Gyakran hallhatunk szép szavakat az anyanyelv szeretetéről, mindennapi tapasztalataink azonban helyesírási hibák tömkelege, hadarás, éneklő beszéd, rengeteg felesleges idegen szó. A nyelvészek, nyelvművelők mondják a magukét, adják a tanácsokat, – a válasz pedig: Ugyan már! Te még mindig itt tartasz? sőt: Mi közöd hozzá, hogyan beszélek; Ne ültessetek el gátlásokat a beszélőkben! – Hallhatók effélék még nyelvész kollégák részéről is.

Kell-e tehát a nyelv ápolása, a nyelvművelés? Jogos-e? Van-e valami haszna, foganatja? – Ha nem akarok csupán lelkendezni egy nagy ügy fontosságáról, nem olyan egyszerű a válasz egyik kérdésre sem. Keressük meg a választ először arra a kérdésre, mire szolgál a nyelv? – Alapvetően az emberek egymás közti érintkezésére, ez a fő célja. Márpedig a nyelvhasználat fogyatékosságai miatt sérül ez az alapvető funkció. A hadaró beszéd zavarja a megértést; a divatos idegen szavakat (mint pl. likviditás, konszolidáció, tender) sokan nem értik; az összevissza központozástól nehéz követnünk a mondatok összefüggéseit.

Fontos szerepe a nyelvnek, hogy eszköze a gondolkodásnak: Nincsenek gondolatok nyelvi forma nélkül. A sokasodó közhelyek, sablonok révén (mint: Na mondd már!; Ez nem így működik; a határozat üzenete) különválik nyelvhasználat és gondolkodás, a sablonok eluralkodnak az egyéniség fölött. A gondolkodás súlyos fogyatékosságait mutatják továbbá a zavaros, terjedelmes, alárendelt szerkezeteket tartalmazó mondatok, olyan szövegek, melyekből – akár az őserdőből – nem talál ki az alkotójuk sem. Mit mondjunk aztán a primitív képregények még primitívebb mondatairól („Öld meg!”, „Csináld ki!”, „Talán valami hasznunk is lehet ebből a szarból? A dög kimúlt. Vége.”)

Roy Lichtenstein amerikai festő, pop-art művész Ohhh... Alright... című, a képregények képi világát idéző műalkotása

Fontos funkciója a nyelvnek, hogy hordozója a társadalmi tudatnak. Nemcsak rögzíti, továbbhagyományozza a különféle társadalmi tudatformákat, mondjuk magatartásunk általános szabályait, hanem tükrözi, kifejezi egyéni magatartásunkat is. Ha igaz az a megállapítás, hogy az ember nem egyszerűen a szájával beszél, hanem egész egyéniségével, akkor mondhatjuk: mondj valamit, és megmondom, ki vagy; a hangod minősége, a szóválasztásod, mondatszerkesztésed – mind-mind egyéniséged kivetülése. Ezért utalunk rá egyre többször, hogy nem valami elvont nyelvi ideált követünk, ha elutasítjuk a személytelen szerkezeteket (mint: Még nem került elintézésre), a közhelyeket, a szleng divatos szavait, hanem az egész embert igyekszünk szolgálni. A durva és trágár szavak mindenekelőtt durva és gátlástalan magatartás tükrözői, de egyben sekélyes gondolkodásra, üres fejre is utalnak.

Azt gondolom, de talán kedves hallgatóim is elfogadják a mondottak alapján, hogy szükség van a nyelv művelésére, az egyes ember nyelvhasználatának a segítésére, mert ezáltal javítjuk, kulturáltabbá tesszük az emberek közti érintkezést, csiszoljuk a gondolkodást, tehát működésünkkel embernevelést végzünk – ahogy Lőrincze Lajos szerette hangsúlyozni.

Bencédy József: Jót s jól!

Hogy milyen jogon, milyen módszerrel végezzük e tevékenységet? A nyelvművelés szempontokat vet föl, mérlegelésre tanít, tanácsokat ad, s ezeket lehet elfogadni, de lehet elutasítani is.

Ami pedig a módszert illeti, le kell szoknunk – nekünk nyelvművelőknek, a nyelv barátainak is –, hogy a nyelvhasználat megítélésében úton-útfélen helytelenségeket emlegessünk. Ez valóban gátlásokat ültethet el a beszélőkben, sokan valóban megbélyegzésnek foghatják fel a hibáztatásokat. A helytelennek mondott formáknak nem kis hányada valamely nyelvhasználati (nyelvjárási, szakmai, beszélt nyelvi) megkötöttséget mutat, s így a minősítése is az erre való utalást kívánja meg, nem pedig a hibáztatást. Ugyanígy el kellene fogadnunk, hogy a mai nyelv és nyelvhasználat nem romlik; vannak ugyan gondjaink, nem is kevesek; de mégannyi a nyereség; s ezeket felismerve megváltozik a kedélyállapotunk, a szigor ráncai a figyelés, a várakozás állapotává alakulnak át.