Az alábbi könyvismertető a Magyar Nyelvőr folyóirat 2021/1. számában jelent meg (123–126. o.).

Az ékesszólás kiskönyvtára, amely Kiss Gábor és Bárdosi Vilmos társszerkesztésében 2005 óta szolgálja a nyelvi ismeretterjesztést a legváltozatosabb tárgykörökben (szleng, mondókák, retorika, közmondások, tájszavak, idézetek, etimológia, növénynevek stb.), több ízben is teret adott a nyelvművelésnek. Ennek részeként jelent meg Molnár Csikós Lászlótól 2009-ben a Divatszavak. 222 újszerű szó és szójelentés részletes magyarázata; Grétsy Lászlótól 2011-ben A szavak ösvényein. Szavaink és szólásaink eredete, változásai, érdekességei; 2014-ben az Anyanyelvi séták. Szavaink, neveink és szólásaink születése, életútja, titkokkal teli világa; 2016-ban az Anyanyelvünk tájain; Kerekes Barnabástól és Kovács Zsuzsannától 2018-ban a Mondjuk helyesen!; valamint H. Varga Mártától 2019-ben a Változó anyanyelvünk. Írások a magyar nyelvről.

E művek sorában látott napvilágot hetedikként 2020 márciusában Kemény Gábor Tanuljunk magyarul is! című kötete, amely a szerzőnek – néhány kivétellel – az Édes Anyanyelvünkben korábban publikált nyelvművelő cikkeit szerkeszti egybe. A könyv tehát, amely a maga 219 oldalával a Tinta Kiadó testesebb kiskönyvei közé tartozik, szinte csak másodközléseket tartalmaz. Így a csaknem 120 írás nyilván nagyobb közönséghez fog eljutni, mint az eredeti lelőhelyén, némileg talán mérsékelve a nyelvművelők gyakorta hangoztatott aggályát, hogy a legtöbb intelmük pusztába kiáltott szó marad. De kényelmesebb is egy gyűjteményt kézbe venni, mint külön kikeresgélni Kemény Gábor közleményeit az Édes Anyanyelvünk 2009 és 2019 között megjelent 55 számából. E válogatás kiadása tehát egyúttal szép gesztus azok felé, akik rendszeresen figyelemmel kísérik a szerző munkásságát, ilyenek pedig sokan lehetnek, mert a szövegei igazán élvezetesek. minden egyes mondatán érződik – bizonyára másik, stíluskutatói énje miatt, „szakmai ártalomként” – az a szigorú nyelvi igényesség és széles körű műveltség, amelyet ő vár el a helytelenített alakváltozatok, ejtésmódok, jelentésárnyalatok, szerkezetek stb. használóitól.

Kemény Gábor: Tanuljunk magyarul is!

Gyászol a nyelvtudomány: 2020. november 21-én Budapesten elhunyt Kiefer Ferenc akadémikus. Kicsi Sándor András írásával emlékezünk rá.

Kiefer Ferenc

Kiefer Ferenc (1931–2020) nyelvész, a jelentéselmélet nemzetközileg is elismert művelője volt. A szegedi JATE-n végzett (TTK matematika–fizika 1952–1956, BTK német–francia 1958–1963). Általános iskolai és gimnáziumi tanár volt, majd az MTA Számítástechnikai Intézetének (1962–1973) és a Nyelvtudományi Intézetnek (1973-től) munkatársa. Utóbbi intézetnek 1984–1992 között igazgatóhelyettese, 1992–2001 között igazgatója volt. Több nyugat-európai egyetemen volt vendégprofesszor, 1982-től tanított az ELTE-n. Az MTA tagja (levelező 1987, rendes 1995) volt, Széchenyi-díjat kapott (2008). Az 1970-es években a majna-frankfurti Athenäum kiadó munkatársaként több, az elméleti nyelvészet fő csapásirányába tartozó tanulmánykötetet szerkesztett. Szerkesztette és részben maga is írta a Strukturális magyar nyelvtan köteteit (1. Mondattan 1992, 2. Fonológia 1994, 3. Morfológia 2000, 4. A szótár szerkezete 2008), valamint A magyar nyelv kézikönyve (2003) című összefoglalást, s ez utóbbi átdolgozott változatát, a Magyar nyelv (2006) című könyvet.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 93. évf. 1969., 131–133. oldal.

