanárom volt, illetve harmadikos, negyedikes gimnazista koromban az ELTE Studium Generale előkészítőjére is jártam, így eléggé fel tudtam készülni.

Kiss Bernadett: Saját érettségid óta mennyit változott a magyar nyelvi érettségi anyaga? Akkori tudásoddal most le tudnál érettségizni?

P. Lakatos Ilona

1590-ben, egészen pontosan 1590. július 20-án hagyta el a nyomdát a legnagyobb hatású magyar könyv, a vizsolyi biblia. Az elnevezése a kinyomtatás helyére, a Hernád menti Vizsoly községre utal. Fordítója – a munkálat során a hatvanas évei felé járó –, Károli Gáspár gönci református esperes után Károli-bibliának is nevezik. A 16. század monumentális könyvének teljes címe: Biblia, azaz Istennek ó és új testamentumának, Proféták és Apostolok által meg íratott szent könyvei. Magyar nyelvre fordíttatott egészen és újonnan, az Istennek Magyar országban való Anya szent Egyházának épülésére.

Az 1591-ben készült vizsolyi biblia. Fordítója Károli Gáspár

A török birodalom által fenyegetett országunk eldugott, a történelem viharaitól megtépázott szegletében született meg az a mű, amely elsőként tartalmazta nyomtatásban magyar nyelven a teljes bibliát, azt a könyvet, amelyet teljes egészében vagy részleteiben a legtöbb nyelvre fordítottak le a földkerekségen. Mint szentírás a keresztény vallások alapja. Évszázadok óta ihletője műalkotásoknak, ösztönzője nemcsak a hitnek, hanem az emberi gondolkodásnak is.

Megjelent: Magyarország 1969/27: 23. o.

Hét hangjeggyel a világ minden népének muzsikáját le lehet írni. A tíz arab számjegyet a földkerekség minden táján ismerik. Nem ilyen egyszerű a helyzet az írással. A mintegy 2500 írott nyelven 350 különféle írásrendszert használnak, mindegyiket számos változatban, noha az emberi gége, nyelv és ajak csupán korlátozott számú zöngés és zöngétlen hangot tud kiejteni az öt virágrész bármely pontján.

Ali Mamed Kurdisztani bakui nyelvész a különböző nemzeti írásrendszerek viszonyát szűkebb hazájában, a Szovjetunió belső-ázsiai vidékein ismerte meg: azerbajdzsániak, üzbégek, tadzsikok stb. az Októberi Forradalom után jutottak az új ábécéhez. De miért kell például a dzs hangot más-más jellel írniuk? — tette fel magának a kérdést. S egyáltalán mi indokolja napjainkban — a hagyományokon kívül — a különböző írásrendszerek létét?

Kép, jel, szótag

Az írás legkezdetlegesebb foka, amely sok primitív népnél kialakult, ábrák sorozatából állt, s inkább emlékeztetőnek nevezhetnénk, mint írásnak. Feljegyzője csupán arra törekedett, hogy egy bizonyos, számára fontos helyet, eseményt, állatainak, tárgyainak tulajdonát stb. a mulandó emlékezetnél szilárdabban rögzítse a maga számára. Jelképes rajzai teljesen egyediek és önkényesek voltak, tehát az ilyen „írás” tartalmát voltaképpen csak lejegyzője tudta „elolvasni”. Idővel azonban egyezményes, közérthető jelek alakultak ki: a fej embert, a láb gyaloglást, a fegyver harcot jelentett (képírás). Centralizált állam és tekintélyes papság tudatos tevékenysége kellett a jelek standardizálásához. Nem minden nép jutott el idáig önmagától, így az amerikai kontinens őslakói sem.

Egyiptomi írás

Megjelent: Magyarország 1964/33: 23. o.

Milyen nyelven beszélnek majd az emberek 400—500 év múlva? Az egyes népek megőrzik-e ma is használt nyelvüket? Vagy az emberiség közös akarattal kiválaszt egy közös nyelvet, és feledni engedi a többit? S ha létre is jön ilyen megegyezés, vajon melyik nyelvre esik a választás? Egy olyan nagy, természetes nyelvre, mint az orosz vagy az angol? Vagy egy olyan mesterséges nyelvre, mint az eszperantó?

