2002 augusztusában a svéd Ove Berglundnak jutott a Tóth Árpád-díj, amelyet egy budapesti kerület önkormányzata adományoz műfordítóknak. Páros években olyan külföldieknek ítélik oda, akik magyar műalkotások népszerűsítésében szereztek fordítói érdemeket. Berglund kiváló biológus és kutató orvos, aki pályája vége felé beleszeretett a magyar költészetbe, és önálló kis kötetben József Attila verseiből adott közre válogatást svéd nyelven, emellett Babits, Radnóti és Kányádi verseiből is fordított.

Ove Berglund merő ügybuzgalmáért is kiérdemelte a magyar kitüntetést, vagyis azért, hogy hazájában magyar költőknek és magyar verseknek híveket szerzett. (Inkább úgy mondhatnánk, hogy további híveket, mert oda emigrált honfitársaink, Csatlós János és Thinsz Géza a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben már elvégezték az úttörés nagy munkáját, és sok kötetben megjelent versfordításaikkal a svéd kritikusok elismerését is kivívták.) És kijárt Ovénak a sajtó szerény figyelme is idehaza.

A Magyar Nemzetben egy interjú jelent meg vele, amelyben az érdemes svéd fordító elmesélte, hogyan született a vonzalma a mi költészetünk iránt. A riporter megkérdezte tőle egyebek közt, hogy mi a véleménye a magyar nyelvről. „A magyar az istenek nyelve, és azért teremtették, hogy az emberek költeményeket írjanak rajta” – felelte Berglund mosolyogva, majd kevésbé poétikusan így fogalmazott: „Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem, hogy a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.”

Annak idején a sajtóban és az elektronikus nyilvánosságban is sokan hivatkoztak büszkén erre a nyilatkozatra. Többen idéztek fel hasonló értelmű kijelentéseket más neves külföldiektől is a régebbi időkből. Ilyen idézetekből, amelyek a magyar nyelv szépségét, erejét, gazdagságát és lenyűgöző hangzását magasztalják, egy impozáns gyűjtemény található az interneten. E kijelentések közül a mi szempontunkból egy érdemel figyelmet, már csak azért is, mert a legnagyobb német nyelvészek egyikétől származik: Jacob Grimmtől, akinek a nevét sokan inkább a német népmesék nagy gyűjteményéről ismerik, azt ugyanis öccsével, Wilhelmmel együtt szintén ő adta ki.

„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet”, mondta vagy írta Grimm – állítólag, mert hogy hol vagy kinek, azt mindmáig nem sikerült kideríteni.

Jacob Grimm

Tehát a logika.

Valóban annál kiválóbb egy nyelv, minél logikusabb?

És ha igen, akkor ezt hogyan értelmezhetjük?

A logika a precíz meghatározás szerint a gondolkozás formáit és eszközeit vizsgáló és rendszerező tudomány. A nyelv maga azonban nem tudomány, és bár van köze a gondolkodáshoz, nem azt tanulmányozza, a mi esetünkben tehát ez a jelentés nem jöhet szóba. Köznapibb nyelven viszont a logika szó jelenthet észszerű, következetes gondolkodásra való képességet, amely az ennek megfelelő érvelésben nyilvánul meg.

A svéd professzor talán ilyesmire gondolt? Éppenséggel meg lehetne kérdezni tőle, de nem sok értelme volna. Egyfelől azért nem, mert maga is kijelentette, hogy nem tanult meg magyarul, a versek szövegét magyarul értő honfitársai magyarázták el neki. A magyar nyelvről tehát csak homályos sejtései lehetnek. Ám még ha tudna is magyarul, ő más tudomány szakembere, tehát akkor sem lenne igazán súlya egy nyelvi megállapításának.

Grimm viszont a logikus melléknevet használta.

A köznapi szóhasználatban ez azt jelenti, hogy észszerű, következetes, a dolgok összefüggéseinek megfelelő. Logikus elme, logikus okoskodás, logikus következmény.

Logikusnak eszerint akkor nevezhetünk egy nyelvet, ha a rendszere jól áttekinthető, ha a nyelvi elemek pontosan illenek a rendszerbe, és ha szabályszerű, azaz a szabályait nem gyengítik a kivételek. Egy ilyen nyelv vonzó lehet azok számára, akik mint idegen nyelvet akarják elsajátítani. És akinek ez kell, meg is találhatja: ott van az eszperantó, a derék Ludwig Zamenhof doktor (és amatőr nyelvész) alkotása. Mint nemzetközi segédnyelv évtizedekig sikeresnek ígérkezett, de jó fél évszázada már csak egy természetes nyelv, az angol használatos erre a célra.

