Megjelent: Magyarország 1976/16, 23. o.

Két nagy megrázkódtatás érte nyelvünket a XIX. században. Az első, amikor a század elején az új fogalmakra és eszmékre ezerszámra új szavakat és kifejezéseket kerestek és sokszor erőszakosan gyártottak nyelvújítóink. A másik, amikor a szabadságharc bukása után évtizedekig az osztrák önkényuralom nyomására a németesítés öltött olyan arányokat, hogy anyanyelvünk magyarsága veszélybe került. A nyelvújításra Kelet-Európa kis népeinek körében társadalmi és gazdasági elmaradottságuk miatt mindenütt szükség volt. A haladottabb és polgárosultabb nemzetek művelődésének eredményei e térség népeihez csak anyanyelvük megújítása révén juthattak el. Ezt az itt kibontakozó nemzeti reformmozgalmak képviselői mindenütt világosan felismerték. Jellemző, hogy nálunk éppúgy, mint a körülöttünk élő népek körében a nyelvújítás vezetői rendszerint a leghaladóbb társadalmi és politikai mozgalmak hívei voltak.

A XIX. század első évtizedeiben lezajlott magyar nyelvújítás eredményeképpen nyelvünk sok ezer új szóval és kifejezéssel gazdagodott. Tolnai Vilmos e mozgalom történetéről írt és 1929-ben közzétett munkájának végén meggyőzően mutatott rá, hogy Kazinczyék munkája nyomán szókincsünk felfrissült, megbővült, stílusában megtisztult, hangzásában megszépült és alkalmassá vált a legelvontabb tudományos fogalmak kifejezésére éppúgy, mint a legrejtettebb érzelmek tolmácsolására. (A Szily Kálmántól szerkesztett Nyelvújítási Szótár két kötete — 1902—1908 — kereken tízezer új szót tartalmaz. Tekintélyes a nyelvújítás új szókapcsolatainak és kifejezéseinek száma is, de ezeket máig sem gyűjtötte össze senki.)

„Mindenféle izmusok”

Mai szemléletünk szerint a nyelvújítás mindenütt kikerülhetetlen és jótékony hatású interferencia-jelenség volt. A fejlődés más-más fokán álló nyelvek gyakran szembekerülnek egymással, s ilyenkor a fejlettebb hat a fejletlenebbre olyanformán, mint amikor a fizikai interferencia-jelenségek során fény-, hang- vagy rádióhullámok találkoznak össze egy időben, ugyanazon helyen. De míg a XIX. század eleji nyelvújítási küzdelmekben megnyilvánuló nyelvi interferencia anyanyelvünk kívánatos fejlődését eredményezte, a szabadságharc leverését követő erőszakos németesítés nemzetünket és nyelvünket létében fenyegette.

Az államigazgatásban, a bíráskodásban és az oktatás felsőbb szintjein a német nyelv lett kötelező. Nagyobb városainkban még a mindennapi életben is egyre jobban terjedt a német, a magyar rovására. így a magyar nyelvű társalgásban, majd a közigazgatás, a hírlapírás, az ipar és a kereskedelem nyelvében ijesztő mértékben elszaporodtak az idegenszerűségek. Ez az osztrák szuronyokra támaszkodó, új nyelvi interferencia évtizedekig sorvasztotta anyanyelvünket, az idegen szavak, kifejezések, szólások áradata létében fenyegette nyelvünk szellemét, eredetiségét. Arany János „a magyar nyelvet éktelenítő és megrontó germanizmusok és mindenféle izmusok ellen” erélyes fellépést követelt.

Megjelent: Magyarország 1974/28, 22. o.

„Balga mérnök találmánya” — mondta felszólalásában egy magyar mérnök azon a szakmai tanácskozáson, amelyen egyebek között belga műszaki újdonságokról volt szó. Ha Freud elmélete az elszólásokról erre a nyelvbotlásra is érvényes, akkor nem éppen hízelgő lehetett a magyar szakember véleménye belga kollégájának alkotásáról. Egy másik tudományos ülésen történt, hogy a felszólaló „a tudósok élettől való elragaszkodásáról”. beszélt. Az „elrugaszkodásba” vegyülő „elragadtatás” és „ragaszkodás” egy egész magatartásforma lényeges jegyeit sűríti magába.

