A szakirodalom holofrázis, mondatszó (Kelemen 1970: 94–100) vagy szómondat (Domokos 2005: 89–93, Lengyel 1981: 178–206) néven tárgyalja a gyereknek egyéves korában, kétéves koráig jellegzetes megnyilatkozásait, mivel „az összefüggő, mondatokból álló felnőtti beszéd egyes ismérvei és jellemzői (dallamvitel, a szavak ragokkal, viszonyító elemekkel történő összefűzése stb.) csak fokozatosan jelennek meg a gyermeki beszédben” (Lengyel 1981: 181). A szómondat esetében „a különböző dallamvitel és meghatározott hangsor (...) az egész közlési szituációt képes kifejezni, melyet a felnőtt feltétlenül több szóból álló mondat segítségével fogalmazna meg” (Lengyel 1981: 179–180).

Az alábbiakban nagyobbik fiam, Gergő szómondatait közlöm 1;2 korából, néhány összehasonlító megjegyzéssel. (A jelölés hagyománya szerint 1;2 jelentése: „egy év két hónaposan”.) A listára csak olyan szavakat vettem fel, amelyeket többé-kevésbé valóban aktívan használt; gyakori volt, hogy felnőttek szavait, legalábbis azok első szótagját megismételte. (Tulajdonképpen ez a szók tanulásának alapvető módszere is.) Passzív nyelvtudása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a regisztrált aktív tudás. (A nyelvelsajátítás jellemzése során gyakran visszatérő megfogalmazás rá is érvényes volt: „Bámulatos, mennyi mindent megért.”)

Nyelve a kommunikációban nem volt olyan önálló, mint a felnőtteké, és szervesebben, kevésbé önállóan illeszkedett a kommunikáció egészébe. A tagadás kifejezésének tipikus módja a fejrázás volt, egyértelműen például a gyere felszólításra (ez az első ige, amit használt, maga is mondta, de csak ismétlésképpen, a gyere az ő saját menetelét jelentette), étel vagy ital kínálására. (Ugyanennek kifejezése később: nem, nem kérsz, haggyad stb., 1;8). A felnőttnyelvi pápá és tapsi-tapsi (búcsúzás és tapsolás) integetést és tapsolást válthatott ki. (Tapsolt akkor is, ha a tévében tapsolni látott embereket, például kongresszusokon.)

Nyelvének egységei önállóan kiejtett szavak, gyakran felnőttnyelvi főnevek első szótagjai voltak. Ezek között legkitüntetettebbek a személyek megnevezései: (1) apu ‘édesapa’, még tágan kiterjesztve a legkülönbözőbb személyekre és dolgokra. (2) tá ‘nagyapa’ (apai nagyapa, akivel együtt lakott; megfigyelt kiterjesztés nélkül). Érdekes módon nem volt szava anyjára (bár a felnőttnyelvi anyu és Erika jelentéseit ismerte) és a szintén együtt lakó apai nagyanyjára. A ‘mama’ jelentésű szó jelentkezése az elsők közt (ha nem éppen elsőként) várható a gyermeknyelvben (Jarovinszkij 1995: 92). (3) baba ‘kisgyerek, baba’ (képen és élőben egyaránt).

Ugyancsak a legfontosabb szók közé tartoztak az ételeket, italokat jelölő szók: (4) ka, kaka ‘kakaó’ kiterjesztve más italra, így a teára is; mások kávéjára, sörére stb., sőt talán végső soron anyjára is. (A kaka szót elfogadta ‘szar’ jelentésben is.) (5) aba, ama ‘alma’.

(5) aba, ama ‘alma’.

(6) apa ‘eper’. (7) na ‘narancs’. (8) pa ‘paradicsom’. (9) tú ‘Túró Rudi’.

Megérdemel némi kitérőt a Túró Rudi, ami nem más, mint ízesített túróval töltött, csokoládéval bevont, elsősorban a gyerekek körében népszerű élelmiszeripari termék (henger alakú desszert). Talán leghitelesebb eredettörténete szerint 1968-ban a Budapesti Tejipari Vállalat, sőt talán csak az Erzsébetvárosi Tejüzem (VII. Rottenbiller utca 31.) fejlesztette szovjet mintára. Névadója Klein Sándor pszichológus volt. A Szabolcstej kezdte el nagyban gyártani, s itt vezértermékké vált; utóbb az ország számos helyén (Sopron, Szombathely, Békéscsaba stb.) állítják elő, többféle változatban. A magyar gyermeknyelvi leírásokban gyakori a megnevezése, például tutu (Marsovszki 2005: 168), lulu (Somogyi 2005: 204). Gergő öccsénél, Sebőnél sok változatban, tódi, tódódi, tórudi, tododi előfordult (1;10), majd mint tódi rögzült (2;1). Később Sebő néha magáról – nagyapja szóhasználatának hatására – mint babukáról beszélt, például Megette a babuka a túrórudit (2;3).