A természetes nyelveket viszont nem egyetlen okos ember, még nem is egy okos nyelvészekből és más tudósokból álló testület alkotta meg jól átgondolt elvek és szabályok alapján. A nyelvek spontán módon jöttek létre és fejlődtek évezredek során, az őket beszélő közösségek alakították mindegyiket állandó változások révén, hogy az emberi kommunikáció jól működő eszközévé váljanak. Ezek a nyelvek pedig semmiképpen sem logikusak.

Tehát a magyar sem, akármit mondott róla akárki.

És persze az angol sem.

Maggy said that she loved Teddy

Maggy said that she loved Teddy. Ha még nem tudunk igazán angolul, így fordítjuk a mondatot: ’Maggy azt mondta, hogy szerette Teddyt.’ Ám ha rövidesen azt olvassuk, hogy Kepler said that the Earth revolved round the Sun, azaz „Kepler kimondta, hogy a Föld a Nap körül keringett”, akkor előbb meghökkenünk. Hisz a Föld nemcsak akkor keringett a Nap körül, amikor Kepler ezt kinyilvánította, hanem azóta is, jelenleg is és ezután is! Aztán ha arra gondolunk, hogy ez talán mégis így van jól angolul, akkor bizonyára Maggy is azt közölte fentebb, hogy szereti Teddyt, hogy övé a szíve.

Most már sejtjük, hogy az angol mellékmondatban szereplő múlt idejű igealak voltaképp nem az igeidőre vonatkozik, hanem más szerepe van, valami mást jelez. És valóban ez a helyzet: azt jelzi, hogy a főmondat és a mellékmondat állítmánya egyidejű. Akárcsak ebben a mondatban: Maggy says that she loves Teddy. „Maggy azt mondja, hogy szereti Teddyt.” Azonos igeidő a tagmondatokban az angolnak az egyidejűséget jelzi. Neki ez így „logikus”, hiába találjuk mi ellentmondásosnak a Keplertől vett idézetet. Az angol viszont tőlünk kérdezheti joggal, hogy miért adjuk vissza Maggy kijelentését jelen időben, hiszen Maggy ma talán már mást szeret, sőt lehet, hogy nem is él. Hát azért, mert… miért is? Hát azért, mert mi az elhangzott kijelentést voltaképp idézzük, habár nem betű szerint, és így maradunk hűek hozzá. A mi igeidőnk sem valódi jelen, hanem a mi számunkra ez jelzi az egyidejűséget. Nekünk ez a „logikus”.

Ám mi van, ha a mellékmondat előidejű?

Erre az angolban külön igeidő szolgál, a régmúlt (Past Perfect). Maggy said that as a child she had loved Eddy. Magyarul a mellékmondatban most már múlt idejű igealak lesz, mert nálunk ez jelzi az előidejűséget: „Maggy azt mondta, hogy gyerekkorában szerette Teddyt.”

Hány emberek?

A magyar a legtöbbször azzal hökkenti meg más nyelvek ismerőit, hogy milyen takarékosan bánik a többes számmal.

Az angolban, akárcsak az idegen nyelvek túlnyomó többségében a tőszámnevekkel jelzett szó mindig többes számba kerül. Bizonyára az idegenek többsége „logikátlannak” találja, hogy a magyar nyelv ilyenkor is egyes számot használ. Erre viszont nyugodtan felelhetjük, hogy a mi eljárásunk észszerűbb, mert hiszen a számnév már eleve megjelöli, hogy egynél többről van szó, mire volna jó ezt még a többes szám jelével is nyomatékosítani?

Almát eszem

Igen, magyar lévén almát eszem, és nem almákat, még akkor sem, ha ötöt falok be egy ültő helyemben. Holott az angol, német, francia vagy orosz almákat eszik. És borsókat és cseresznyéket meg kifliket és palacsintákat, szardíniákat és csirkecombokat, és krumplikat meg uborkákat vesz a piacon. A magyar cipész cipőt készít, az előadóművész verset szaval, a vadász nyúlra vadászik, a kertész virágot termeszt, a favágó fát vág, a postás levelet kézbesít, a pedagógus gyereket nevel.

