Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. február.

Sokan, nagyon sokan vannak ebben az országban, akik egy-egy számukra értelmetlen vagy érthetetlen kifejezés, mondat olvastán vagy hallatán ezt a kérdést teszik fel maguknak. Nem filozofálni támad kedvük, nem a gondolkodás formáit, törvényeit rendszerbe foglaló tudománnyal kívánnak foglalkozni, amikor a logikát emlegetik, hanem csupán az észszerű, következetes gondolkodást kérik számon attól, aki ezt vagy azt a számukra érthetetlen kifejezést használta, értelmetlennek talált mondatot „elkövette”.

Igen, akár mondatot is, hiszen ha pl. egy regényben ezt olvasom: „Belépett a szobába, és kinyitotta az ajtót”, nem ok nélkül érzem a szöveget logikátlannak, értelmetlennek, mivel a benne vázolt cselekvés sorrendje képtelenség. Ugyancsak a logika nevében helyteleníthetnénk a „lélekszakadva cammog” formát, mivel a lassú, nehézkes előrehaladást jelentő cammog igéhez semmiképp sem illik egy olyan határozószó, amelynek a sietség, sőt a rohanás az alapvető jegye. Máskor viszont csak látszólagos a logikátlanság, a képtelenség. Lehet, hogy az első pillanatban nem is jövünk rá, hogy mi is a logika abban, amire felfigyeltünk, de azután ráébredünk, hogy szerzője szándékosan használta ezt a formát. A paradoxonszerű megfogalmazás stiláris, sőt jelentésbeli többlettel is járhat. Gondoljunk pl. erre az arisztotelészi aforizmára: „Akinek sok barátja van, annak egy barátja sincs.” Vagy ezekre a közmondásokra: „Lassan járj, tovább érsz!”, „Aki sokat markol, keveset fog.” De most maradjunk a szavak vagy legföljebb egy-két szóból álló kifejezések mellett, s ezek közül is főleg azok mellett, amelyek szintén „becsapósak”. Azaz logikátlannak, értelmetlennek látszanak, de valójában nem azok, csak sokan rosszul közelítenek hozzájuk.

Kirándulók szállnak (vagy lépnek?) le a villamosról Hűvösvölgyben

A téves hibáztatás egyik gyakori oka az a laikus elképzelés, hogy minden szónak csak egy jelentése van, s ezért minden ezzel a nézettel össze nem egyeztethető használat logikátlan, hibás. A legismertebb példa erre az a teória, hogy a villamosról vagy buszról nem lehet leszállni, csak lelépni, mert szállni csak a madár tud. Ha az e nézetét hirdető csak egyszer is végiggondolná, hogy szállni a madáron – na meg a szintén levegőben mozgó s így általa nem kifogásolt repülőgépen – kívül a gondolat, a hír, a dal is szállhat, s hogy lehet hajóra, sőt tengerre szállni, partra szállni, valakivel perbe szállni stb., akkor mindezt belátva talán végre „magába szállna”, azaz lemondana laikus elképzeléséről. Ugyanerről a tőről – az egy szó = egy jelentés naiv hitéből – fakad a kákán is csomó keresésének az a példája, amelyik szerint a világ legszebb asszonyáról, autójáról stb. nem beszélhetünk, csupán a Földéről, saját égitestünkéről. Badarság. A világ nemcsak a létező dolgok összességét, a világmindenséget jelenti, hanem – számos egyéb mellett – a Földet, a mi bolygónkat is, sőt többnyire ezt. Ha nem így volna, akkor a népmesei hősök nem mehetnének világgá, nem tarthatnánk távol magunkat a világ zajától, s világbajnokaink, világcsúcsaink sem lehetnének. Igaz, világháborúink sem.

