A hetvenes évektől, amikor korábban példátlan lehetőségek nyíltak meg az egyéni turizmus előtt, egyre többször lehetett hallani az ilyesféle dicsekvéseket:

„Tavaly Olaszban nyaraltunk, de idén Spanyolba megyünk.” „Azért Görögnek nincs párja, hogy ott milyen olcsó minden!” „Mi Lengyelben éreztük magunkat a legjobban.” Németbe meg Svédbe is sokan jártak akkor és azóta is.

„Tavaly Olaszban nyaraltunk"

Ez a divat nem múlt ki, de nem is terjedt sokkal tovább. Sajátos módon nem nagyon hallunk Horvátról meg Törökről, holott az utóbbi évtizedekben ezek az országok lettek nálunk első számú célpontjai a tengerpartokra irányuló nyári tömegturizmusnak.

Annak idején egyesek bosszankodtak, mások gúnyolódtak ezen a nyegle névkurtításon, és a nyelvvédők többsége határozottan helytelenítette.

A módszer tehát abban áll, hogy a szóban forgó államok nevéből lehagyják az -ország utótagot. Ezért nem érintette a divat Szerbiát, Romániát, Dániát, Norvégiát vagy Portugáliát.

Egyetlen kivételként bukkant fel ritkán a Francia.

És az engem mindig boldoggá tett.

Mert számomra ez valamiként történelmi igazságszolgáltatást jelentett. Tudtam ugyanis, hogy a tizenhetedik században még ez volt nálunk a leggyakrabban használt neve a frankok földjének, ahogy a dánokénak Dánia és az angolokénak Anglia. Olykor előfordult a tautologikus Francia-ország is, akárcsak Anglia-ország, elvégre nem volt még akadémia, amely az ilyesmit szabályozta volna. A nyelvszokás meg a józan ész azonban nagyjából rendben tartotta a dolgokat, lefaragta a fölösleget, ennek köszönhető többek között, hogy nem maradt ránk egy Portugália-ország, amelyet a portugáliák laknak, akik a portugália nyelvet beszélik.

De könyörgöm, miért kellett ennek a csúfságnak épp Franciával, a frankok földjével megesnie? Senki se gondolt a szegény magyar versfordítóra, aki a szoros metrumban öt szótagot kénytelen beleszuszakolni egy sorba, ahol az eredetiben, például a franciában meg angolban, egyetlen szótag (France) áll, s másutt is többnyire kettő (német Frankreich, olasz Francia).

Sajnos, ezen már nem lehet segíteni, de a miértre van azért egy lehetséges magyarázat. A szóban forgó ország lakóinak eredeti magyar neve természetesen a franc volt (ahogy például Szerbia esetében a szerb). A tizenötödik században azonban Európában felütötte fejét a szifilisz, és a közhiedelem szerint ezt a francia hadsereg katonái hurcolták szét és terjesztették el. Latin nevei is Morbus gallicus, azaz gall betegség lett, magyarul pedig „franc nyavalyának” nevezték el. A melléknév ennélfogva szitokszó lett (menj a francba!) és illetlenségnek számított emlegetni, ez pedig kedvezett annak, hogy egy idő után a népet és a nyelvet az illogikus francia névvel illessék.

"Menj a Francba!"

Ami végül azt a szokást illeti, hogy például Lengyelt és Spanyolt országnév gyanánt használják, azt semmiképp sem érdemes kárhoztatni. Már csak azért sem, mert nyelvünk egy régi korszakában teljesen megszokott volt az ilyesféle megnevezés.  Zrínyi Miklós „Az török áfium ellen való orvosság” című prózaművében például ezért olvashatunk Morváról, Olaszról, Lengyelről és Muszkáról. Napjaink turistái persze aligha tudnak erről, szerintem mégis van valami kedves humor abban, hogy ilyen öntudatlanul archaizálnak.

Amúgy pedig létezik olyan ország, amelynek a neve megegyezik a hozzá tartozó melléknévvel. Ez pedig Japán, ahol nemde a japánok a japán nyelvet beszélik.

Tótfalusi István