Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. november.

Aki a hazai nyelvművelés irodalmát többé-kevésbé ismeri, az tudja, hogy mindig is voltak olyan anyanyelvüket szerető s annak helyes használatát fontosnak tartó emberek, akik merő jó szándékkal ugyan, de mégis ártottak embertársaiknak azzal, hogy olyan nyelvi „szabályokat” hirdettek, terjesztettek, amelyek valójában nem egyebek téves hiedelemnél, babonánál, illetve korábban érvényes, de bizonyos idő eltelte után már túlhaladott s éppen ezért már nem érvényes szabálynál.

 A képzett nyelvészek persze sohasem tartoztak e botcsinálta nyelvvédők közé, hanem éppen ellenkezőleg, igyekeztek is rámutatni a különféle megalapozatlan hibáztatások téves, hibás voltára. Nagy J. Béla, a múlt század középső harmadának jeles nyelvművelője pl. az 1956-ban megjelent, Lőrincze Lajos által szerkesztett, Nyelvművelő című kötetben harmincoldalas tanulmányt tett közzé „Nyelvhelyességi babonák” címmel, megcáfolva benne olyan álszabályokat, mint hogy a magyarban az egyszerű mondat jobb az összetettnél, az összetett mondatok szerkesztésében pedig a magyar nyelv természetével jobban egyezik a mellérendelés, mint az alárendelés. Három évtizeddel később, 1986-ban egy szintén képzett nyelvész, egyúttal szakfordító, Szepesy Gyula „Nyelvi babonák” címmel egy egész kötetet szentelt ennek a témának, nem Nagy J. Bélával vitatkozva, hanem az ő írása óta kialakuló s elterjedőben levő vagy újra fellángoló babonák ellen küzdve. Pl. az ellen a nézet ellen, hogy egy-egy könyvnek nem oldalai és lapjai vannak, hanem lapjai és levelei. Persze, akik a lapjai és levelei mellett álltak ki, nem ok nélkül tették, mivel a régi nyelvben csakugyan az a forma volt járatos. Petőfi pl. még így írt Szeget szeggel című versében: „Lopni jár ő, csókot lopni / Nénihez, / míg anyánk a bibliában / Levelez.” Csakhogy ma már igenis lapozunk a könyvben, nem levelezünk, s nem számozott lapok, hanem számozott oldalak vannak benne. Tudatában kell lennünk annak, hogy mivel a nyelv az azt beszélőkkel együtt örökösen változik, megesik, hogy egy korábban érvényes, helyes megállapítás harminc vagy ötven évvel később már álszabállyá, babonává silányul. (Akár az az én imént tett megállapításom is, hogy ma a könyvben lapozunk, s benne nem lapok, hanem oldalak vannak. Ki tudja, lesznek-e még egyáltalán könyvek?)

Lapozza vagy levelezi a könyvet?

Arra gondoltam, hogy – mivel Szepesy könyve megjelenése óta újból eltelt több mint három évtized – legalább pár mondatos kifejtés erejéig én is bemutatok olvasóinknak két napjainkban is élő, hallható, olvasható hibás hibáztatást, nyelvi babonát. Ha bárkinek is használok vele, már érdemes volt szóba hoznom e témakört.

1. Fiataljaink nyelvhasználatából már szinte teljesen eltűnt az ikes ragozás. Már művelt emberektől is ezt halljuk: eszek, emlékszek, ússzon a helyes eszem, emlékszem, ússzék helyett. Az ikes ragozás kiveszésével szegényebbé válik nyelvünk.

Az ikes ragozás napjainkra teljesen visszaszorult, már haláltusáját vívja. A kijelentő módban még valamennyire él, a feltételes és felszólító módú alakokban azonban már csak nyomai vannak. Ma már nem az a természetes, hogy én innám, te innál, ő innék, hanem ez: én innék, te innál, ő inna. A beszélt köznyelvben ugyanakkor erősen terjednek az adol, kapol, hazudol, valamint a maradjék, adjék formák, vagyis az ikes ragozás alakjai az iktelen igékben is megjelennek. A keveredés már oly nagy, hogy a hagyományos rendet képtelenség visszaállítani. Csakhogy erre a visszaállításra nincs is szükség. Inkább azt kell észrevennünk, hogy bár az ikes ragozás lényegében már felbomlott, a ragozási rendszer bizonyos elemei megmaradtak a nyelvben, s idővel akár más szerephez is juthatnak. Már Lőrincze Lajos, a múlt század második felének legismertebb nyelvművelője észrevette, hogy az adj, hozz erősebb felszólítást fejez ki, mint a voltaképpen szabálytalan adjál, hozzál, s ehhez hozzátehetem: az adjék, maradjék is inkább kérést fejez ki, mint felszólítást. Nem véletlen, hogy Lőrincze Lajos már fél évszázaddal ezelőtt így írt az ikes ragozásról: „Kár lenne kifejezési lehetőségeink bővülését egy már rég elavult és értelmét vesztett szabály erőltetésével akadályozni.” (Nyelvőrségen, 1968.) Hogy mennyire igaza volt, az napjainkra vált nyilvánvalóvá.

"Én innám, te innál, ő innék"

2. Nekünk még azt tanították, hogy a személynevek elé nem tehetünk a, az névelőt. Ma derűre-borúra odateszik a névelőt, és nem is törődnek ezzel a szabállyal.

 Bár személynevek, különösen család- vagy teljes nevek előtt általában csakugyan nem használunk névelőt, ez a szabály már jó ideje nem tekinthető általános szabálynak. A bizalmas köznyelvben már jó fél évszázada elterjedt az a szokás, hogy a sokak által ismert, népszerű embereket – színészeket, sportolókat, televíziós személyiségeket – éppen ismertségük miatt névelővel emlegetjük: „A Csortost és a Págert szeretem legjobban”; a Bessenyei, a Vitray, a Garas, a Bodrogi, a Gálvölgyi, a Sinkovits, a Kulka stb. Nemcsak a férfiakat, hanem a nőket is így említjük: a Honthy, a Tolnay, a Gobbi, a Zalatnay, a Básti Juli.

"A Ez egyáltalán nem baj, hiszen a névelőnek itt még kitapintható funkciója is van. Ha csak utónevet mondunk, ma már szinte természetesebb a névelős formula: Elmehetek a Zsoltihoz egy órára internetezni? Érdekes új fejlemény viszont, hogy napjaink „sztárjai”, legismertebbjei mintha kezdenék elveszíteni az eredetileg a bizalmasság, közvetlenség jelzésére hivatott névelőt, akár csupán keresztnevük elől is! Tessék csak megfigyelni: Berni (Gregor Bernadett), Madár (Erdei Zsolt), továbbá – most már feloldás nélkül): Talma, Norbi, Csonka Pici, Győzike, Majka, Szandi, Lajcsi stb. Nem kell ide szabály, s nem kell félteni a nyelvet. Napjainkban bizonyos helyzetekben szinte kötelező a névelő személynév előtt is („Hol a Zoli?), máskor a körülmények döntik el, melyik a jobb, amikor pedig a történelmi távlatot is éreztetni akarjuk, pontosan tudjuk, hogy csak így helyes.: Ezt már Széchenyi megmondta (még véletlenül sem a Széchenyi).

Grétsy László