Almát eszem

Más európai népek mindezt többes számmal művelik. Kinek van igaza? Logikai nézőpontból persze a többes szám a magától értetődő, hiszen a cipész nem él meg, ha csak egy cipőt készít, a vadász több nyulat lő egy vadászaton, a pedagógus is gyerekek sokaságát neveli és így tovább. A magyar nyelvnek is igaza van viszont, amikor nem törődik a kifejezés tárgyának számbeli viszonyaival. Akár egy vagy több szem szilvát, borsót eszem, evésem tárgya a szilva, illetve a borsó nevű termés, ezért azt jelölöm meg, természetesen egyes számban.

Nyelvtani fogalmakkal ezt úgy írhatjuk le, hogy számlálható dolgok és lények esetén a magyar nyelv egyes számmal jelöli a részleges tárgyat, vagyis az adott körből való határozatlan mennyiséget. Ha a szóban forgó egyedek meghatározott számáról szólunk, vagy olyasmit mondunk, ami mindegyikre külön-külön érvényes, akkor magyarul is többes szám dukál. Az almás réteshez almát veszünk a boltban, majd az almákat (egyenként) meghámozzuk és megreszeljük. A favágó fát vág, és a kivágott fákat legallyazza, felfűrészeli. A tanár gyereket nevel, és az iskolájába járó gyerekeket mind (külön-külön) névről ismeri.

A részleges tárgyat egyébként néha más nyelvek is szokatlan módon kezelik. A francia például így bánik a folyamatos mennyiségekkel: úgynevezett részelő névelőt alkalmaz. J’ai bu du vin et de la bière: ’Bort és sört ittam’. Betű szerint ’ittam a borból és a sörből’.

Foggal-körömmel

Ha ezt a magyar kifejezést, amellyel az elszánt, elkeseredett küzdelmet jellemezzük, valamely ismertebb idegen nyelvre akarjuk fordítani, okvetlenül többes számot kell használnunk: mit Zähne und Nägel, with teeth and nails stb. (Érdekességként jegyezzük meg, hogy a szláv és újlatin nyelvek még a hajat is többes számmal nevezik meg, mert hajszálak összességének tekintik: orosz voloszi, francia cheveux). Melyiknek van igaza? Melyik logikus? Ugyebár csacsi kérdés.

Bár tíz körmünk van, mégis körmére nézünk vagy koppintunk egyeseknek, körmöt vágunk; harminckét (de legalábbis húsz vagy több) fogunk lévén fogat mosunk, a fogunk fűlik vagy nem fűlik valamihez, a fogunkhoz verjük a garast. Mégsem mondhatjuk ki szabályként, hogy a fogakról, körmökről szólva egyes számot kell használnunk. Már csak azért sem, mert az egyes vagy többes szám értelmi különbséget képes jelezni. Egyes szám akkor kell, ha a fogakra vagy a körmökre mint összességre gondolunk, ellenkező esetben többes szám dukál. Ha fogat mosok, az összes fogamat egyszerre mosom meg. Ám a fogorvosnál rendbe hozatom a fogaimat, mert lehet, hogy kettőt, hármat vagy még többet kell kezeltetnem, de szinte biztos, hogy nem az összeset. Ugyanígy, ha nagyon megnőtt a körmöm (persze mind egyszerre), akkor körmöt vágok, azaz mindegyiket egyenlő hosszúságúra nyírom. Ám azt mondom, hogy töredezettek a körmeim, mert nem biztos, hogy mind töredezett, s ha igen, akkor sem mind ugyanolyan mértékben.

Rendbe hozatom a fogaimat

Magyar szemmel

Talán a legmeghökkentőbb vonása nyelvünknek, hogy a magyar embernek szeme van és nem szemei, keze és nem kezei, lába és nem lábai. Magyarán, a páros testrészekről szólva a kettőt egyes számban nevezzük meg, tehát egységnek tekintjük. Erre mutat az is, hogy ha a kettő közül csak az egyikre gondolunk, akkor a fél szót használjuk.

