Megjelent: Népszabadság, 2000. december 9.

Egy skót nyelvész, Isabel Forbes egy nemzetközi konferencián azt kérdezte magyar kollégáitól, hogy lehet az, hogy a magyar nyelvben két szó is van arra – a „piros” és a „vörös” –, amire az angolban, a németben, a franciában csak egy. A hajdani beszélgetés egyik résztvevője Kiss Gábor volt, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

– Nagyon sok magyar–idegen nyelvű szótárban áll a piros és a vörös után is ugyanaz a szó. Az angol megfelelő a red, a német a rot, a francia a rouge, és a példák a cigánytól a svédig hosszan sorolhatók. Természetszerűleg a mi két szavunk jelentése is hasonló. A Magyar értelmező kéziszótár szerint a vörös „a vér színéhez hasonló”, a piros pedig „élénk, világos árnyalatú vörös”. A Brent Berlin–Paul Kay kutatópáros az 1960-as évek végén írott korszakos munkájához – Az alapszínek megnevezéseinek egyetemessége és evolúciója – mellékelte vizsgálatai egyik eszközét, egy 329 színt tartalmazó palettát. Ezt a palettát mi is megmutattuk kísérleti alanyainknak. És ők ugyanazokat a színeket jelölték meg pirosnak vagy vörösnek, amiket az angolok, németek, franciák rednek, rotnak, rouge-nak. Ám a mi kísérletünkben meglehetősen pontosan elvált egymástól a „piros” és a „vörös” tartomány.

Kiss Gábor

– Miért van ugyanarra vagy majdnem ugyanarra a színre két szavunk?

– Ezt egyebeken kívül azért nem tudjuk, mert a nyelveknek nincs szigorú logikájuk. Különben hogy mondhatnánk olyasmit, hogy „műanyag fakanál” vagy „csirkemellsonka”?! Ami bizonyos: a vörös finnugor eredetű, a „vér” szóból származik. A piros pedig magyar fejlemény, valószínűleg ugyanaz a „pír” tő van benne, mint a pirul és a pirkad szóban.

– Mikor alakult ki a többi színelnevezésünk?

– Az említett szerzőpáros szerint a legtöbb nyelvnek tizenegy – jobbára egytagú szóval jelölt – „alapszín-kategóriája” van. Közülük legelőször a fehéret és a feketét használták.

– És mit mondtak egy piros színű virágra?

– Talán azt, hogy fekete. Lehet, hogy ez a szó akkoriban csupán annyit jelentett, hogy „sötét”, a fehér pedig annyit, hogy „világos”. A piros a színelnevezések történetének második szakaszában jelent meg. A harmadik szakasz szülötte a zöld, a kék és a sárga. A negyediké a barna. Az ötödiké a lila, a rózsaszín, a narancs és a szürke.

– Így történhetett ez a magyarban is?

– Nem lehetetlen. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a legrégibb színre utaló adat 1055-ből való. A Tihanyi alapítólevélben olvasható a fehér és a fekete. A többiek közül a későbbiek közé tartozik a rózsaszín és a narancssárga. A lila színnévről pedig csak a XVIII. század legvégétől tudunk. Ezek, persze, leírt színnevek, ráadásul csupán a fennmaradt forrásokban megtalált színnevek. Hogy a beszédben milyen sorrendben születtek meg, azt még ennyire bizonyosan sem tudjuk.

A közlekedési lámpa nem vörösre, hanem pirosra vált

– Nem segíthet az előfordulási gyakoriság? A gyakrabban „emberközelbe” került valóságelemek színére feltehetőleg hamarabb született elnevezés...