A nyelvbotlások azonban nemcsak a lélek mélyére, hanem a nyelv, a beszéd kialakulásának folyamatába is bepillantást engednek. Victoria A. Fromkin, a Kaliforniai Egyetem nyelvészeti tanára öt éven át több mint 6000 spontán nyelvbotlást jegyzett fel és elemzett nyelvészeti-beszédtechnikái szempontból (Scientific American 1973/12). Annál is inkább érdekes vállalkozás, mert a beszéd folyamatában csak a hangképző szervek működését, a nyelv- és szájizmok mozgását, a hangszalagok rezgéseit, az artikuláció módját s a beszéd hangzását, a hangok színét, dinamikáját lehet egzakt módon vizsgálni; az agyba nem tudunk bepillantani, hogy tetten érjük a gondolat születését és beszéddé alakulását.

Kódolás és kódfejtés

Minden információ az agyban keletkezik, s onnan indul el a parancs az idegpályán át a hangképző szervekhez a megfelelő izmok összehúzására, mozgatására, hogy létrehozzák végül a hangosan kiejtett szót. Ezt a hangjelet a másik félnek, a hallgatónak meg kell fejtenie, hogy hozzájuthasson a beszélő agyában keletkezett eredeti információhoz. Mindez egy információátviteli rendszerként fogható fel, amelynek adójából a kódolt információ mint hangok sorozata jut a vevőbe, s ezt a jelet a vevőnek vissza kell alakítania a másik fél agyában megszületett gondolatokig. A kódolást és a kódfejtést, a gondolat szóban való kifejezését és annak megértését a nyelv ismerete, a nyelvtani szabályok alkalmazása teszi lehetővé. Ez az oka annak, hogy az információátviteli rendszer hibáinak, a véletlen nyelvbotlásoknak, elírásoknak, szótévesztéseknek is megvan a maga törvényszerűsége. Mivel a legtöbb „baki” a nyelvtani kódolás és kódfejtés közben keletkezik, V. A. Fromkin szerint ezek a hibák sokat elárulhatnak a beszédfolyamatnak arról a szakaszáról, amelyről egyébként semmilyen egzakt módszerrel nem lehet felvilágosítást kapni.

Rudolf Meringer volt az első, aki Karl Mayer pszichiáterrel közösen írott könyvében (1895) kimondta: a nyelvbeli botlások okai között csaknem mindig ott lappang a szóelemeknek egymással vagy a szomszédos szók elemeivel való hasonlósága. Ranschburg Pál „Az emberi tévedések törvényszerűségei” című munkájában (1939) is ilyen alapon csoportosította az elszólások, téves olvasások, elírások és sajtóhibák különféle formáit. Szerinte a leggyakoribbak a sorrendi felcserélések („kristálytiszta” helyett „tisztálykrista”); a keverések („hamutárca” vagy „orofánt” az „oroszlán” és az „elefánt” összevonásából); a szóhelyettesítések (könyvek — könnyek); a hangzók előreejtése (anyaghiány helyett hanyaghiány); a betűk felcserélése (korreláció helyett koleráció).

Nem orofánt, csak oroszlán és elefánt...

A TINTA Könyvkiadó 2018. december 14-én mutatta be a Semmelweis Ignác életéről szóló regényt - az akkor elhangzott előadás írásos szövege olvasható alább.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim!

A könyvet, amelyet be kell mutatnom, pompásan jellemezi a címe és a két alcíme. Semmelweis. Az anyák megmentője. A legnagyobb magyar orvos életregénye. Aki ért a szavakból, annak ennyi is elég lehetne, de engedjék meg, hogy néhány mondattal melegen ajánljam figyelmükbe, és felkeltsem érdeklődésüket az olvasmányos regény iránt, és pár szót szóljak a regény főszereplőjéről.

Megjelent: Magyarország 1974/19, 23. o.

