A magyar nyelvnek ezt az egyik melldöngető mítoszát főleg olyanoktól lehet hallani, akik angolul tanulnak, és úgy találják, hogy bizonyos igei kifejezésekre, amelyet anya­nyelvük egy szóval megold, arra az angol jóval több szót kénytelen pazarolni.

Lám csak: Meghívathatnám – I could have you invited. Aki németül tud, hasonló eredménnyel járna, egy szó helyett öttel: Ich könnte Sie eingeladen lassen. Franciául se jönne jobban ki belőle, sőt: Je pourraie vous faire y inviter, az összesen hat szó.

Az igei kifejezésekben a magyarnak e téren nagy előnye, hogy agglutináló szerkezetű: a ragok és jelek kifejezik a személyt, a számot, a feltételességet, a műveltetést, sőt a tárgyas ragozás révén a tárgy személyét is. A vele szembeállított indoeurópai nyelvek mindezeket az elemeket csak külön szavak révén tudják kifejezni. Nagyon sok különféle agglutináló nyelv van, és ezek jó része bizonyára képes a tömörségnek erre a fokára, sőt lehet, hogy e téren túl is szárnyalja a mi nyelvünket. Akkor az a nyelv különb nálunk is? És a tömör nyelv mit nyer? Mondjuk az írásban megspórolhat némi tintát vagy nyomdafestéket?

Ha a tömörség valami áhítandó cél, akkor azért még ne zárjuk le a magyar–angol meccset. Vegyük csak ezt:

Man is born free. ’Az ember szabadnak születik.’

Mennyivel hosszabb lélegzetet kíván meg a magyar, mennyivel több szótagot és betűt kell leütni!

Lehet, hogy a magyar mégsem világrekorder a tömörségben, ahogy a nehézségben, az ősiségben, a logikában vagy a fonetikai megfelelésben sem vezeti a listát?

Akkor sem érdemes búnak adni a fejünket. Nem a bajnokoké a világ, mindenkinek megvan a maga értéke.

Tótfalusi István