Még tíz éve sincs talán, hogy ez az angol szó gyökeret eresztett nyelvünkben. Az idegen szavakat számba vevő e századi szótáraink egyike se méltatta figyelemre, amíg csak Bakos Ferenc könyve 1957-ben ’kedvtelés, kedvtelésből állandó jelleggel űzött foglalatosság, passzió’ jelentéssel nem szótározta. Tette ezt azért, mivel a szó az ötvenes évek második felében már fel-feltünedezett magyar szövegekben. Tudunk azonban egy egész évszázaddal korábbi olyan előfordulásáról is, mely egyben a szó jelentését is megmagyarázta. Térey Pál Pesten 1859-ben megjelent Angol–skóthoni naplójában a 253. lapon ezt írta: „Minden embernek megvan a maga kedvencz eszméje, mit az angol igen helyesen e szavakkal fejez ki: every man has his hobby. Douglass úrnak kedvencz eszméje a [marha] tenyésztés.”

Amikor Térey e sorokat leírta, a hobby szónak ez a jelentése az angol nyelvben is viszonylag új volt. A szó jelentéstörténetét nyomozva az angol nyelv oxfordi nagyszótára megállapítja, hogy először a XIV. század vége felé fordult elő ’póniló, kisebb testalkatú ló’ jelentésben. A későbbi évszázadokban ez a jelentés a perifériára, a tájnyelvekbe s a népnyelvbe szorult. Valószínű, hogy ez a hoby, hobyn szó a munkára használt lovaknak gyakran adott Robin angol tulajdonnévnek egy alakváltozata. Átkerült az ófranciába is, aubin alakban.

Hobby-horse, azaz vesszőparipa

„Bár ezt emberi értelemmel föl sem lehet fogni, én mégis azért imádkozom, hogy átéljétek, és igazán megismerjétek Krisztus szeretetét, és ezáltal Isten maga töltsön be titeket teljesen."

Ha valamire úgy vágyakozunk, hogy a lelkünk mélye is érintett, akkor igazán áhítjuk a megvalósulást. Az áhítat, latinul devotio több jelentésmódosuláson ment át. A hinduizmusban a bhakti az istenség iránti áhítatos odaadás, föltétlen szeretet. Célja, hogy az ember megszabadulhasson a szanszárától, a létforgatagból, ehhez nyújt segítséget az istenség, Siva vagy Visnu. A bhaktiban az életet nem megvetni kell, hanem megismerni, szeretni és szépségeit élvezni.

Az ókori római kultúrában az isteneknek szóló áldozat, illetve a katona teljes odaadása a harcban, a halált is vállaló önfeláldozása.

Keresztény vallásos jelentését a szó a 12. században kapta: készséges önátadás az Isten szolgálatára. Aquinói Szent Tamás szerint az áhítat a lélek derűs készsége a jóra.

Aquinói Szent Tamás, portré

A nyíregyházi Jósa András Múzeum harmadik kinevezett igazgatóját vesztette el 1977. március 28-án dr. Csallány Dezső kandidátus halálával. Élete a magyar múzeumok történetével forrt össze, mert édesapjában, Csallány Gáborban a Csongrád Vármegyei Múzeum alapítóját és igazgatóját tisztelhetjük. A kilenc testvér közül Csallány Dezső választotta a változatos életutú szülő legkedvesebb foglalatosságát, a régészet mesterségét. A szentesi gimnáziumi évek után a katonáskodás, majd a szentesi Járásbíróságon kisegítő díjnoki beosztásban a közhivatali működés (1926/29) hátráltatta az egyetemi tanulmányokat. Előbb államtudományi doktorátus a szegedi, majd a régészet tárgyköréből a filozófiai doktorátus a budapesti egyetemen (1932/33), végül ingyenes múzeumi szolgálat a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Országos Néprajzi Múzeumban és a bécsi Naturhistorisches Museumban alapozták meg a régész elméleti felkészültségét.

Csallány Dezső

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 93. évf. 1969., 130–131. oldal.

Ez az elő-indiai eredetű, a magyarba feltételezhetőleg portugál és (vagy) angol közvetítéssel elkerült szó nyelvünkben olyan jelentésváltozattal is gazdagodott, mely hiányzik az eredeti és a közvetítő nyelvekben élő szóból.