Éppen száz éve, hogy Arany János 1874. évi akadémiai főtitkári jelentésében ezt írta: „A helyesírás nem siet eldöntéseivel.” Ha végigtekintünk az akadémiai helyesírás immár közel másfél százados történetén, egyetérthetünk Arany megállapításával. Aranyt igazolja Szemere Gyula „Az akadémiai helyesírás története” című műve is, amely a közeljövőben jelenik meg az Akadémiai Kiadónál.

Kiejtés, szóelemzés

Az első akadémiai helyesírás „Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai” címmel 1832-ben került kiadásra. Kimondatlanul már ebben a szabályzatban is érvényesült a helyesírásunkat meghatározó két fő alapelv (amelyet először az 1856-os szabályzatban fogalmaztak meg): a kiejtés és a szóelemzés elve. Ezt Arany más szavakkal így fogalmazta meg: helyesírásunk „részint az élő szokással haladni akar, részint a történeti múltból is köteles annyit megtartani, amennyi a hagyomány megőrzésére szükséges”. A legtöbb vita egyébként éppen a két alapelv összecsapásából adódott, és lényegében akörül zajlott, hogy meddig kell követni a kiejtést, és hol kiált megálljt a szóelemzés.

Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. július 28.  

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

Az adózással kapcsolatos szavak, kifejezések eredetét, jelentését vizsgálva szó volt eddig a dézsmál, ebek harmincadja, huszár, majd a harácsol, szegény, porció, forspont és kvártély, a harmadik részben a rovás, taksa, sarc kifejezésekről.

Sorozatunk befejező részében szólunk a robotról, valamint a ma is használatos, adózással kapcsolatos kifejezésekről (vám, adó, közteherviselés). Minden adózással kapcsolatos magyar szót, kifejezést, már csak terjedelmi okokból is, nem tudunk elemezni, de a cikksorozat négy részében a legfontosabbakat sorra vettük.

Az adózó jobbágyok sokat robotoltak

A középkorban a jobbágyoknak adózniuk kellett az egyház, a király és a földesúr felé is. A földesúrnak a termés kilencedik tizedét (kilenced) kellett beszolgáltatnia, ezen túl nevezetes alkalmakkor (a földesúr születésnapja, gyermekének házassága stb.) ajándékot kellett vinnie, továbbá a földesúr földjén, majorságában, házában munkát is kellett végeznie.

A munkavégzés, mint kötelezettség az 1500-as évek elejéig eléggé rendszertelen volt, rendszeressé a Dózsa György-féle parasztháború után vált, „köszönhetően” Werbőczy István Hármaskönyvének. A XVII., XVIII. században folyamatosan növekedett a földesúr által megkövetelt munkamennyiség, ez több alkalommal zendülésekhez, lázadásokhoz is vezetett.

Mária Terézia 1767-ben rendeleti úton szabályozta a végzendő munka mennyiségét. A jobbágy éves szinten 52 napi igás- vagy 104 napi gyalogmunkával tartozott (heti egy illetve két nap), de ettől „dologidőben” (aratás, szüret stb.) el lehetett térni. Ez a szolgáltatás az egésztelkes jobbágyokat terhelte, a többieknek telkük arányában kellett a földesúr felé munkavégzést teljesíteni. A házas zselléreknek évi 18, a házatlanoknak évi 6 nap ingyenmunkát kellett teljesíteniük. A kötelező ingyenmunka napkeltétől napnyugtáig tartott, a munkahelyre való odamenetel és a visszajövetel is beleszámított. Egynegyedét télen kellett igénybe vennie a földesúrnak, a fennmaradt részt követelhette más évszakokban, nagy munkaidőben.

A rendelkezések nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, bizonyítják ezt a XVIII. század végének jobbágylázadásai is. Egyes területeken viszont a földesurak voltak elégedetlenek, mert az urbáriumok előtt ők már több jobbágyi munkát vettek igénybe.

Ilyen kényszermunkát nem csak a földesúr, hanem gyakran a vármegye részére is kellett végezni, például út- és csatornaépítésnél, erődítmények helyrehozatalánál, megerősítésénél.

A jobbágyok által a földesúr javára végzett kötelező munkát végül 1848-ban, a jobbágyfelszabadítás keretében törölték el, a többi jobbágyi szolgáltatással együtt.

Középkori munkavégzés

Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. augusztus 11. 

