Megjelent: Magyarország 1981/35: 21. o.

Kosztolányi írja: „A »tej« számomra csakugyan »tej«, mert harminchat éves múltja van, ahány éve élek, de a »Milch« bennem csak huszonhat éves, a »lait«, a »latte« és a »milk« pedig alig húsz. Néha nem is hiszem el, hogy valóban »tej«-et jelentenek. Gyermekkoromban elnevettem magamat, amikor először hallottam idegen nyelvet. Micsoda jöttment játékszavak. Hiába, csak az anyanyelvem az igazi, a komoly nyelv...”

Tej... avagy Miclh, milk, latte, lait

Melyik érzékeny fülű nyelvtanuló ne élt volna át hasonló érzést, a kimondhatatlanul nehéznek tetsző angol, német stb. szavak memorizálása közben, még ha értelme rögtön tiltakozva el is hessentette a gyerekes berzenkedést?

A kevés — semmi

Mert bizony az idegen nyelv elsajátítása nem csupán abból áll, hogy a már ismert dolgokat új címkékkel látjuk el, más hangsorokkal — szavakkal — illetjük. A „tej”, „Milch”, „lait”, „latte” és „milk” szó ugyan lényegében az anyagi valóságnak ugyanazt a részét illeti a magyar, német, francia stb. nyelvben, de az effajta szavakból sajnos elég kevés akad a vaskos szótárakban. Többnyire az egyes nyelvek igencsak különbözően látják és osztják fel a bennünket körülvevő világot. A német „Liebe” és valamennyi indoeurópai nyelvű megfelelője egyaránt jelentheti azt, hogy „szeretet” vagy „szerelem”, ugyanakkor pedig például a spanyol nyelvnek vagy egy tucat szava van a mi „lakás” fogalmunkra, csak persze egyetlen olyan sem, amely pontosan azt jelentené, amit a magyar „lakás”.

De még csak hagyján, ameddig főnevekről van szó: az igazi megpróbáltatást a nyelvtanuló számára az igék jelentik. Hiszen a főnevek — és általában a névszók — jelentése mindig konkrétabb (még az úgynevezett elvont főneveké is), mint az igéké, amelyeknél az egyes nyelvek szemlélete szabadon szárnyalhat. Végül is lehetnek szemléletbeli eltérések a magyar és az orosz nyelv között például az ülőalkalmatosságok felosztását illetően (a magyar „pad” szónak több, egymással nyelvi kapcsolatban nem álló orosz megfelelője van), ez még nem okoz nagy zavart. Az viszont igen, hogy a spanyol „ganar dinero” („pénzt nyerni”) kifejezés nem lottózást, hanem tisztes kenyérkereső munkát jelent, miként magyarul tanuló orosz barátaink is csak egyszer csodálkozhatnak el azon, hogy mi „keressük” azt a pénzt, amelyért ők „megdolgoznak” (zarabatüvojut). Nem véletlen, hogy kétnyelvű szótárainkban az igék szóbokrai sokkal hosszabbak a névszókéinál, s még így sem találhatunk bennük maradéktalanul igaz és teljes ekvivalenciákat (megfeleléseket).

Az igék szóbokrai sokkal hosszabbak

Tehát az idegen nyelv másként osztja részekre a valóságot, ezeket a részeket másként képzett hangokból felépített más hangsorokkal (szavakkal) jelöli, e szavakat más hangok és hangcsoportok (ragok, jelek) segítségével fűzi össze, ráadásul pedig teljesen más szemléletet tükröző szabályok szerint.

S ha már ennyi szokatlan dologgal megbirkóztunk, még hátravan az úgynevezett nyelvhasználati norma, amely abban igazít el bennünket, hogy látszólag azonos jelentésű szavak közül mikor használjuk egyiket vagy másikat, tehát mikor beszéljünk „ebről” és mikor „kutyáról”, mikor mondjuk azt, hogy „felfüggesztettek”, s mikor azt, hogy „felakasztottak” valakit... Ez a norma — ellentétben a szavak összefűzésének általános szabályaival: a nyelvtannal — igen korlátozott mértékben írható csak le. A nyelvi jel önkényes — tanítja a nyelvtudomány: egy-egy szó- és az általa jelölt dolog között semmilyen logikus összefüggés nincs. Ez a tény más tanulmányokhoz képest ugyancsak nehezebbé teszi a nyelvtanulást, mivel itt sokkal inkább a mechanikus bevésésre vagyunk utalva, mint például a fizika tanulása során.

A nyelvtudás egy meghatározott — nem túl könnyen elérhető és megtartható — szint alatt mit sem ér. Ha fizikából akár csak 2-3 törvényszerűséget ismerünk, ezeket zavartalanul alkalmazhatjuk mindennapi életünkben. Hasonló szerény tudás egy idegen nyelvből arra sem elég, hogy egy mondatot valahogy összehozzunk.

Célszerű tréning

Közvéleményünk az idegennyelv-ismereten elsősorban a beszéd képességét érti. Idegennyelv-oktatásunk is — immár jó két évtizede — beszédcentrikus, s ezt főként azzal az érvvel indokolják, hogy anyanyelvünkön is beszélni tanulunk meg először. (Könnyen belátható azonban — s ezt több kiváló szakember, többek között a szovjet L. Sz. Vigotszkij tudományosan is bebizonyította —, hogy az anyanyelv és az idegen nyelv elsajátításának mechanizmusa jelentősen eltér egymástól.) A nyelvhasználatnak azonban nem egy, hanem négy formája van, nevezetesen a beszéd, a beszédértés, az írás és az olvasás. Nézzük meg kicsit részletesebben, milyen jellegű ismeretekre és készségekre van szükségünk a különböző nyelvhasználati formák alkalmazásához.
Beszéd esetén nincs szükségünk a nyelvi jelek teljes szabályrendszerének ismertetésére, megelégedhetünk e szabályrendszer viszonylag kis részével is, természetesen a kifejezendő fogalmi tartalom bonyolultságának függvényében. Ezt a kis részt azonban többé-kevésbé automatizálnunk kell, mivel igen rövid idő alatt kell kombináltan alkalmaznunk ezeket a szabályokat.