Eredetileg ez a szó (mely a XVI. század közepén jelent meg Európában), s jó ideig azután is, a jelenlegi Nyugat-Pakisztán területén, Gujrat közelében élő egyik néptörzs neve volt. Csak egy évszázad múlva vált közszóvá – elsőnek ismét a portugálban és az angolban – mint a teherhordó bérmunkás megnevezése a Távol-Keleten, elsősorban Kínában, Elő- és Hátsó-Indiában, Malájföldön, a Csendes-óceán szigetein, főképp a fehér ember szóhasználatában. Idővel az angol gyarmatbirodalom egyéb területein (Afrika, a nyugat-indiai szigetvilág) is elterjedt, mint az oda a Távol-Keletről importált, nehéz testi munkát végző olcsó munkaerő megnevezése. (Az angolban ekkor és mind a mai napig a szó első magánhangzója hosszú: kúli.)

Forrás: Wikipédia

Kire vár digitális detox? Mit takar az okosmelltartó? Ezekről az új szavakról is lerántja a leplet dr. Minya Károly.

A társadalmi, politikai, gazdasági és technikai változások felgyorsulása következtében az elmúlt években a korábbiaknál jóval több új kifejezéssel (neologizmussal) találkozhatunk a nyelvben, amelyek egy része csak ideig-óráig használatos, mások viszont nemcsak hogy széles körben elterjednek, de hosszú távon is fennmaradnak.

Az ismerkedés az új szavakkal szellemi kalandnak is tekinthető, ugyanis bennük a közelmúlt és napjaink történései, eseményei, újításai jelennek meg.

Ezek a kifejezések különböző tárgykörűek és tartalmúak: politika, gazdaság, technika, infokommunikáció, kultúra, sport stb. – olvasható a Tinta Könyvkiadó „Az ékesszólás kiskönyvtára” sorozatában megjelent „Új szavak III. – Nyelvünk 850 új szava értelmezésekkel és példamondatokkal” című kiadványában, amelyet nemrégiben maga a szerző, dr. habil. Minya Károly nyelvész, főiskolai tanár mutatott be dr. Balázs Géza egyetemi tanárral közösen Nyíregyházán, a megyei könyvtár kamaratermében.

Minya Károly: Új szavak III.

A kötet szerzője „egykönyvű nyelvész”, az elsősorban könyvtárosként, a könyvtárügy megbecsült fejlesztőjeként ismert Sebestyén Géza (1912. március 14. Nagyvárad – 1976. április 5. Budapest). A gimnáziumot Veszprémben, az egyetemet Budapesten végezte el, itt szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet. 1936–37-ben ösztöndíjjal a bécsi Collegium Hungaricumban tanult. 1937-ben az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központba került, a könyvtárosi gyakorlatot az intézménnyel egy épületben levő Egyetemi Könyvtárban szervezte meg. Eredetileg általános nyelvészettel akart foglalkozni, de hamarosan megszerette a könyvtárosi pályát. 1944-ben átszökött a fronton, és Debrecenben szolgálatra jelentkezett az Ideiglenes Nemzeti Kormánynál. Egy ideig ő volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyetlen tisztviselője. A kormány Budapestre költözése után a művelődéspolitikai osztályt vezette – itt kidolgozta a demokratikus művelődéspolitika alapelveit –, majd az újonnan szervezett könyvtári osztály vezetője lett. Megpróbálta az egymástól elszigetelten működő könyvtárakat hálózatban egyesíteni, és 1947-ben elkészítette az első könyvtári törvényt, amely azonban nem került országgyűlési tárgyalásra. 1948–49-ben az Országos Könyvtári Központ osztályvezetője volt. 1949-től a Műszaki Egyetem könyvtárában dolgozott, irányította a teljes anyag újbóli katalogizálását, megtervezte a tájékoztató munkát, és megkezdte a tanszéki könyvtári hálózat megteremtését. Ennek érdekében készítette el az Útmutató tanszéki könyvtárosok számára (1953) című füzetét. Közben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen könyvtártant adott elő, ennek anyagából állította össze a Sallai Imrével közösen írt A könyvtáros kézikönyve (1956) című alapvető művet. 1958-ban kinevezték az Országos Szécsényi Könyvtár helyettes főigazgatójának. Itt megszervezte és egy ideig vezette a Könyvtártudományi Módszertani Központot, ahol elméletileg tanulmányozták a helyes módszereket, tanfolyamokat szerveztek, kiadványokat jelentettek meg és általában koordinálták a könyvtári munkát. 1959-ben határozta el a minisztertanács, hogy az Országos Szécsényi Könyvtár az újjáépítendő budavári palotában kap új otthont. Sebestyén terveket készített a várbeli elhelyezésre (Új nemzeti könyvtárunk a Várban, Farkas Lászlóval, 1960), és felkészítette a könyvtárt a költözés után igényesebb szolgáltatásokra. Az építkezés elhúzódása miatt a részlettervekkel haláláig foglalkozott. Sokat tett a nemzeti bibliográfia rendszerének kibővítése érdekében, megindította a Magyar Folyóiratok Repertoriuma mellékleteként a Hungarica. Külföldi Folyóiratszemlét és a Külföldi Magyarnyelvű Folyóiratok Repertoriumát. Sok éven át elnöke volt az Országos Dokumentációs és Könyvtári Szabványosító Bizottságnak, tagja a Nemzetközi Tudományos és Műszaki Információs Rendszer magyar tanácsának és főszerkesztője a Könyvtári Figyelőnek. Számos tanulmánya jelent meg a szakfolyóiratokban. További, a könyvtártan szempontjából jelentős művei: A könyvtári utasítások problematikája a külföldi szakrendszerek tükrében (1962) és Könyvtártan (Sallai Istvánnal, 1967).

