Ez a mondóka ugyanabban az időszakban volt hallható az iskolai magyar nyelvoktatás berkeiben, mint A -tatik, -tetik nem használtatik. És hozzá hasonlóan egy magyar nyelvi jelenség gyérülését állapítja meg, avagy a további használatát helyteleníti.

Csakhogy ennek az érvénye szűkebb körű. Az előbbi joggal szögezte le, hogy egy magyar nyelvi jelenség, a szenvedő ragozás kikopott az élő nyelvből, és ezért nem kell használni többet; ez viszont egy olyan igenévi alakot kezel azonosan, amely egyáltalán nem kopott ki, máig is használatos, és sohasem hibáztatta senki ezért. Máig is bármely pillanatban alkothatunk ilyen igenevet bármely igéből: elvégzendő, megvetendő, elzárandó.

Első pillantásra valóban így fest a dolog, de a második és alaposabb szemrevétel kimutatja, hogy itt nem az igenévért szól a búcsúharang, hanem a jövő időnek a korábban létezett -and, -end jeléről. Ott volt ez már a Halotti beszédben is: ki napon eendel… ’amely napon enni fogsz…’

ki napon eendel…

Klasszikus költészetünkben is élt, de már egyre ritkábban bukkant fel:

Kari, vigyázz,
Kedved majd követendi gyász
(Petőfi: A tintásüveg”)

Ezzel a ragozással függött össze a beálló melléknévi igenév: jöv-endő (ami jön), le-endő (ami lesz), hal-andó (ami meghal majd), mul-andó (ami elmúlik), áll-andó (ami állni fog), ad-andó (ami majd adódik) marad-andó (ami meg fog maradni), szület-endő (aki majd születik).

Ennek a beálló melléknévi igenévnek, amely tárgyatlan igékből keletkezik, valóban leáldozott a napja akkoriban. Az, hogy mégis él máig, annak köszönhető, hogy egy idő után az alakilag hasonló latin -endus igeképző funkcióját ruházták rá, amelyet a legenda (olvasandó művek), agenda (tennivalók), referendum (beszámoló) szavakból ismerünk. A ma eleven -andó képzőnk már csak tárgyas igékhez társul, és a kötelesség jelentése kapcsolódik hozzá.

Tótfalusi István