Írás esetén szintén elegendő a szabályrendszer részleges ismerete, s az automatizálás szerényebb szintje is megfelelő, mivel a szabályok kombinált alkalmazására fordítható időt szinte tetszés szerint növelhetjük. (Az is könnyebbség, hogy a pontatlanul ismert nyelvi elemeknek írás közben utána tudunk nézni.)

A nyelvtanulás nem könnyű

Beszédértésnél (itt az anyanyelvű beszélő nyelvi megfontolások nélkül tett szóbeli megnyilatkozásaira gondolunk) a szabályrendszer egészének az ismerete szükséges, az automatizáltság minél magasabb szintjén, mivel a beszélő potenciálisan a teljes szabályrendszert használhatja, igen rövid, s ráadásul általa meghatározott idő alatt. Az első két használati formához képest itt azonban könnyítő tényezőkkel is találkozhatunk. Egyrészt bizonyosak lehetünk, hogy kizárólag helyes szabályalkalmazással kerülünk szembe (a beszéd és az írás közben egy-egy szabály helytelen formában is felmerülhet bennünk), másrészt a szabályok kombinatív alkalmazása — a szabályrendszer bizonyos üresjáratai következtében — lehetőséget nyújt arra, hogy az általunk csak részben ismert szabályokkal megformált közlést is megértsük.

Az olvasásnál szintén szükségünk van a nyelvi szabályrendszer egészének az ismeretére, azonban a megértésre tetszés szerinti időt fordíthatunk és segédeszközöket is igénybe vehetünk. Itt is csak helyes szabályalkalmazással találkozhatunk, s a szöveg tartalmi összefüggései is jelentős segítséget nyújthatnak a megértéshez.

Olvasásra tetszés szerinti időt fordíthatunk, és segédeszközöket is igénybe vehetünk

A nyelvhasználat mind a négy területének a meghódítása bizony nem könnyű, s ráadásul időigényes feladat, főleg a beszédé és beszédértésé, mivel ezekhez a tudás elég magas szintű automatizációja is elengedhetetlen, ezt pedig csak állandó gyakorlással lehet fenntartani. Az egyes nyelvhasználati formák elsajátításához emellett meglehetősen eltérő személyiségjegyek szükségesek: zárkózott természetű személyek nehezebben tanulnak meg beszélni, kifelé forduló (extrovertált) alkatúaknak pedig az olvasással van több bajuk. Vizuális típusúak a beszédértéssel boldogulnak nehezebben.

Mielőtt a nyelvtanulásnak nekilátunk, érdemes tehát tisztáznunk, hogy mi a célunk az elsajátítandó nyelvvel, s a négy nyelvhasználati forma közül melyiknek az alkalmazására nyílik a legtöbb lehetőségünk? Hiszen egy évenkénti 2-3 hetes külföldi út kedvéért magas szintű beszéd- és beszédértési képességet elérni és fenntartani ugyancsak „nem gazdaságos”, s a legtöbben bele is unnak a fárasztó és unalmas gyakorlásba. Nem csoda, hiszen ezt a gyakorlást rendszerint magyar anyanyelvű tanulótársainkkal végezzük, s egy idő után feltétlenül természetellenesnek hat, ha honfitársainkkal — többnyire valódi közlési szándék nélkül — idegen nyelven beszélünk.

Ha nincs módunk gyakran érintkezni külföldiekkel, célszerűbb a többi nyelvhasználati formára is gondolni, amelyek természetes alkalmazásának lehetősége gyakorlatilag mindig rendelkezésünkre áll: az írásé (levelezés) és főként az olvasásé. Az egyes területeken megszerzett képességek természetesen kisugároznak a többire is — olvasással például aktív szókincsünket is bővíthetjük —, ez a kisugárzás azonban nem automatikus. Akadnak olyanok, akik imponálóan beszélnek, de egy rövidebb novella elolvasása is nehézséget okoz nekik, mások pedig választékos leveleket írnak, ám beszédük ugyancsak akadozó. Mind a négy nyelvhasználati formához más-más fajta rutin szükséges: nyelvi „tréningjeinket” mindig a célnak megfelelő gyakorlatokból állítsuk össze. Érdemes tehát megjegyezni: a nyelvtudás nem egyenlő a beszélni tudással. Egyébként a társadalomnak a nyelvoktatással szemben támasztott valós igénye sem igazán bészédcentrikus: idegen nyelven olvasó szakemberekre sokkal nagyobb számban van szükség, mint tolmácsokra és idegenvezetőkre.

Mit akarunk?

Igen hiányos ismeretekkel rendelkezünk az emberi nyelv tulajdonságairól. A tanulás megkezdésekor nem nagyon tudjuk, milyen nehézségekkel jár egy idegen nyelv elsajátítása, s azt is ritkán tisztázzuk magunkban, mi a célunk a nyelvtanulással. Pedig a ránk váró munka felmérése és a cél meghatározása egy idegen nyelv elsajátításánál lényegesen kisebb feladatok esetén is elengedhetetlen

Dr. Benczik Vilmos