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

Az adózással kapcsolatos szavak, kifejezések eredetét, jelentését vizsgálva szó volt eddig a dézsmál, ebek harmincadja, huszár, majd a harácsol, szegény, porció, forspont és kvártély kifejezésekről.

Sorozatunk mostani részében olyan kifejezéseket gyűjtöttünk össze, amelyeket több száz éven keresztül használtak az adózásban, és ezeket – néha módosult tartalommal – ma is használjuk.

Sokkal tartozik, ha sok van a rovásán

A magyar nyelvben a ró igének, illetve az ebből képzett rovás szónak igen sok jelentésváltozata van. Maga a róni ige már az ősmagyar nyelvben is jelen volt, erre utal az, hogy a magyar nyelvvel rokon nyelvekben (pl. osztják, cseremisz) is megtalálhatóak ennek a szónak változatai, méghozzá hasonló jelentéssel.

A ró szó eredeti jelentése ’vág, metsz’ volt. Ebből alakult ki a XV. századtól az adózási tartalom, amely az adók kivetését, kirovását jelentette. Ennek oka az volt, hogy az adókötelezettségek és befizetések nyilvántartására, elszámolására egy fából készült pálca szolgált. Ez leggyakrabban négyoldalú volt, de ismert ennek hengeres, hatoldalú, sőt nyolcoldalú változata is. Kezdetekben egyetlen rovásbotra jegyezték fel az egymás melletti jobbágytelkek kötelezettségeit és befizetéseit, a későbbiekben már minden adózóra önálló rovásbotot alkalmaztak.

A páros rovás két, hosszában pontosan egymáshoz illeszkedő darabból állt. A rovásokat rajta összeillesztett állapotban rótták, majd egyik fele egyik, másik fele másik érdekeltnél maradt így az két botfél egymás ellenőrző másolata volt. A rováspálcának rendszerint feje is volt. A bot egyik végére nem került rovás, azt a faragáskor fogták. A fejet a rovás nyelének is nevezték. Rovásként a római számokat variálták a boton (I, V, X stb.).

Rovásfejek

Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. augusztus 4.  

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

Az adózással kapcsolatos kifejezések közül az előző részben a dézsma, harmincad és huszár szó eredetével, jelentésváltozásaival foglalkoztunk. Az időben továbblépve most a török hódoltsághoz, illetve a török kiűzését követő időszakhoz kapcsolódó néhány kifejezés eredetéről szólunk.

A törökök bizony harácsoltak, de a szegényeket nem adóztatták

A törökök a hódoltsági területeken számos adófajtát alkalmaztak, vetettek ki. Legfontosabb ilyen adófajták voltak a vagyonadó, a gyermektized (a beszolgáltatott gyermekekből lettek a janicsárok, a magyar területeken ezt az adófajtát nem rendszeresítették), a más vallásúakra (keresztényekre, zsidókra stb.) kivetett türelmi adó, illetve a kereskedelmi tevékenység után fizetendő adók.

A meghódított területeken megjelentek az adónyilvántartásokat vezető hivatalnokok (defterdárok), akik adójegyzékbe (defterbe) írták össze az adóztatható személyeket, javakat, tevékenységeket. A felméréseket tízévente megismételték, és elvégezték a szükséges korrekciókat. A termésmennyiségeket három év átlaga alapján vették számításba. Az adóztatás kialakításánál a mohamedán egyházjogot (seriat vagy sarija) vették alapul, de tanulmányozták a korábbi adóztatási állapotokat, helyzeteket, és a zökkenőmentes átállás érdekében igyekeztek a korábbi adózásnak megfelelő adóztatást megvalósítani, beleértve az adóstruktúrát és az adómértékeket is.

Török hivatalnokok. Balról a második az adószedő (defterdár)

Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. július 28.  

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

A ma is használt adózási eredetű szavakat, kifejezéseket egyfajta időrendben mutatjuk be, mindig kapcsolva a nyelvi eredetmagyarázathoz olyan kifejezéseket, közmondásokat is, amelyek az adott szóhoz, kifejezéshez kapcsolódnak.

