Ebben vajon mi a téves?

A magyar valóban egyedülálló nyelv, ahogy a világ minden egyes nyelve az. Mert ha lenne egy másik, amelyik pontosan olyan lenne, mint a magyar, akkor azt hogy kellene hívni?

Na ugye, hogy mégis igaz az állítás? Akkor mi beszélni való van róla?

Igaz hát. És mégis volt egy magyar államférfiú a közelmúltban, aki éppen nem a hibátlan magyarságáról híresült el, és ő kardoskodott, hogy a frissiben összetákolt alkotmánynak a preambulumába be kellene venni a fenti állítást. Bele is került.

Az Alaptörvény preambulumának részlete az ominózus mondattal

Nem kérdéses, hogy ezzel igazán azt akarta kifejezni a dicstelenül távozott elnök úr, hogy a magyar minden más nyelvnél egyedülállóbb. Hisz ismerjük a szlogent Orwelltől: Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek!

És valóban sok magyar szívben dobog a büszke meggyőződés, hogy a magyar egészen kivételes nyelv, a legszebb, a legtömörebb, a legkifejezőbb a világon. És noha ez utóbbi jelzők nem kaptak még közjogi szentesítést, azt egy évtizede önjelölt nyelvészek bizonygatják könyvek tucatjaiban, hogy a magyar a világ legelső, legrégibb nyelve, egyszersmind a legtökéletesebb!

Ahogy a nyelvek fejlettségének kimutatására nincs mércéje a tudománynak (lásd Vannak primitív és vannak fejlett nyelvek?), ugyanígy az ősiségükkel sem hajlandó foglalkozni.

Minden embernek, így a magyarnak is szíve joga, hogy az anyanyelvét szeresse a legjobban, sőt természetes is, hogy így tesz, hiszen az az egyetlen nyelv, amelyet igazán ismer. Azon a nyelven keresztül ismerte meg a világot és önmagát, és azt a tényt, hogy ő magyar, annak révén élte át nemzete történetét és irodalmát.

Ehhez már csak arra a józan belátásra kell eljutnia a magyar embernek, hogy minden más ember is pontosan így van a maga anyanyelvével. Legyen az cseh vagy litván, perzsa vagy norvég, avagy akár inuit (azaz eszkimó). Vagy akármelyik a hat- vagy hétezer nyelv közül. Mindenkinek az anyanyelve a legdrágább, az hangzik a legszebben a fülének, azon tudja a legjobban kifejezni magát.

Csak intelligencia kérdése, hogy ezt az egyszerű tényt belássuk. Hogy ne sóvárogjunk folyton mások elismerésére a mi nyelvünk nagyszerűsége tárgyában, ne verjük a mellünket, ne szóljuk le mások nyelvét. A magunkét pedig ne hivalkodással becsüljük meg, hanem azzal, hogy igyekszünk minél alaposabban megismerni, a beszéd hibáira és értékeire felfigyelni, és minél többet olvasni nyelvünk klasszikus és élő íróit. És ha más nyelveket tanulunk, törekedjünk némiképp úgy érezni irántuk, mintha anyánktól tanultuk volna meg.

Tótfalusi István