Az alábbi írás eredetileg a Könyv7 folyóirat 2005. februári számában jelent meg (IX. évfolyam 3–4. szám).

Szathmári Istvánt sokoldalú nyelvészként ismerjük, de talán elsősorban stilisztikai és a nyelvtudomány történetét tárgyaló munkássága jelentős. Ráadásul nem vonja ki magát a nyelvészet népszerűsítéséből, sőt a nyelvművelésből sem – még rádióelőadásokat is vállal. (Jelen sorok írója úgy emlékszik rá, mint az ELTE BTK dékánjára, hogy temérdek adminisztrációs és regulatív kötelezettsége mellett, emberségéből mit sem vesztett.) Az általa szerkesztett „A magyar stilisztika útja” (1961) néhány elődjéé mellett elsősorban Zlinszky Aladár munkásságát tartalmazta, s ehhez írt a szerkesztő igényes jegyzeteket, stilisztikai kislexikont és máig mérvadó bibliográfiákat. Annak idején – szakmai érdemei mellett – szinte forradalminak számított, hogy az akkor favorizált Darvas József és Gábor Andor mellett, a szerző ki tudott térni egyrészt Czuczor Gergely és Gvadányi József, másrészt Erdélyi József és Szabó Dezső műveire is, s nem feledkezett meg az abban a korban igencsak avantgárdnak számító Füst Milán és Kassák Lajos munkásságáról sem.

Szathmári István

A szerző már akkoriban a klasszikus stilisztika és retorika szinte teljes arzenálját bemutatta magyar példákon, a lehető legracionálisabban elrendezve. Erre a művére azonban már csak az idősebb kollégák emlékeznek, s elérkezett az idő a legmaradandóbb részek, így a stilisztikai kislexikon újrakiadására is – amit jelenkötet valósított meg.

A stilisztika legfőbb erénye, hogy műfajokon átívelő távlatokat ad, amit itt egyetlen – Szathmári által is számontartott – példán igyekszem bemutatni. Az egyik oldalról a különböző nép- és műköltészeti műfajok besorolása az irodalomtudósok, néprajzosok leghálásabb témái közé tartozik; a másik oldalról pedig a különböző műfajokat jelölő szók elemzése a nyelvészek számára érdekes.

A mese szó egy újabb etimológiája szerint a rekonstruált Mi es e? kérdőmondatból vezethető le, tudniillik e szavunk eredeti jelentése ‘talány’ volt. A Jókai-kódexben (1372), Döbrentei-kódexben, Jordánszky-kódexben a mese általában a latin aenigma, parabola és propositio megfelelőjeként szerepelt, majd a hazai Aesopus-interpretátoroknál, Pesti Gábornál (1536) a kérdés, Laskay Jánosnál (1592) a kérdezkedés szók szinonimájaként. Az etimológia lényege tehát az, hogy a mese a Mi es e?, azaz ‘Mi is ez?’, ‘Hát ez mi?’ kérdőmondatból rántódott össze.

Szathmári István: Stilisztikai lexikon

Ami a mese szó eredetét illeti, tehát valószínűleg egy irodalmi szöveg (találós kérdés) záróformulájának maradványa, mégpedig úgynevezett allegro, gyors beszéd során összerándult formában. Némi magyarázatra szorulnak azonban a mese szó szerteágazó jelentései. Ezek kissé elnagyolva a következők:

