A XX. század első harmada legjelentősebb magyar nyelvészének, Gombocz Zoltánnak (1877–1935) fiatalkori ismertető dolgozatai közül különösen jelentősnek bizonyult a Nyelvtörténet és lélektan, Wilhelm Wundt (1832–1920) néplélektanának ismertetése (Gombocz 1903; 1997: 9–72). A magyar jelentéstannak – vagyis az ekkori tudományos paradigma szellemében: a jelentésváltozások tanulmányozásának – lendületet adott Wundt Néplélektanának a jelentésváltozásokat tárgyaló fejezete (Der Bedeutungswandel, Wundt 1922, 2: 460–630). Gomboczon kívül Wundtot követve dolgozott a XX. század első évtizedében Szolár Ferenc (1882–1963), aki az asszimilációs jelentésváltozásokról értekezett (1906). Szolárról megemlíthető, hogy 1906-tól 1949-ig a budapesti evangélikus főgimnázium magyar–latin–görög szakos tanára volt. Gyóni Ferenc néven sajtó alá rendezte sógorának, a költő Gyóni Gézának (1884–1917) összes verseit (1941).

Gombocz jelentéstani munkáiban tárgyalta az asszimilációs jelentésváltozásokat (1997: 65–66, 108–9, 170–5), s megállapította róluk, hogy lélektani szempontból azonosítással, a külső, nyelvi változást tekintve névátvitellel van dolgunk (1997: 108). ,,A lelki folyamat egyszerűségét bizonyítja az a körülmény is, hogy rendszerint legközvetlenebb megfigyelésünk körébe eső tárgyak nevét visszük át tőlünk távolabb eső tárgyakra. Idetartozik mindenekelőtt az asszimilációs jelentésváltozásoknak az a gazdag csoportja, midőn saját testrészeink és cselekvéseink nevét visszük át a természeti tárgyakra és folyamatokra. Beszélünk a hegy lábáról, derekáról, gerincéről, a korsó szájáról, hasáról, füléről, csecséről, talpáról, a mák fejéről, a harang nyelvéről” (Gombocz 1997: 109; hasonlóan 1997: 172–3). Gombocz maga is megemlítette, hogy a poliszémiának ezt a típusát már Giambattista Vico (1668–1744) ismertette (Vico 1725/1963: 269, Gombocz 1997: 218–9). A történeti nyelvészet uralma idején jelentésváltozásokként tartották számon a XX. század második felében már többé-kevésbé szabályos poliszémiaként (többértelműségként) tárgyalt jelenségeket.

Harangnyelv

Mindenesetre a nomináció egyik törvénye, ráadásul régi felismerés, hogy a testrésznevek általában jelölhetnek valamilyen részt, és alapvetően szolgálhatnak a tárgyak (például ruhák, edények) és a térszíni formák részeinek megnevezéséül.

Zlinszky Aladár (1864–1941) a XX. század első felének egyik legjelentősebb stíluskutatója idézte Prótagorasz mondását: ,,Az ember mindennek mértéke”, és Szolár (1906: 7–13) nyomán a következőképpen foglalta össze az átvitt értelemben használatos emberi testrészek elnevezéseit. ,,A fej szó jelentheti valaminek a felső részét, mint: lábfej, kézfej; szeg feje, bot feje, asztalfő, oszlopfő, káposztafej, mákfej. Jelentheti valaminek a kezdetét, mint hídfő, kútfő, hétfő. Szem: egy szem szilva, szőlő-, meggy-, cseresznyeszem, láncszem, gyöngyszem. Később átvitték a szem eredeti képzetéről már távolabb eső tárgyakra is, mint búza-, árpa-, bab-, mák-, por-, homokszem. Száj: hordó szája, barlang, kályha, ágyú szája. »Ej, haj, igyunk rája, Úgyis elnyel a sír szája.« (Népdal) Nyelv: harang, síp, mérték nyelve. »Mértékre a kalmár javait emelvén, Ott ül az igazság, rúdja közép nyelvén.« (Buda halála. I.) Cipő nyelve, földnyelv. Hát: szék háta, ház háta, habok hátán. Tiszahát, Cserhát, Árokhát. Váll: »Kályha vállán a cica.« (Népdal.) Derék: valaminek a közepe, mint faderék, ágyderék, kocsiderék; falu dereka, a sereg dereka. Tél, nyár dereka. Petőfi azt mondta Aranynak a Toldi és a Toldi estéje olvasása után: »Ha megcsináltad a fejét meg a lábát, csináld meg a derekát is.« Minthogy valaminek a dereka, közepe többnyire a java is, innen derék a. m. java, jó. Derék dolog: jó, helyes, derék ember: jóravaló. Derékszög: angulus rectus. Oldal: hegyoldal, templom, ház, ajtó, hajó, szekér oldala. Láb: valaminek alsó része. Asztalláb, székláb, hegy lába. Lábon álló gabona. »Árva gólya áll magában, Egy teleknek a lábjában.« (Arany: A rab gólya.) A régi nyelvben ‘támaszték’ jelentéssel: álló láb, kőláb a. m. oszlop. Talp: oszlop, kerék, eke talpa. A hajónak is van talpa, az oldalak nélkül való hajót pedig éppen csak talpnak hívják. Feltűnő, hogy kezet nemigen tulajdonítunk élettelen tárgyaknak, mert a kéz képzetéhez nagyon hozzátartozik a cselekvés képzete is, amit élettelen tárgy nem végezhet. Ellenben az ujj átvitelei: kabát, nadrág, ing ujja, kesztyűujj. Némely tárgy részeit majdnem csupa emberi testrésszel fejezzük ki; ilyenek az üveg, hajó, cipő” (Zlinszky 1961: 219 – 220). Szolár és őt követve Zlinszky felsorolásaikban szintaktikai szempontból meglehetősen heterogén szerkezeteket említettek.