Sokan a tudományos pontosság nevében, azaz nemegyszer inkább a pontoskodás jegyében helytelenítenek megszokott kifejezéseket. Nem veszik figyelembe, hogy a tudományok egyre fejlődnek, a tudományos nézetek módosulnak, a nyelv viszont ezekről a változásokról nem mindig vesz tudomást, azaz a hagyományos formákat gyakran megőrzi akkor is, amikor azok már csakugyan nem „naprakészek”. Napfölkeltéről, napnyugtáról beszélünk, holott már évszázadok óta tudjuk, hogy nem a Nap mozog, hanem a Föld forog körülötte. Tudjuk, hogy a szakember különbséget tesz tövis és tüske, agancs és szarv között, s hogy a kialakult szóhasználat ennek nem mindig felel meg. Népiesen többnyire csillaghullást emlegetünk, noha a csillagászok szerint az valójában nem csillaghullás, hanem meteor- vagy meteorithullás. Az sem ritka azonban, hogy a tudomány fejlődése óhatatlanul szükségessé teszi egy-egy szó vagy kifejezés megváltoztatását, mert ezáltal megakadályozhatja téves nézetek elterjedését vagy megmaradását. Régebbi szótáraink pl. a fajtatiszta szót még nem ismerték, s a fajtiszta szót adták meg ’olyan [állat vagy növény], amely valamely faj, illetve fajta sajátságos tulajdonságait keveretlenül hordja magában’ jelentésben. Legújabb értelmező szótárunkban a fajtiszta már csak „nem hivatalos” megjelöléssel ellátva szerepel. A fő címszó már ez: fajtatiszta.

Csillaghullás vagy meteorhullás?

A logikátlanság bélyegét azokra a szavakra is könnyen rásütik, amelyek az általuk megnevezett tárgy megváltozása következtében váltak vitatottakká. Itt van pl. ez a szavunk: kapufa. Kaptam már olyan levelet, amelynek írója azt kérdezi: „nem volna jobb a kapufa helyett inkább kapukeretet mondani?” Nos, nem volna jobb. Azért sem, mert a kapufa a nyelvhasználatban többnyire nem is egyszerűen a kapu anyagát jelenti, hanem (labdarúgásban, vízilabdában stb.) olyan lövést vagy dobást is, amely a kaput alkotó rudak valamelyikét éri, majd onnan visszapattan. De azért sem volna jobb, mert a nyelv – mint már utaltam is rá – alapjában véve hagyományőrző, s ezt a tulajdonságát meg kell becsülnünk. Ezért nevezünk – s nevezhetünk jogosan – ócskavasnak nemcsak vasat, hanem mindenféle fémhulladékot. Ezért beszélünk szemüvegről akkor is, ha annak az okulárénak a lencséje nem üvegből, hanem egyéb anyagból készült. Ezért tituláljuk óraszíjnak a karóra pántját akkor is, ha az fémből vagy műanyagból való. S ezért használjuk bizonyos fajta főzőedény megjelölésére a lábas szót, holott a szóban forgó edénynek már régóta nincs lába.

Nem kapukeret, hanem kapufa! (Még ha nem fából van is.)

Az elmondottakhoz még hozzátehetem: ezek a látszólagos – pontosabban fogalmazva a nyelv sajátos logikájától nem idegen – logikátlanságok általában nem is zavarják a beszélőket, legföljebb azokat, akik szeretnek a szavakon lovagolni. (Nekik a „szavakon lovagolni” megfogalmazásom is logikátlan, mivel szerintük lovagolni csak lovon lehet.) A gyerekek azonban nemegyszer felfigyelnek effélékre. Egy tanító nénitől hallottam néhány éve, hogy amikor az osztályba ázottan, csatakosan belépő nebulóira rászólt: „Gyerekek, töröljétek meg a lábatokat!”, az egyik lurkó csodálkozva így válaszolt: „Hogyan, tanító néni? Vessük le a cipőnket és a harisnyánkat?” Mi tagadás, ma már, amikor nem olyan gyakori a mezítláb járás, mint évszázadokkal ezelőtt, egy kisdiák csakugyan fennakadhat ezen a megfogalmazáson, mert még nem érzi, hogy bár ez csakugyan nem pontos, de így vált hagyományos, ugyanakkor ma is élő formulává. Mint ahogy a lábtörlőt sem cipőtörlőnek nevezzük, s az ismert goromba szóláshasonlat is így hangzik: „Úgy kirúglak, hogy a lábad sem éri a földet!”

Grétsy László