– A legutóbbi tíz-egynéhány esztendő több mint 150 millió nyomtatott és interneten szereplő szavát tartalmazó Magyar nemzeti szövegtárban legtöbbször – egyenként kereken 24 ezerszer – a fehér és a fekete fordul elő. Őket követi 16 ezer előfordulással a zöld, 11 ezerrel a kék, több mint 10 ezerrel a piros, valamivel kevesebb mint tízezerrel a vörös, 9 ezerrel a sárga, 6 ezerrel a barna, 5 ezerrel a szürke, másfél ezerrel a rózsaszín és félezernél kevesebbel a narancssárga. Ha a vörös és a piros előfordulásait összeadjuk, 20 ezerrel ez a szín kerül a fekete és a fehér mögé. És ezzel az első tíz hely sorrendje megegyezik a „történeti” sorrenddel.

– Mitől függ, hogy az ugyanabba a hullámhossztartományba tartozó színű tárgyakat pirosnak vagy vörösnek mondjuk?

– Említettem, hogy a nyelvben nincs szigorú logika. De az nyilvánvaló, hogy a jelzők mutatnak bizonyos árnyalatkülönbségeket. Az általában világosabb cseresznyét leggyakrabban pirosnak, a sötétebb meggyet vörösnek mondjuk. Vannak kialakult hagyományok is: nincs „Piros bolygó”, „Piros Hadsereg” vagy „Piroskereszt”. És ritkán hallani, hogy valaki az alma, a húsvéti tojás vagy a játékos kiállítását jelző lap színét „vörösként” említené. Vannak, persze, felváltva használt jelzők is. Egy pulóver – vagy ma már a vörösnek nevet adó vér – lehet piros és vörös. Egy lámpa úgyszintén – bár ez utóbbi esetben jelentéselkülönülés mutatkozik: a „piros lámpa” a közlekedési lámpa tiltó utasítását, a „vörös lámpa” a megjelölt épület nyilvánosház voltát jelenti, illetőleg jelentette valamikor. A „piros arc” kifejezés hangulata sem egyezik a „vörös arc”-éval.

Dolgok, melyeket a magyar nyelvben a piros vagy a vörös szóval nevezünk meg

– Ha a magyar két elnevezést is használhat lényegileg ugyanarra a színre, hogy lehet igazán pontosan, hangulatilag azonos értékűen angolra, franciára vagy németre fordítani Adynak a „Vörös jelek a Hadak útján” vagy Petőfinek a „Pirosló arccal és piros zászlókkal” sorát? Másfelől pedig: a magyar műfordító árnyalatosabban ültetheti át magyarra a „red”-et vagy a „rouge”-t?

– Az első kérdésre a konkrét szöveg angol vagy francia fordítói válaszolhatnának. Egyébiránt bár a piros–vörös „kettősség” ritka, hasonlók – ugyancsak ritkán – más nyelvekben is előfordulnak. A franciában a barna – főképp a hagyomány okán – „brun” és „marron”. Az oroszban a kék – árnyalatától függően – „színyij” és „golubój”. Ezekben az esetekben pedig a magyar fordítók dolga nehéz. De nem hiszem, hogy emiatt lefordíthatatlan egy francia, egy orosz vagy egy magyar vers. És tudni kell azt is: a színelnevezések száma – ha nemcsak az alapszín-kategóriákat vizsgáljuk – minden nyelvben szinte végtelen. Amikor Isabel Forbes és jómagam megkértünk kereken száz diákot, hogy soroljanak föl színeket, a tizenegy – illetőleg a magyarban a vörös-piros miatt tizenkét – „alapszín-kategóriát” követően a legtöbben sorrendben ezeket a színeket jelölték meg: bordó, világoskék, sötétkék, citromsárga, világoszöld, sötétzöld, vajszín, ezüst, ciklámen, türkiz, méregzöld, arany, okkersárga, drapp, világosbarna, sötétbarna. Színnevek tekintetében tehát fordítónak is, hétköznapi embernek is voltaképpen korlátlanok a lehetőségei. A nyelvészek tizenegy színű „alapszivárványa” a valóságban sokszorta gazdagabb. Áll ez a magyar nyelv kivételképpen tizenkét színű szivárványára is.

Daniss Győző