Ing ujja

A magyar kéz szó említett sajátosságának felismerése azonban Szolár Ferenc érdeme, s említette a rokon vogul nyelvbeli kāt ‘kéz’ szó eltérő viselkedését, átvitt értelmet felvevő hajlamát (1906: 12), amit a későbbi összegezések is megerősítettek (Munkácsi & Kálmán 1986: 201). Mindenesetre a magyar nyelv ezen jellegzetessége önkényesnek minősíthető, nehezen magyarázható. Vico megállapítása szerint ,,a kéz minden népnél hatalmat jelentett” (1725/1963: 573).

Károly Sándor jelentéstanában már a korabeli nyelvészet igényeinek megfelelően rendszerezte a magyar nyelvre jellemző szabályos poliszémiák típusait, s közöttük több testrészelnevezésest tárgyalt (1970: 371–5). Közülük megemlíthető például az emberi testrész → térszíni forma szabályos poliszémia (hegy lába és háta, sziget orra, völgy torka), s a különösen produktív emberi testrész → tárgy (puska agya, kerékagy, szeg feje, oszlop feje, ház homloka stb.; 1970: 373). A kortárs magyar szemantika meghatározó alakja, Kiefer Ferenc szerint azonban szabálytalan (megjósolhatatlan) poliszémia a testrészneveknek különböző tárgyakra, természeti alakulatokra való átvitele (2000: 143, 2007: 139). Hasonló szellemben nyilatkozott még a ’testrész’ – ’ruhadarab ezt fedő része’ poliszémiatípusról is (kabát / ing válla, kesztyű ujja, ruha háta, sapka füle) Pethő Gergely (2005: 155–157). Gyakran tehát, legalábbis bizonyos nyelvekben, így a magyarban, a testrészneveknek még az adott testrészt fedő ruharésznevekkel való megfelelése sem egyértelmű.

Kirívó példa, hogy a magyar ruhaujj tényleg megjósolhatatlan és opálos, de maláj-indonéz megfelelője, a tangan baju (szó szerint ’ruhakéz’, tangan ’kéz’, baju ’ruha’) viszont átlátható és természetesen adódó. Ugyanebben a nyelvben ugyancsak átlátható és természetesen adódó kifejezés a kaki celana ’nadrágszár’ (kaki ’láb’, celana ’nadrág’). A magyar ujj szó ’kéz és láb mozgatható, végső nyúlványa’ és ’ruhának a kart fedő része’ poliszémia szinkrón értelmezése elfogadható. A történeti nyelvészet azonban ezen poliszémia mellett, alternatívaként homonímiával (tehát két ujj szóval) is számol.

A testrészelnevezéseket és a tárgyak részeinek neveit az újabb szakirodalom más elnevezéseket, így a rokonságneveket is átfogva relációs főnevek címke alatt tárgyalja (például Laczkó 2008). A rész–egész viszonyok jelölését a szemantikai szakirodalom meronímia néven tartja számon. Például az arc szó meronimája az orr, ennek további meronimája az orrcimpa, az orr szó holonimája az arc (Cruse 2006: 105, más példával).

Egyes testrészelnevezések megjelenése bizonyos terminológiákban egyértelműen megjósolhatatlan, például a nyomdai betűk részeinek megnevezésére használatosaké (fej, fül, kar, láb, könyök, szem, talp, váll; például Loxley 2007; a könyök ‘a szárat és talpat összekötő ív’ végképp megjósolhatatlan). A Vico által felismert, egy darabig asszimilációs jelentésváltozásnak tekintett poliszémiatípus kirekesztése a szigorúbb értelemben vett szabályos poliszémiák közül, bizonyos nyelvek bizonyos kifejezéseit tekintve, indokolt lehet.

Betűknek lehet füle, válla, hasa, orra, lába, talpa, farka, gerince...