Sok olyan szó, illetve kifejezés van (volt), amelyeket korábban gyakran használtak, ma viszont ezek már nem részei a köznyelvnek. Ezekről a cikksorozat végén fogunk rövid ismertetést adni.

A szavak, kifejezések eredetét bemutató sorozatunk első részében a dézsmálásról, mint adóztatási formáról, az „ebek harmincadjára jutott” kifejezés eredetéről, illetve a huszár szó adózási kapcsolatáról szólunk.

Nem szép dolog másokat megdézsmálni

A középkorban a jobbágyok a terményeik, állatszaporulatuk tizedét az egyháznak adták. Méghozzá természetben. Hivatkozási alapul a Biblia szolgált, de Szent István első törvényei között is megjelent már az egyházi tized fizetésének kötelezettsége.

A Biblia szerint tizedet kellett fizetni a gabonából (búza, rozs, árpa, zab, tönköly, köles), a borból, a bárány, illetve a méhkasok szaporulatából. Ezekre vonatkoztak a dézsmagabona, bordézsma, dézsmabárány kifejezések.

A középkori magyar törvények is ezt erősítették meg, de szép lassan más termékekre, terményekre is kiterjesztették a kötelezettséget, illetve a természetbeni megfizetés helyébe a pénzbeli megfizetés lépett, bár ez ellen a jobbágyság mindig erőteljesen tiltakozott. A kiterjesztések eredményeképpen a kecskeszaporulatból, illetve a lencse-, borsó-, len- és kender-, valamint a kukorica-, dinnye-, dohány- és burgonyatermés után is fizetni kellett a tizedet. A pénzbeni megfizetésre használták a dézsmapénz elnevezést.

Az adózók természetesen megpróbálták a kötelezettségeiket csökkenteni, ha már fizetni kellett, a kevésbé értékes részt, állatokat adták át adóként, a bort gyakran felvizezték, a rosszabb minőségű borokat összeöntögették.

A tizedfizetési kötelezettséget a latin decimus (tizedik) sorszámnév alapján nevezték el, ennek északolasz közvetítéssel meghonosodott kifejezése a dézsma, illetve eléggé negatív csengésű változata a dézsmálás. Egyébként gyakran másfajta adókat is a dézsma szóval nevesítettek, így a földesúri kilencedet (másik elnevezése a nona volt, de ez már kikopott a nyelvhasználatból), de olyan adókat is, amelyeket nem a megtermelt javak arányában kellett megfizetni.

Kapcsolódió kifejezés még a papkéve. Az aratás során a levágott gabonát kévékbe gyűjtötték, azokból kereszteket raktak, a legfelső, tizenhatodik kéve a (községi) pap, lelkész kapott járandóságául szolgált. A „Tegyük fel a papkévét!” az utolsó kéve, a pap járandóságának kifejezésévé vált (a püspök illetve a helyi pap járandóságának aránya többször is változott).

A dézsma ma már nem létezik (bár több egyház, felekezet ma is szed a híveitől tizedet, természetesen a Bibliában leírt kötelezettségre hivatkozva), a dézsmálás, megdézsmálni kifejezést viszont ma is használjuk, illetve több településen is utcanév őrzi ennek az adófajtának az emlékét.

Dézsma étterem és borozó, Szentendre

A 2023. évnek szinte utolsó munkanapján jelent meg a Madách-enciklopédia a TINTA Könyvkiadónál. Alcíme szerint: Az ember tragédiája címszavakban. Ebből az alkalomból beszélgetett Praznovszky Mihály főszerkesztővel Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Így év vége felé, karácsony táján tán aktuális a kérdés, hogy emlékezik vissza gyermekkora teleire, karácsonyaira?

Praznovszky Mihály: Aki az 1950-es években volt kisgyermek, az tudja: a karácsony mindenki számára egyforma volt. Formailag szegényes, tartalmilag boldog. Könyv és társasjáték – ezek az első ajándékaim, s néhány kezdetleges fémjáték, egy kishajó a fürdőkád vizén a gyertya melegével hajtva s keringve. S persze mellettem még négy testvérem. A család közös öröme volt a legnagyobb karácsonyi élményem.

Praznovszky Mihály, a Madách-enciklopédia szerzője