1. Eredeti jelentése: ‘talány’, s ez a jelentése (‘találós kérdés’) még például Révai Miklósnál is megvan, egyes folklór közlésekben a legutóbbi időkig szórványosan felfelbukkan.
2. Másik műfaj megjelöléseként, még ma is legelterjedtebb, legáltalánosabb, legtipikusabb jelentésében: ‘népmese, műmese; tale’, s ebben az értelemben való használatára Balassi korától kezdődően vannak adatok. Így első előfordulásaként Ambrosius Calepinus latin–magyar szótárát (1585) szokás említeni. Megjegyezhető, hogy – a magyarban viszonylag kései – ‘tale’ jelentése alapján buzgó finnugor nyelvészek nemcsak osztják párhuzamot találtak hozzá, hanem sikerült valamiféle ugor alapalakjának rekonstrukciója is – azonban valószínűleg ezek a kísérletek téves utakra vezetnek.
3. Az újabb (elsősorban tévébeli, talán korábban mozibeli) kommunikáció révén a gyermeknyelvben általánosan elterjedt jelentése: ‘rajzfilm; cartoon’, például a híres Cartoon Network magyarítva mint Mesecsatorna. Ennek a jelentésnek a használata (amennyiben egy szó jelentésbővülésének útja egyáltalán megjósolható) valószínűleg egyre népszerűbb lesz.
4. Kiterjesztett jelentésben: ‘mű cselekménye, tárgya, szüzséje; plot’.
5. Nagyon kiterjesztett jelentésben: ‘hazugság, mellébeszélés; lie’. Ennek a jelentésnek a megőrződése – valamely más jelentésé mögött – mindenképpen várható. Bizonyos mesék könnyen alakulnak át találós kérdésekké és viszont. Például „A három rokkant cimbora” című közismert európai, „grimmi” hazugságmese szüzséje a következő: A vak, a béna és a csupasz mennek a mezőn. A vak meglát egy nyulat, a béna megfogja, a csupasz a zsebébe dugja. Egyészt változata találós kérdés: „Tüzes kocsi jön le a hegyről, egy vak, egy lábatlan és egy meztelen ül rajta; nyúllal találkoznak; a vak látja, a lábatlan megfogja, a meztelen a keblébe dugja. Megoldás: a lemenő nap, az éj, a hajnal és a hold”. Azonban ha a grimmi mesét találós kérdésként adják fel, a megoldás csak így hangzik: „egy hazugság”.

A találós kérdéstől a meséig vezető út érdekes kérdéseket érint a magyar nyelvben és irodalomban, s szép példát találunk erre Szathmári 1961-es és mostani könyvében is. Balassi úgynevezett „Nagyciklus”-ának első darabjaként írta „Aenigma” című versét „egy horvát virágének nótájára”. Az első négy sor (a zárójelben szövegvariánsok):

Jelentem versben mesémet (mesímet),
De elrejtem értelmemet;
Kérem édes szeretőmet (szeretűmet),
Fejtse meg nekem ezeket.

A vers szüzséje röviden: a hattyúpár egyik tagját a keselyű elragadja, majd a másika elsiratja – de hasonló történetek a legkülönbözőbb irodalmi műfajokban illő bőségben találhatók galambpárral, a kínaiaknál mandarinkacsapárral stb. Mindenesetre Balassi e cikluskezdőjét a hattyúpárral kapcsolatos legjelentősebb magyar versek között szokás emlegetni. Ráadásul újabb kutatások az „Aenigma” cím mellé a „Fabula” (tehát ‘tale’) címet is feltételezik.

Az enigma vagy rejtély azonban stilisztikai alakzatként is értelmezhető, s Balassi e versét szokás úgy értelmezni, hogy benne egy pontosan meg nem határozható, számára kedves hölgynek váratlan férjhezmenetelét énekli meg. Nos, ez a hattyús vers egyes feltételezések szerint nagy szerelmének, Losonczy Annának Ungnád Kristóffal való házassága alkalmával készült. 

Szathmári István: Alakzatlexikon

Szathmári István új könyve tehát nemcsak a közép- és felsőfokú oktatás nagyszerű segédeszköze, hanem sok támpontot nyújt a filológiai (nyelvészeti, irodalomtörténeti, folklór) vizsgálódásokhoz is. Nem hiányozhat persze belőle a 20. századi költészet legvitatottabb rejtélye, Ady fekete zongorája sem: az új bölcsészgeneráció számára is ismét fel van adva a talány, s megfejtéséhez persze illik előbb megismerni Ignotus, Karácsony Sándor, Martinkó András, sőt talán még néhány új posztmodern teoretikus véleményét is.

Kicsi Sándor András