Vitatható, hogy az emberek és állatok testrészeinek, például lábának közös megnevezése poliszémia-e? Ha a láb ’ember alsó végtagja’ főjelentést fogadjuk el, akkor poliszémia. Ha a láb ’embernek, (szárazföldi) állatnak állásra és helyváltoztatásra való végtagja’, akkor nem poliszémia. Az előbbi álláspontot ideiglenesen elfogadva az állati láb jelölésére a világ nyelveiben három fő eljárásmód létezik: 1. az ’emberi láb’ jelentésű szó poliszémiával ’állati láb’ jelentésű (ilyen például a magyar láb); 2. az ’emberi láb’ jelentésű szó mellett lexikalizált ’állati láb’ jelentésű szó is (ilyenek egyes újlatin nyelvek); 3. legalábbis egyes emlősök jellemzésekor az ’emberi kéz’ (vagy ’emberi kar’) jelentésű szó poliszémiával ’mellső állati láb’ jelentésű és az ’emberi láb’ jelentésű szó ugyancsak poliszémiával ’hátsó állati láb’ jelentésű (ilyen a vogul és a tokpiszin).

Kicsi Sándor András: Osztályozó nyelvészet

Az állatok és emberek testrészeinek külön-külön szóval való jelölése külön lexikalizált ’emberi láb’ vs. ’állati láb’ szavak jellemzőek az újlatin nyelvek többségére és a hollandra: francia jambe és pied vs. patte, spanyol pierna vs. pata, portugál perna vs. pata, katalán cama és gamba vs. pota, olasz piede vs. zampa, holland been vs. poot. A középutat képviselő magyar szóhasználat szerint legfeljebb a majomnak van keze, további lexikalizálás a magyarban a mancs. Némely állatnak, elsősorban a medvének, továbbá a kutyának, macskának, oroszlánnak, tigrisnek mancsa, karmos (ujjú) lábfeje van. Ez valószínűleg összefügg a kéz szó kiterjesztett használatának említett, más testrésznevekhez (és más nyelvekhez) képest megállapított korlátozásával.

Az emberi kezet az állati mellső lábhoz közelítő vogulban lajl ’láb, állat hátsó lába’ (Munkácsi & Kálmán 1986: 244), kāt ‘kéz, mellső láb’ (Munkácsi & Kálmán 1986: 200). Hasonló az angol alapú, új-guineai pidzsin tokpiszin (neomelanéz), ahol Dok i-gat tupela han na tupela lek (‘A kutyának két keze és két lába van’, han < hand ‘kéz’, lek < leg ‘láb’, dok < dog ‘kutya’, tupela ‘kettő’; a mondat az angol A dog has four legs ‘A kutyának négy lába van’ megfelelője, Turner 1966: 209). Érdekes módon az ’emberi láb’ vs. ’állati láb’ szókat külön lexikalizáló nyelvekre, legalábbis némelyikükre is jellemző a ‘kéz’ jelentésű szónak kiterjesztett, nehezen azonosítható használata majom kezére, bizonyos madarak lábára, rák ollójára, egyes bogarak elülső lábára (spanyol mano, francia main ‘kéz’ stb.).

Irodalom

• Cruse, Alan: A Glossary of Semantics and Pragmatics. Edinburgh. Edinburgh University Press 2006.
• Gombocz Zoltán: Jelentéstan és nyelvtörténet. Válogatott tanulmányok. Szerk. Kicsi Sándor András. Bp.: Akadémiai 1997.
• Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Bp.: Akadémiai 1970.
• Kiefer Ferenc: Jelentéselmélet. Bp.: Corvina 20001, 20072.
• Laczkó Tibor: ,,A relációs főnevek.” In: Kiefer Ferenc, szerk.: Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete. Bp.: Akadémiai 2008: 323–503.
• Loxley, Simon: Titkok és történetek a betűk mögötti világból. Fordította Kertész Balázs, Láng Zsuzsa. Bp.: Akadémiai 2007.
• Munkácsi Bernát & Kálmán Béla: Wogulisches Wörterbuch. Bp.: Akadémiai 1986.
• Pethő Gergely: ,,A nem rendszeres poliszémiajelenségek kognitív háttere.” Általános Nyelvészeti Tanulmányok 21, 2005: 127–181.
• Szolár Ferenc: Jelentés-tanulmányok az asszimilációs jelentésváltozásokról. Bp.: Athenaeum 1906. (Nyelvészeti Füzetek 35.)
• Turner, G. W.: The English Language in Australia and New Zealand. London: Longmans 1966.
• Vico, Giambattista: Principi di scienza nuova d’intornoalla comune nature delle nazioni (1725). Új tudomány. Fordította Dienes Gedeon és Szemere Samu. Bp.: Akadémiai 1963.
• Wundt, Wilhelm: Völkerpsychologie. Eine Untersuchung der Entwicklungsgesetze von Sprache, Mythus und Sitte. 1–2: Die Sprache. Leipzig: W. Engelmann 19001, 19042. Leipzig: Alfred Körner 19224.
• Zlinszky Aladár: ,,A szóképekről.” In: Szathmári István, szerk.: A magyar stilisztika útja. Bp.: Gondolat 1961: 217–246.

Kicsi Sándor András