Sebestyén Géza

„S ha öreg csontjaid oly sokszor fájnak,
Ez is csak ígérete egy újabb csodának.
Gyermekkorodban is fájt a növekedés,
Most benső, drágább lényed növekedik, és
A lelked nemsokára szárnyát bontogatja,
S hogy merre szállj, az utat megmutatja.”

Sík Sándor

„Nem az a fontos, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben” -Abraham Lincoln az öregkort értékőrzőnek jelöli. Simone de Beauvoir azt tartja, hogy az öregekkel kapcsolatban majdnem mindenkinek rossz a lelkiismerete, és ezért a hallgatás összeesküvése veszi körül ezt a témát. Könyvének célja, hogy megtörje ezt a hallgatást, és olvasóit is kéri, nyújtsanak neki segítséget. Ezt írja: „Hogy megnyugtassák lelkiismeretüket, az ideológusok különböző, egymásnak ellentmondó mítoszokat gyártottak, amelyeknek célja: elhitetni a felnőttekkel, hogy az öregember nem olyan, mint ők. Az aggastyán tiszteletre méltó Bölcs, aki magasan fölötte áll ennek a földi világnak, vagy fecsegő, szenilis bolond, akivel ezért nem kell törődnünk: akár többre, akár kevesebbre becsüljük önmagunknál, mindenképpen száműzzük a társadalomból. De a valóság elleplezésénél is kényelmesebb módszer: nem venni róla tudomást. Az öregség szégyenletes titok, nem illik szóba hozni. Sokan rosszallották, hogy könyvet írok róla: »Micsoda ötlet! Milyen szomorú, milyen morbid téma!« És éppen ezért írtam meg. Be akartam mutatni, milyen körülmények között, hogyan élnek, azt akartam, hogy meghallják a hangjukat: kénytelenek leszünk elismerni, hogy emberi hangon szólnak hozzánk.”

Oravecz Imre írása a kendőzetlen szembenézés keménységével szól, amit a még időhatározószó könyörtelensége fokoz föl: Még – részlet

„Még visz a lábam, még engedelmeskedik a kezem,
még jólesik az étel, még elvégzem a munkám,
még nem szorulok támaszra, még nem hanyagolom el a külsőm,
még rendszeresen tisztálkodom, még rendben tartom a lakásom,
még tudok logikusan gondolkodni,
még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
még megkülönböztetem a jót a rossztól, még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
még érdekel a világ, még nem gubóztam be egészen,
még vágyom a magasabb rendűre, még van bennem érzés, gyengédség,
még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta, még megértő vagyok és könyörületes,
még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz, még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
még érdemes élni.”

Az öregedés egy életfolyamat, amelyet nagyban befolyásol a saját magunkhoz, illetve a környezetünkhöz való biológiai, pszichológiai, valamint a szociális viszonyulás. Fokozatosan és természetesen megy végbe, a születéstől kezdve minden életszakaszban tart, magában foglalva a fejlődés pozitív és a hanyatlás negatív hatásait. A WHO (World Health Organization = Egészségügyi Világszervezet) az időskor szakaszolását az alábbiakban állapítja meg: az 50–60. év közötti időszak az „áthajlás” kora, a 60–75. év időintervalluma az „idősödés”, a 75–90. év között van az „időskor”, a 90–100 év közöttiek az „aggok”, végül 100 év fölött van a „matuzsálemi kor”.