A nyelvek száma az utóbbi századok folyamán szüntelenül csökkent. Abban az időben, amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát, a hatalmas ikerkontinensen kilencszáz különböző indián nyelv virágzott. Ezek helyét mindössze négy, Európából származott nyelv, nevezetesen az angol, a francia, a spanyol és a portugál foglalta el. Száz körül járt a helyi nyelvek száma Ausztráliában is, amikor a földrész gyarmatosítása megkezdődött. Ma ezek helyett egy nyelvet beszélnek: az angolt. Joggal gondolhatjuk tehát: a világon jelenleg beszélt nyelvek száma — mintegy 2500 — csupán egy hányada a régebben élt nyelvek tömegének (6—8000?).

Tasmánia ijesztő példája

A gyarmatosítók nemcsak a bennszülöttekben, hanem a bennszülött nyelvekben is szörnyű pusztítást vittek véghez. Nem egy esetben olyan hévvel irtották a lakosságot, hogy mire egy értelmesebb hittérítőnek eszébe jutott: legalább a tudomány számára fel kellene jegyezni a helyi nyelvet, már nem akadt senki, aki beszélte volna. Így történt ez például Tasmániában. A sziget rendszeres gyarmatosítása 1803-ban indult meg. Huszonhét évvel később az őslakosság száma már csak 230 volt, 1854-ben pedig: három férfi, tizenegy asszony és két gyermek. Az utolsó tasmán nyelven beszélő férfi 1865-ben, az utolsó asszony 1877-ben halt meg.

Megjelent: Magyarország 1990/24: 23. o.

A bolygónkon használatos sok ezer nyelv közül a legtöbb az indoeurópai nyelvek családjába tartozik. A mai emberiség csaknem felének az anyanyelve valamilyen indoeurópai idióma. Nyelvtörténészek megkísérelték felfedni az egyes nyelvek fejlődéstörténetét, és hipotéziseket dolgoztak ki a ma beszélt nyelvek kialakulására. így jutottak el valamilyen — ma már nem létező — indoeurópai ősnyelv feltételezéséhez. Az abból leszármazott nyelvek valószínű terjedési útvonalának megrajzolásával igyekeztek megtalálni az ősnyelv szülőhelyét.

A kérdés korai kutatói Európába helyezték ezt, és szerintük a származéknyelvek a szóban forgó ősnyelvnek világosan meghatározható nyugati és keleti elágazódásai voltak. A Scientific American című tudományos folyóirat egyik legutóbbi számában két szovjet nyelvtörténész, Thomas V. Gamkrelidze, a tbiliszi Keleti Tudományok Intézetének igazgatója és V. V. Ivanov, a moszkvai egyetem szlavisztikai tanszékének vezetője közli erről legújabb kutatásaik eredményeit, amelyek szerint az indoeurópai ősnyelv eredetének ideje i. e. több mint 4000 évre tehető, földrajzi helye pedig nem Európában, hanem a Kaukázustól délre, Kelet-Anatóliában határozható meg; a származéknyelvek az őspopuláció vándorlásai során alakultak ki, előbb keleten, később nyugaton.

Európai utazók már a 16. századtól kezdve közös vonásokat vettek észre az Európában és a távoli Indiában beszélt nyelvek között. (Ez utóbbiakat „árja” nyelveknek nevezték.) William Jones angol jogtudós volt az első, aki 1786-ban felvetette, hogy az európai és az árja nyelveknek közös ősük lehet. Ám a rendszeres nyelvtörténeti kutatások csak a következő évszázadban indultak meg, mégpedig a meseíró német Grimm testvérek egyikének, Jacob Grimmnek 1822-ben közzétett elmélete, a Lautverschiebung (hangzóeltolódás) törvénye alapján. Eszerint a nyelvek fejlődése során a lágy mássalhangzók („b”, „d”, „g”) átadták helyüket a megfelelő kemény mássalhangzóknak („p”, „t”, „k”); így lett például a szanszkrit „dhar” az angol „draw” ősformája, a német „tragen” ige pedig az angol szóból alakult ki. Az ilyen szavakat használták fel a nyelvtörténészek a feltételezett indoeurópai ősnyelv szókészletének rekonstruálására, s eljutottak arra a feltevésre, hogy az ősnyelv valahol az Alpok, a Balkán-hegység és az Északi-tenger között keletkezett.

Jacob Grimm