Megjelent: Népszabadság, 2001. március 28.

Egy beszédkutató laboratóriumban – ha jelképesen értjük – természetesen patikamérleggel mérik az emberi hangot. Valóságos patikamérleget azonban aligha keresne bárki egy efféle intézményben. Pedig rátalálna. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Kempelen Farkas Beszédkutató Laboratóriumában egy Európában páratlan kiállítás mutatja be a beszédkutatás hazai történetét, e história máig megőrzött eszközeit. Közöttük van egy sok évtizeddel ezelőtti, még korántsem elektromos, digitális, hanem egyszerű kétkaros, műanyag serpenyős – valóságos patikamérleg. Fonetikusok a beszédhangok intenzitását mérték vele. Egészen pontosan azt, hogy valamely hangunk „súlyosabb”-e egy másiknál. Ehhez egy műszer papírszalagra rajzolta a hang intenzitásgörbéjét. A diagrampapírt hangonként a rajz szerint körbevágták, és az így született szabálytalan körvonalú papírdarabkákat a mérleg serpenyőire helyezték. Az a „hang” volt az intenzívebb, amelyiknek a serpenyője lefelé mozdult.

Mindezt a laboratórium vezetője, Gósy Mária, a nyelvtudomány doktora magyarázza, mielőtt válaszolna a beszédkutatás értelmét, hasznát tudakoló kérdésre. (A hazai beszédkutatás ősatyja a XVIII. század második felének egyik legsokoldalúbb elméje, Kempelen Farkas volt, aki munkásságában a neki nemzetközi hírnevet szerző „sakkautomatánál” fontosabbnak tartotta a beszélőgépet – ez utóbbi rekonstrukciója tavaszra készen lesz, akkor a nagyközönség is láthatja, hallhatja majd a Millenniumi Kiállítás- és Konferenciaközpontban. Kempelen után hosszú szünet következett, majd a XX. század első felének ma már alig ismert próbálkozásai után a Nyelvtudományi Intézettel egyszerre, 1949-ben létrejött az ősatya nevét 2000-től viselő laboratórium.)

Kempelen Farkas beszélőgépe

– Munkánk értelme egyfelől az, hogy hozzájárulunk a „nagy tudományossághoz” – mondja a kutató. – Tudjuk például, hogy ma gyorsabban beszélünk, mint ahogyan a szüleink, nagyszüleink beszéltek. A parlamenti gyorsírók lejegyezte szövegeket elemezve megbecsülhetjük, hogy a kiegyezés korában a szónokok percenként 30-40 szót mondtak ki. Egy nemzedékkel ezelőtt a köznapi beszéd sebessége percenként 60 szó volt, ma pedig átlagosan körülbelül 80.

– Meddig gyorsulhat a beszédünk?

– Mértünk már percenként 130 szavas sebességet is. Hosszú ideig persze senki sem képes ilyen gyorsan beszélni. És hiába is tenné bárki, ezt a sebességet a hallgató sem képes követni sokáig. Érdekes, hogy egy magyar anyanyelvű hallgató – bármennyire jól ismeri az angol nyelvet – az angol beszédet gyorsabbnak érzi a magyarnál. Az ok: az angolban több az egy szótagú szó, így ugyanannyi idő alatt több önálló jelentésű angol szót hallunk, mint magyart. És ettől úgy érezzük, hogy az angol gyorsabb nyelv, nehezebb érteni, mint azon beszélni. De egy magyar szöveget is nehezebb megérteni telefonban, mint élőszóban. Az élőbeszéd ugyanis gazdagabb, hiszen hasznos frekvenciatartománya másodpercenként 100 és 8000 hertz között van, míg a telefonhang jellemzője a 250-3500 hertzes tartomány. Megszokott, hétköznapi információk továbbításához elegendő is a telefon, hang, nevek, idegen szavak esetében azonban gyakran kell azt kérnünk, hogy a vonal túlsó végén betűzzék a szót.

Gósy Mária

 – Hogyan hozhatjuk „közös nevezőre” a gyerek és az idős, a férfi és a nő egymástól nagyon sokban különböző hangját?