Egyebeket jelölő szók Gergő nyelvében: (10) ku ‘kulcs’, kiterjesztve ‘kulcslyuk’, ‘konnektor’ stb. (11) ko ‘könyv’ (az előző hónapban sokat játszott könyvvel, akkoriban nagyon aktív, de már 1;4: nem is használta – nem érdekelték a könyvek). (12) gágá egy képeskönyv libaalakja (élő libát nem látott), kiterjesztve sok más állatra (például utcán galambra, műanyag kengurura – de nem a képeskönyv többi állataira). A képeskönyv kitüntetett a nyelvoktatásban: ismételgetve a benne levő állatok megnevezése és jellegzetes hangja. (13) go ‘gomb’ (gesztenye, kavics is). (14) ga ‘galamb’. (15) vauvau ‘kutya’ (kutyaugatásra is, ha nem látta, akkor is; ha a kutya szó a felnőttek beszédében elhangzott, akkor is). (16) po ‘porszívó’ (szeretett vele játszani; orrszívóként is funkcionált). (17) atyó ‘ajtó’.

"Vauvau" kisgyerekkel

(18) hű, hú sok játék, kedvenc étel (például sajtos tallér) látványára.

A kifejezetten a séták során megismert, városligeti dolgokat jelölő szók: (19) bó ‘bohóc’ – a Városligetben egy hatalmas, színes bohóc, amelynek belsejében nagyobb gyerekek ugráltak (szerette nézni). (20) úa, húha ‘csúszda’.

Első igék és melléknevek: (21) szesze ‘szeret’, (22) me ‘meleg’ (1;4: mele), (23) gyere. Az első szinonima megjelenése valamivel későbbi: vauvau és kucsa (kutyára, 1;4). Alkalmilag előfordultak Gergő nyelvében rögtönzött, „tréfás” (pontos jelentés nélküli, hangulatkeltő) kifejezések, amelyek közül a bitye-bitye bő vált sztenderddé.

A hangtani sajátosságok között feltűnő a veláris (mély, hátul képzett) magánhangzók elsöprő többsége (a, á, u, ú, o, au diftongus; továbbá e a felnőttnyelvi igének és melléknévnek megfelelő szókban ), a mássalhangzók már kiegyensúlyozott rendszert képeznek a zárhangok dominanciájával (p, b, t, k, g, ty, gy, m, h, v, sz, r), s a szavak többségét a CV (mássalhangó–magánhangzó) szótagstruktúra jellemzi. A veláris magánhangzók dominanciája egyes nyelveket is jellemezhet, a magyart ugyan nem, de például a vogult nagyon. Bár a vogulban a veláris és palatális magánhangzók egyaránt képviselve vannak, Kálmán Béla számításai szerint a veláris magánhangzók aránya kb. kétszerese a palatálisokénak (1976: 36).

Összevetésképpen érdemes megjegyezni, hogy egyes írók tanulságos gyermeknyelvi feljegyzéseket készítettek, melyek közül Németh Lászlóéi különösen nevezetesek (1962). Méliusz József is leírta fia, Péter szókincsét 11 hónapos korában (jegyzeteiből csak az értékelhető szókat vettem át): hete ‘virág’, ezs ‘Erzsi néni’ (aki gondozza, amíg anyja, Klári – Méliusz felesége – dolgozik), tata ‘tata’, te ‘te’, bom ‘gomb’, mama ‘mama’, baba ‘kisgyerek; kép, fotó róla’, pá ‘szervusztok; menjünk sétálni’, hes ‘légy’ (Méliusz 2002: 21). Fenti közlésemben és Méliusz leírásában közös például a baba szó, a ‘gomb’ jelentésű szó, urbánus környezetben is növény- és állatnevek korai megjelenése, a tudatosan mutatott képek jelentősége a nyelvelsajátításban.

Irodalom

• Balázs Géza & Grétsy László, szerk.: Nyelv és nyelvhasználat a családban. Bp.: Tinta 2005.
• Domokos Gábor: „Beszédtanulásom korai szakasza.” In: Balázs & Grétsy, szerk., 2005: 89–99.
• Jarovinszkij Alekszandr: „Korai szókincs a gyermeknyelvben.” Általános Nyelvészeti Tanulmányok 18, 1995: 91–101.
• Kálmán Béla: Chrestomathia Vogulica. Bp.: Tankönyvkiadó 19762.
• Kelemen József: Mondatszók a magyar nyelvben. Bp.: Akadémiai 1970.
• Lengyel Zsolt: A gyermeknyelv. Bp.: Gondolat 1981.
• Marsovszki Viktória: „Fészekhangok.” In: Balázs & Grétsy, szerk., 2005: 165–176.
• Méliusz József: Cédulák. Egyszemélyes kávéház. Bp.: Pont 2002.
• Németh László: Lányaim. Bp.: Magvető 1962.
• Somogyi Erika: „Jellemző szóalkotási (és szóhasználati) módok mint a nyelvi kreativitás jegyei 1–6 éves gyerekek nyelvében.” In: Balázs & Grétsy, szerk., 2005: 203–214.

Kicsi Sándor András