És valóban, a szemünk világát féltjük, a szemünk romlik, az ember a füle mellett engedi el a célzást, a füle botját sem mozgatja, kézzel-lábbal tiltakozunk, a kezét kérjük meg a lánynak; fél szemünket adnánk valamiért, van, aki fél szemére vak vagy fél fülére nagyothalló, félvállról veszünk és fél kézzel megcsinálunk valamit, egyesek féllábúak, mások már fél lábbal a sírban vannak. A szabály a páros testrészekkel kapcsolatos tárgyakra is érvényes: kesztyűt, cipőt vagy csizmát, zoknit meg harisnyát veszünk vagy húzunk.

Zoknit húzok, nem zoknikat

A páros testrészeket egyes számban említeni ősi sajátsága nyelvünknek. Valószínűleg a jelenség egy ősi kettős szám, úgynevezett duális maradványa nyelvünkben. Ez a kettős szám nem ritka a nyelvek régebbi állapotában, az ógörög nyelvben is megvolt, nyoma maradt a legősibb latin szövegemlékekben, és több finnugor nyelv korai rétegeiből is kimutatható. (Kivételesen egy élő nyelvben is létezik, a szlovénban). Amikor a duális eltűnik egy nyelvből, legtöbbnyire a többes szám szippantja fel, ami természetes és logikus, hisz az eggyel a több áll szemben. A magyarban viszont, szokatlan módon, a duális az egyes számmal olvadhatott össze. Ezzel lehet magyarázni, hogy a magyar a páros testrészekre a legtöbb beszédhelyzetben egyes számot használ, amire más nyelvekben nemigen van példa.

Egerbe – de Szegedre?

Valóban, miért használunk más helyhatározót településeink egyik részével, és ismét mást a helyiségek másik részével kapcsolatban?

Itt rögtön meg kell jegyezni, hogy a probléma kizárólag a történelmi Magyarország helyneveit érinti; minden más esetben a -ban rag használatos, pl. Bécsben, Rómában, Jokohamában stb.

Tehát: miért lakunk benne Debrecenben, Örkényben és Jászberényben, és miért csak rajta Budapesten, Szegeden és Aszódon? Miért utazunk Debrecenbe és Sopronba egyfelől, és Tápéra meg Gyöngyösre másfelől?

De hogy ne legyen túl egyszerű a dolog, lakhatunk Pécsett, Vácott, Győrött vagy Kolozsvárt is. Ám ez utóbbi példával hamar végezhetünk, mert ezek az igen ritka archaikus formák már kiveszőben vannak, a legtöbb magyar ember ma Győrben, illetve Pécsen és Kolozsváron alakot használ. A -t, -tt végződés egyébként azzal az ősi magyar helyhatározó raggal azonos, amelyet az alatt, felett, előtt névutókból ismerünk.

Győrben vagyok, nem Györön

Marad tehát a -ban vagy -on problémája. Szaknyelven a belső, illetve külső helyviszony kérdése.

Felnőtt emberek a tapasztalat alapján általában a helyes, azaz általánosan helyesnek tekintett alakot használják; kevésbé ismert falucskák nevén esetleg vitáznak kissé másokkal, kétséges esetben pedig, megfigyelésem szerint, inkább az -ont választják. Bizonyára azért, mert számszerűen ebből találni többet.

Ha a magyar nyelv olyan nagyon logikus lenne, akkor most előhúzhatnánk egy szabályt arról, hogy mi dönti el a kérdést a konkrét esetekben.

A település mérete? Mondjuk a városban és falun analógiájára? Ez aligha: lásd Budapesten, de Adonyban.

A név hosszúsága? Az sem: lásd Győrben és Érden, illetve Kecskeméten és Esztergomban.

A név hangrendje (magas vagy mély hangok)? Ez sem.

A szó végződése (magánhangzó vagy mássalhangzó, zöngés vagy zöngétlen hang)? Ez sem.

A település kora? Az sem.

A nyelvészeti kutatások nem találtak általános érvényű szabályt ebben a kérdésben, megállapították viszont, hogy jó néhány esetben az országos használat ingadozik, sőt az sem ritka, hogy a helybeliek másként mondják, mint a nem ott lakók többsége.

Olvasóimat talán ez a példa végképp meggyőzi arról, hogy az élő nyelvek nem húzhatók kaptafára, hogy nem lehet minden jelenséget szigorú szabályhoz kötni. Magyarán, hogy a logika nem illetékes a nyelvek világában.

Tótfalusi István