Az emberi élet, bár a halál fenyegetése vetül rá, mégis Isten ajándéka, ezért a magas életkor és a szép öregség kívánatos. Ez föltételezi az Isten iránti szeretetet és engedelmességet, az irgalmasság gyakorlását. A hosszú élet, melyre az kap ígéretet, aki tiszteli szüleit, „korona” az igazak számára. Ezek így abban az örömben részesülnek, hogy megláthatják gyermekeik gyermekeit. „Az idős emberek legyenek mértékletesek, tisztességesek és józanok, a hitben, a szeretetben és az állhatatosságban egészségesek” – figyelmeztet a Tituszhoz írt levél (2,2). Amint Ábrahám, úgy az igaz ember is boldog és termékeny öregség után, békében és abban a tudatban halhat meg, hogy élete teljes volt. „Mi örömöt tartogat még az élet? (Tartogat-e valamit egyáltalán?) A mások örömét, örömeinkből fakadottak örömeit (az öröm megmaradásának elve, ha mi már meg nem maradhatunk)” (Szilágyi Domokos: Öregek könyve).

A gerontológia, geronto-andragógia az idősekkel való foglalkozás tudománya, az időskor sajátosságai közé sorolja a következőket: biológiai állapot romlása (mozgás, hallás, látás), az alkalmazkodó képességek szűkülése, és a nagyobb változtatások kerülése minden téren. Csontváry Kosztka Tivadar Az öreg halász című képe megdöbbentő részleteket mutat mindebből, míg Hemingway, a Nobel-díjas író világhírű regénye, Az öreg halász és a tenger a tudását érettsége révén mozgósítani képes ember erejét eleveníti meg.

A huszadik századot szokás a fizika századának nevezni, hiszen a fizikusok addig el sem képzelt újszerű elméletek segítségével és új részecskék felfedezésével haladták meg a klasszikus fizika addigi eredményeit. De a fizikához hasonló forradalmi változások történtek ugyanabban az időszakban a nyelvészet terén is. Az addigi kutatások eredményeit gyakran tagadva, a nyelvészek gyökeresen új elméleteket állítottak fel, újszerű módon fogalmazták meg a nyelv fogalmát, új módon írták le a nyelvhasználó és a nyelv kapcsolatát, újraértelmezték a nyelv történetét. Erről a forrada­lom­ról szól Bencédy Józsefnek a napokban megjelent kis könyve, a Nyelvtudományi elméletek és nézetek a 20. században. A szerzővel, a magyar nyelvészek doyen­jével a Tinta Könyvkiadó igazgatója, Kiss Gábor beszélgetett.

Hol tanult nyelvészetet?
A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen – a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjén – és az Eötvös Kollégiumban.

Kik voltak a tanárai?
Szerencsésnek mondhatom magamat kortársaimmal és évfolyamtársaimmal, mert amikor felvettek hallgatónak és kollégistának, nagy professzori nemzedék tanított az egyetemen és a kollégiumban. Csak a bölcsészkart nézve ott oktatott Szekfű Gyula, Mályusz Elemér történelmet, Prohászka Lajos pedagógiát, Eckhardt Sándor franciát, a magyar nyelv és irodalom szakon Horváth János, Pais Dezső, Bárczi Géza, Keresztúry Dezső, hogy csak néhányat emeljek ki a nemzetközi hírű tanárok közül.

Volt-e nyelvész a kortárs kollégisták között?
A kollégiumot középiskolai tanárok képzésére hozták létre, így nehéz nyelvész hallgatókról beszélni. Nyelvészekké váltak azonban nem is kevesek, bár voltak néhányan, akik szinte elsőéves koruktól arra a pályára készültek. Említhetem Balázs János általános nyelvészt, Lőrincze Lajost, Deme Lászlót, Elekfi Lászlót és Rácz Endrét, akiknek a munkásságát szinte minden magyar szakos tanár ismeri. A nyelvésszé vált kollégisták tipikus pályája valamelyik gimnáziumból indult, s azután folytatódott az egyetemen vagy egy tudományos intézetben. Ez nem kis példát, vonzerőt jelentett a következő nemzedéknek.

Bencédy József: Nyelvtudományi elméletek és nézetek a 20. században