Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. június.

Jeles költőnknek, Babits Mihálynak Irodalmi nevelés című, eredetileg fogarasi diákjai számára írt, de összes műveinek kiadásába is bekerült s azóta számos kutató által idézett remek tanulmányában olvashatjuk a következő bölcs gondolatot:

„Ne akarjunk többet mondani, mint amennyit gondoltunk, mert mondatunk beteg lesz… Ne mondj semmit kétszer: a pleonazmus gondolathiányt árul el: ami haszontalan, az káros. Némely mondat olyan, mint a túlságos kövérségben szenvedő ember: alig bírja önnön felesleges zsírját.”

Ez a tanács villant eszembe, amikor a számos televíziós sportcsatorna egyikére tévedve egyszer csak a kommentátornak a következő mondattöredékére figyeltem fel: „…ezek a tizenéves tinédzserek nagyon értik a dolgukat!”

"Tizenéves tinédzser"...

Lehet, hogy értik, de én, már csupán foglalkozási ártalomból is, a mondatkának erre a részletére kaptam fel a fejemet: tizenéves tinédzser.

Persze hogy pleonazmus! Az a „javából”. Egyébként a tizenéves szó keletkezésére nagyon is jól emlékszem, mivel létrejötténél magam is ott bábáskodtam. Én jelentettem meg az Élet és Tudomány hetilapnak 1966. október 14-i számában, annak általam – azóta is – vezetett nyelvi rovatában a szó elterjesztőjének, Terbe Lajosnak „Teen-ager vagy tizenéves?” című cikkét. Néhány sort idézek is a szerzőtől, de nem ebből a cikkéből, hanem két évvel később a Magyar Nyelvőr című folyóiratban megjelent, „Egy új szó elterjedésének útja” című írásából, amelyben már a szó fogadtatásáról is ír, többek között ekképpen:

Szóajánló cikkünk megjelenése után két héttel az Élet és Irodalomban (1966. okt. 29-i szám) a címoldalon cikk jelent meg „Tizen-évesek” címmel Lázár István tollából. Az irodalmi lapban szembetűnő helyen megjelent új szó alkalmas volt arra, hogy írók, szerkesztők figyelmét fölkeltse. A terjedés útján elindult szót aztán már szinte egyszerre fölkapták más lapok is. Az Esti Hírlap 1966. december 9-i számában a 2. oldalon „Tizenéveseknek természetes…” címmel széljegyzetet olvashattunk. A Magyarország 1967. febr. 26-i számának címoldalán a kép alatti felírása kínai fiatalokat fanatizált tizenévesek-nek nevezi.

És folytatódik a felsorolás, de ennek számunkra már nincs jelentősége. A lényeg az, hogy bő négy évtizeddel ezelőtt létrejött s el is terjedt egy ügyes alkotású szó, amely azóta is vígan éli világát, sőt rövid időn belül társra is talált. 1967. május 9-én Boldizsár Iván a Magyar Rádió „Kedves lemezeim” című zenei sorozatában már azt állapította meg, hogy egy bizonyos fajta zenét „a tizen- és huszonévesek” szeretnek. Ezekkel a szavakkal gazdagodott a nyelvünk, s egyáltalán nem baj, hogy a tizenéves szó mellett a teen-ager is megmaradt, sőt már azt is magyarosan, tinédzser-nek írjuk A kettő együtt azonban – ismerjük el! – sok a jóból. Olyannyira, hogy az már nem is jó.

Márpedig ezek a pleonazmusok, leginkább az alaptag előtt álló fölösleges jelző formájában, egyre-másra bukkannak elénk tévében, rádióban, napi- és hetilapokban, mindenütt. Csupán néhány példát hadd idézzek olvasóim figyelmébe!

Egy sportlapban jelent meg ez a mondat: „Ám hogy mi mégis a délelőtti matinét ajánljuk olvasóinknak, annak éppen az ismert labdarúgók felvonultatása az oka.” Miért? A matiné önmagában nem ugyanazt jelentené, mint ebben a délelőtti jelzővel megfejelt formájában?

Egy Kincses kalendárium című kiadványban olvasható egymástól mindössze néhány sornyi távolságra kétszer is ez a kifejezés: kéziratos kódex. Ez nagyon jól hangzik, de aki azt is tudja, hogy ezek a középkori kódexek kivétel nélkül kéziratosak, már aligha találja olyan jónak a kifejezést.

Egy "kéziratos kódex" részlete

Egy rádióban többször is elhangzott reklám így kezdődik: „Van-e önnek elmaradt restanciája?” Vajon a reklámszakember nem tudta, hogy a latin eredetű restancia már magában is azt jelenti: ’hátralék, el nem végzett, elmaradt munka’?

Egy megyei lapban volt olvasható ez a mondat: „A háromfős trió tagjainak sem volt teljes a szerencséjük, ugyanis a bankautomatáknál aránylag jó minőségű fényképfelvételek készültek róluk.” Úgy gondolom, hogy amint a matinéről is illik tudni, hogy az már eleve valamilyen délelőtti előadásra utal, úgy egy újságírótól annak ismerete is elvárható, hogy a trió már eleve valami olyasmit jelent, ami háromból áll: három hangszerből, három zenészből vagy énekesből, három, bármilyen egyéb foglalkozású személyből. Akkor viszont mi értelme a háromfős jelzőt odabiggyeszteni a trió elé?

A felsorolást a végtelenségig folytathatnám, de nem teszem. Ennél sokkal fontosabbnak tartom annak tisztázását, hogy a pleonazmus, amely tehát olyan szavak összekapcsolása, amelyek közül egy vagy több nem gazdagítja új fogalmi elemmel a többi szó jelentését, korántsem feltétlenül valami ördögtől való dolog. Sőt, a retorikák stilisztikai alakzatként kezelik! Ezt a fogalmat az ókori retorikusok közül Quintilianus használja először. Igaz, stílushibának ítéli, de nyilvántartja a szóalakzatok között. S nem ok nélkül, mivel az ilyenfajta szóhalmozásnak, szószaporításnak hatásfokozó szerepe is lehet. A 2008-ban megjelent Alakzatlexikon (alcíme: A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve) pl. József Attila Holt vidék című, közismert versének következő két sorával érzékelteti, hogy nem szabad vaktában ítélkeznünk: „Kövér homály, zsíros, csendes, / lapos lapály, kerek, rendes.” Nem kétséges, hogy a lapos lapály szókapcsolat pleonazmus, de íme, a költő még ezt is beemelheti művészi eszköztárába.

Érdemes tehát tudnunk, hogy a szépirodalmi példák sorának tanúsága szerint a pleonazmus avatott stílusművészek tollán akár nyelvi erénnyé, a kifejezés erejét és hatását fokozó jelenséggé is válhat. De azzal még inkább tisztában kell lennünk, hogy a tizenéves tinédzserek, délelőtti matinék és társaik nem stíluserénynek számítanak, hanem a pleonazmus olyan, minden művészi igénytől és hatástól mentes példáinak, amelyek „elkövetőire” jogosan vonatkoztathatjuk Babits szavait: „Ne mondj semmit kétszer”!

Grétsy László