– Beszédünk tagadhatatlanul egyéni. Mert nem egyformák a hangszalagjaink, különbözik a nyelvünk, az ajkunk, a szájpadlásunk. Az egyes hangok hasonlósága azonban meglehetősen erős. Gondoljuk meg, hogy már a beszélni éppen csak kezdő kisgyerek is „átlagos”. Hiszen például az „ajtó” szót hallja az édesanyjától, az édesapjától, a testvéreitől, a rokonoktól, a szomszédoktól, nagyon sok embertől. Az ő „ajtó” hangsora nem lesz pontosan olyan, mint bármelyik hallott hangsor volt, mégis „ajtó” lesz. A folyamatról egyelőre nem tudunk mindent. Legföljebb azt, hogy a szó általában „ájt”-ként indul, aztán „ajt”, „ajth”, „ajta” lesz belőle, és csak a következő életszakaszban válik „ajtó”-vá. A felnőttek beszéde is csak hasonlít valamiféle elméleti standardhoz. Nézze meg, hogy miképpen rögzítette a műszerünk ugyanazt a hangsort két beszélő előadásában!

– A két szalag ábrája hasonlít egymáshoz. Az apró részletek azonban különböznek…

– Ettől válik egyedivé a „hanglenyomat”. De még ugyanannak az embernek a hanglenyomata sem változatlan élete folyamán! A felnőttek hangja mélyebb a gyerekekénél, hogy aztán idős korban a nőké tovább mélyüljön, a férfiaké ismét magasodjon. A hang egyedisége nem csak a bűnüldözők munkáját könnyíti meg. Ez az alapja a különféle információs rendszerekben szükséges hanggal való személyazonosításnak. Az „átlagolás” pedig a modern beszélőgépek megszerkesztésének alapja. A beszélőgépet bizonyos tekintetben úgy „tanítjuk”, ahogyan a kisgyerek kezdi a hangokat alakítani több felnőtt beszédét hallva. Az átlag azonban nem jelent egyformaságot. Más az „a” vagy „t” hang a szó elején és a szó végén, más a szó belsejében, más mássalhangzók vagy magánhangzók között. A gépet mindegyik lehetőségre meg kell tanítani, hogy azután a szöveg bebillentyűzésekor mindig a megfelelőt választhassa ki a hangkészletéből. A gépi beszédet azonban még így is könnyű megkülönböztetni az eleven emberi beszédtől.

– Az említetteken kívül mire jó még a beszédkutatás?

– A beszédkutatást mi úgy értjük, mint az információ „fejtől fejig” való eljuttatásának folyamatát. Nemcsak a hangadást tehát, hanem a hang érzékelését és értését is. Alkalmanként együttműködve orvossal, mérnökkel, logopédussal, pszichológussal. Kidolgoztunk például egy olyan módszert, amelyikkel gyorsan és tömegesen vizsgálható a gyerekek hallása és beszédészlelése: géphangot kell felismerniük. Ezzel a vizsgálattal megmérhető a gyerek hallása, beszédészlelési szintje. Azt sem nehéz belátni, hogy a mesterséges beszéddel működő készülékeknek milyen óriási szerepük van és lehet a beszélni ideiglenesen nem képesek vagy a megváltoztathatatlanul némák kommunikációjában.

A kiállítás utolsó tárgyait egy parányi szobában láthatja az érdeklődő. A számítógép képernyőjén gombnyomásra a beszédkutatással kapcsolatos információk hatalmas gazdagsága jelenik meg. Egy zárt tárolószekrényben pedig ezernél több alumíniumlemezre rögzített hangfelvétel várja, hogy kezébe vegye őket a kutató. A lemezeken a XX. század derekának emberei szólalnak meg, mondják el – főként különféle tájszólásokban – a maguk és a környezetük életének fontos mozzanatait. Kincs ez nemcsak a beszéd kutatójának, hanem egy néprajzosnak, egy szociológusnak, a múltunk bármelyik más tudományszakát művelő kutatónak is. A nyers gyémántból mindegyikük megcsiszolhatja a maga briliánsát.

Daniss Győző